Azon gondolkodtam valamelyik nap, hogy mit is mesélnék akkor, ha összefutnék egy mondjuk 10 éve nem látott emberrel. Van ilyen jópár, lévén nem is volt érettségi találkozónk sem, és annak is már 12 éve. Mondjuk egy ilyen osztálytalálkozón nyilván csak a tényekre szorítkozik az ember, és elmesélném, hogy született szép sorban három fiam. És akkor itt véget is érne a mesém? Pedig azért ennyire nem vagyok sablon-ember. Csakhogy ha szigorú tényeket kell közölni, akkor mit is mondhatnék? Mert nem voltam világkörüli úton, de még csak külföldi nyaraláson sem. Nem mentem főiskolára, majd onnan még tovább esetleg mindenféle képesítést szerezni. Pedig lehettem volna akár egy tök jó pénzügyi szakember is. De tudom, miért nem lettem. Mostanra kiégtem volna, és egy unott, fap...a lennék.
Azt viszont mégsem mesélném el bárkinek, hogy az elmúlt évtizedben lettem az, aki most vagyok. Komoly kis út áll mögöttem. És még mindig nem teljesen tiszta minden. Még mindig vannak a múltamban elfogadásra váró dolgok. Nem nevezném már őket problémának, de azért van még vele mit tennem. Voltak euforikusan boldog pillanataim, és voltak öngyilkos hangulataim. Voltak kétségeim magammal szemben, másokkal szemben. Voltak jó és rossz döntéseim. Voltak betegségek, véltek és valósak, amivel meg kellett küzdenem. Voltak anyagi nehézségek, és volt pár hónap, mikor anyagilag bármit megengedhettünk magunknak. Voltak viták, sírások, ajtócsapkodások. Ez mind olyan, ami mindenki életében ugyanígy van. Kinél melyik az, amelyik dominánsabban van, vagy épp volt jelen. De ettől leszünk azok, akik vagyunk. Ettől lettem én az az ember, aki jelen pillanatban jóban van a világgal, még akkor is, ha a világ kicsit peremre kényszerítette. És az az ember, aki elfogadta magát olyannak, amilyen. Olyan ember, aki feltétel nélkül szeret, és feltétel nélkül ad, de már nem mindenkinek. És olyan ember, aki már nem küzd körömszakadtáig azért, hogy látszatra minden rendben legyen. Nem kell a látszat, mert semmit sem ér tartalom nélkül. A tartalomtól lesz minden érdekes és értékes.
Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet minden mindenkinek jó, és már nem törekszem arra, hogy mégis mindig jót akarjak. Illetve dehogynem. De egy évtized (illetve igazából három) kellett ahhoz, hogy én is fontos legyek. És ne kullogjak a sor végén örökké.
Nem vagyok hibátlan ember, vannak, voltak és biztosan lesznek is még rossz döntéseim, nagy melléfogásaim, bár törekszem ennek az ellenkezőjére. Mégis rendületlenül hiszek abban, hogy a saját kis mikrovilágom jobb lesz attól, amilyen ember én vagyok. Azért, mert érzek. Szeretek, és nemszeretek, szívből mosolygok, és szívből kesergek. Elfogadok. Mindent, amit kaphatok. És adok mindent, amit adhatok. Nem követelek, és nem hagyom hogy követeljenek tőlem.
Egyedül tettem meg az utat idáig, és mégsem. Mert nem lehetnék az, aki vagyok, ha nem lennének mellettem és körülöttem azok az emberek, akik itt vannak.
De azért egy ilyen osztálytalálkozón mégiscsak véget érne a mesém hamar. ;-) Mert a többség csak a felszínt kapirgálja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése