Rég írtam a nyavalyámról. Ennek csak egy oka van. Próbálok úgy élni, mintha nem is lenne. Abszolút optimistán tekintek magamra, ha tükörbe nézek, nem egy beteg ember néz vissza, tehát egészséges vagyok. :-) De mit számít ez a nagyfokú optimizmus, ha azért lépten-nyomon szembesítenem kell magam a saját korlátaimmal. Mert vannak. Ott kezdődik, hogy ha délelőtt mennem kell valahova, akkor nem vehetem be reggel a gyógyszeremet. Vagy bevehetem, de akkor nem ehetek. De ha nem eszek, akkor hangosan korog a gyomrom. Elkövettem párszor azt a hibát, hogy bevettem a gyógyszert, aztán "nem evés" címén egy müzliszeletet, vagy épp egy túrórudit ettem csak meg, lévén az ugye nem reggeli. De ennek a dögnek az is elég. És bizony, jártam már úgy, hogy olyannyira belassított így együtt ez az egész, hogy látványos volt. És az ciki, mikor nézem a pénztárcámban a pénzt, mert fizetni kéne, és nem ismerem fel azt az érmét, amit látok. Tanulság: vagy megyek valahova, vagy gyógyszert szedek. Ez teljesen működőképes dolog lesz, amíg nem állok munkába. Onanntól lesz nehezebb. De nehogy ezen múljon már, majd megoldom.
Aztán ha mindezt el is rendezem teljesen jól, akkor is ott van még a kiütés, és az ezzel járó viszketés tünetegyüttes. Amit bizony, ha beindul, képtelen vagyok legyőzni. Mert akkor meg KELL vakarnom. Meg csúnya is amúgy, de az legyen a legkevesebb, nem veszek rövidnadrágot, vagy akár rövid szoknyát.
Na, és a legnagyobb bajom. Ezzel küzdök a legtöbbet. A rendszer. Vagyis inkább a teljes hiánya. Mert az rendben van, hogy reggelizem (aztán viselem bambán a következményeit zsibbadó nyakkal), kőkemény munkával rászoktattam magam. Aztán van, hogy délután ötig sem leszek éhes. Akkor észbekapok, és eszem. És aztán itt vége az evésnek. Mert ha olyankor ebédelek, akkor már vacsora kinek kell? Tehát a rendszeres étkezés hmmm... mondjuk úgy nem annyira az én asztalom.
Az alvás a másik. Napi nyolc óra minimum. Nyolc óra elpazarolt idő az amúgyis értékes időből, amiből mindig olyan kevés van. Ez az egyik. A másik pedig. Az azt jelenti, hogy este 10-kor már aludnom kéne. Kb. gyerekkoromban aludtam utoljára olyan korán. A legjobban kifársztós napjaimon is legkorábban éjfélkor alszom el. És még akkor is tudnék mit csinálni. Fél hétkor pedig idióta zenéjével ébreszt a telefonom. Jó, itt azért szoktam még lógni egy kicsit, tehát azért mondjuk a hat és fél óra alvásom megvan. És hétvégén esetenként rápótolok erre, de az hiba a részemről, mert akkor egész nap fáj a fejem.
A harmadik a stresszmentes élet. Na, hát ez nálam nem létezik. Mert hol egy telefon jön, hogy kirúgták a gyerekem fogát, hol egy csekk, hol egy beszólás valakitől. Tehát ezt én nem tudom kivitelezni. Mert olyan nincs, hogy mindenre legyintsek. (Így aztán nem legyintek semmire)
Így aztán nyögöm az elegáns betegségem fejlezsibbasztó, vagy épp ujjmegmerevedős, vagy csak megszólalni képtelen, vagy épp agykikapcsolós mellékzöngéit felemelt fejjel. Mert nem látja rajtam senki. (azt már nem) Végül is nem fáj.A legtöbb dolgot nagyon frankón el lehet titkolni. Vagy épp elodázni egy-egy másra irányuló megjegyzéssel.
Azt nem tudom, hogy miért titkolom. Nem kéne emiatt szégyenkeznem, egyáltalán. És nem is hiszem, hogy ezt annak lehetne nevezni. Inkább valamiféle dac. Hogy majd én megmutatom.. Meg különben hogy is magyarázzam el azt az érzést, mikor olyan, mintha én lennék egyedül a világon, mert minden olyan elmosódott körülöttem. Nem tudom, lehet e ezt így érteni, vagy megérteni. De semmiképp nem lehet tudni, csak annak, aki átélte. De nem kívánom senkinek.
Inkább viselem én, azzal az elszántan vidám mosollyal. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése