Csütörtök 8 óra

Nem szoktam írni a könyvekről, amit olvasok, már csak azért sem, mert túl sokszor kaptam meg azt már az életem során, hogy ezek az olvasmányok sekélyesek, ponyvák, nyálasak, és említésre sem méltóak. Hát, én nem így gondolom, de nem szoktam vitázni. Az, hogy engem nem köt le a mindenféle fantazmagóriákkal teleszőtt sci-fi, vagy már nem érdekelnek a horror-témájú könyvek sem, ugyanúgy, mint az orvoskrimik, az egy dolog. Régebben kiolvastam az összes fellelhető Robin Cook könyvet, aztán válogatás nélkül Stephen Kinget.
Mostanában érzésekről szeretek olvasni, olyasmikről, ami bármikor, bárkivel megtörténhetne. Ez a mostani könyv igen érdekes, legalábbis a témáját tekintve. Régebben azt sem szerettem, amikor többsíkon volt írva a történet, mert nem mindig sikerült minden főszereplőt nyomon követnem. Most, amikor én is valami hasonló témán töröm a fejem (több hónapja már :D), azért jó így olvasni.
De nem ez az, ami igazán megragadott benne.
Arról szól, hogy négy nő, különböző korosztályt képviselve elvégzett egy napló-írás tanfolyamot. A tanfolyamnak vége, és január 1-jével mindenki naplót kezd vezetni, valamint mindannyian kiválasztanak egy szót maguknak arra az évre. Már ez is egy érdekes momentum, mert ahogy olvastam, hogy ki mit választott, bizony elgondolkodásra késztetett, hogy vajon én mit választanék? Ők válaszották többek között a hála, és az elfogadás szót. Aki a hála szót választotta, minden nap leírna öt dolgot, amiért hálás. És érdekes, napok telnek el úgy, hogy nem tud, csak pl. kettőt. És az igazán megragadó a történetben az, amiről a cím is szól. Ők négyen minden csütörtökön együtt reggeliznek. És reggeli közben megbeszélik egymással a mindenféle lelki nyavalyáikat. Mindegyikőjüknek teljesen más a gondja-baja, de ott, és akkor mindig tudnak teljesen őszintén beszélgetni arról, ami leginkább foglalkoztatja őket.
Még olvasom, tehát fogalmam sincs, mi lesz a végén... gondolom a váratlanul becsúszott gyereknek azért mégiscsak örülni fognak, mikor megszületik, gondolom, hogy a hat éve özvegy nő végül mégis ráveszi magát, hogy randizzon, a frissen elvált asszony mégis a volt férje mellett fog állni a kemoterápiás kezelések alatt, a színésznő lányka pedig, aki annyira kilóg az elegáns családból, végül kimenekíti a nővérét abból a szörnyű házasságból, ahol a férje veri őt.
Nem is a happy end a lényeg. Hanem magam az elgondolás. Tényleg, mennyivel kevesebb depressziós ember lenne, ha mindenkinek minden héten jutna egy óra, mikor kibeszélheti magát tabuk nélkül (ez mondjuk feltételezi, hogy van kinek), és közben kávét inna, sütit enne, vagy akármi, de élvezné az életet.
És isten bizony meg is szervezném ezt az életembe, ha nem lenne fizikai távolság köztem, és azok között, akikkel ezt jó lenne megtenni.