Ez most egy olyan írás lesz, ami miatt egyszer valaki elvitet kényszerzubbonyban, az tuti. Mert attól, hogy nekem teljességgel természetes, attól még másoknak nem az, sőt, aki ilyen, az biztosan nem is normális. Pedig de.
De hogy érthető legyen... Szóval, nem tudom miért pont én, és visszaemlékezni sem tudok rá, hogy mióta (de elég régóta már) látom azokat az embereket, akik már nincsenek. Ha tudom, hogy xy épp most, akkor már tudom, hogy na, basszus, akkor mindjárt megjelenik. És tényleg... van, hogy azonnal, van, hogy még azelőtt, hogy tudnám róla, hogy már nincs is itt. Tisztán látom az arcát, és teljesen biztos vagyok abban is, hogy szeretne velem kommunikálni, csak épp nem értem, mit is szeretne. Egy jó darabig ilyenkor rettegtem, és nem voltam hajlandó még a villanyt sem lekapcsolni, vagy egyedül maradni se a szobában, se a konyhában. Aztán elfogadtam. Akik tudnak róla, két eshetőség van.. vagy abszolút értik, és előbb-utóbb kiderül, hogy éltek már át hasonlót, vagy pedig hülyének néznek. A saját anyám is pl. És szájtátva bámult rám, mikor egyszer egy haláleset kapcsán elmeséltem neki a dolgot, merthogy "az apád volt ilyen hülye, ő is közölte, hogy nehogymár azt mondd, hogy meghalt, mikor tegnap jött velem szembe az utcán" (pedig már akkor nem mehetett) Szóval, igen, ilyenek, hogy jön, és látom, csak épp beszélni nem beszél. Fura, de ez van.
És ilyenek szerencsére nem csak olyanokkal vannak, akik odaátról látogatnak, hanem valóságos emberekkel is. Múlt héten történt épp, hogy fel kellett hívnom valakit, miután ugyanaznap vagy háromszor láttam bejönni a kapun. És olyannyira valóságosan jött befelé, hogy vissza is néztem, hogy most akkor mi van? Kiderült, hogy valóban valamiért aznap nagyon sokat gondolt rám.
Persze, szkeptikusan és földhözragadtan erre azt mondják, hogy csak olyan élénk a fantáziám, hogy el is hiszem, amit kitalálok. Én azt gondolom, nem így van, de senkivel nem vitázom. Mert ugye mindenki abban hisz, ami neki jó. Legyen az Isten, Sors, Univerzum, de akár Buddha, vagy Allah. Nekem tökéletesen mindegy.
Félelmek pedig...... a világban történő események miatt egyre inkább elhatalmasodik bennem az érzés, hogy ennek nem lesz jó vége. Nem tudnám jól megfogalmazni, hogy honnan veszem, vagy miért is gondolom ezt, de mégis, valahogy a zsigereimből érzem, hogy nagy baj lesz. A Jóisten mentsen meg bennünket ettől, mégsem tudok szabadulni. Mondjuk félretéve bármilyen ezoterikus gondolatot is mondhatnám, hogy "logikusan" az következik, hogy jön egy világméretű háború, ami sok mindenre megoldás. Egyrészt ugye felszámolja a világválságot, mert mi is lehet a jobb piacteremtő helyzet, mint a háború (volt már rá példa)?Másrészt "megtisztítaná" (ez egy nagyon hülye szó erre) a társadalmat azoktól, akik a szociális hálóban vannak, és csak és kizárólag onnan képesek táplálkozni, úgymint rokkantak, betegek... Harmadrészt, azért úgy nagyjából fél évszázadonként valahogy "kell" egy ilyen, hogy fenntartható legyen az egyensúly.
Ha nagyon csak tárgyilagosan szemlélem a dolgot, akkor azt mondom, megkezdődött a "tisztogatás", először az anyagi dolgokkal, aztán most ez a sertésinfluenza...
És még azokat az indulatokat és egyéb személyes dolgokat nem is tettem hozzá, ami abbéli félelmemhez vezet, hogy egyszer ezeket a "nagyon magyarokat" majd nem lehet megállítani. Mert a szó szoros értelmében szélsőségesek, és elvakultak, kompromisszumokra képtelenek, és megvan bennük az a nyers, ösztönszerű harci kedv, ami miatt egyetlen szóra ugranak majd, mint a harci kutyák a viadalokon.
Sokkal jobb lenne egyébként nem ilyennek lenni. Vagy legalábbis egyszerűbb.
És nagyon komolyan remélem, hogy sosem lesz igazam, legalábbis ebben a dologban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése