Csoda e, ha ez egész heti hajtás, stresszelés után a hét egyetlen olyan napját, amikor nem volt várható semmi történés úgy kezdtem, hogy a fél délelőttöt átaludtam? Számomra nem az. Más kérdés, hogy ennek következményeként már fejfájással ébredtem. (talán hülye teória, de szerintem ez a fajta a túlalvásnak köszönhető) És ugyan már a kávéivás után azzal kezdtem, hogy besóztam a lefekvés előtt fagyasztóból elővarázsolt kolbásszal töltött dagadót, meg kicsit belocsoltam olajjal. És ugyan lassan sütöttem, meg locsolgattam, meg minden, de mégis kicsit kemény lett. Így jártam. Nem volt ehetetlen, de tökéletes sem. Mondjuk ilyen vagyok én is, kicsit rágós, kicsit kemény, kicsit itt-ott azért puhább, de tökéletes semmi esetre sem. No sebaj.. túléltük a késői, ámde nem olyan finom ebédet. Közben a mosógép már a harmadik adag ruhát mosta, a teregetőnő (azaz én) a megfelelő ütemben pakolta fel a kötélre a ruhákat. Aztán ebéd utáni elpakolás, az isten áldja meg a mosogatógép feltalálóját.. . Forma 1 futam közben megírtam a jegyzőkönyveket, amik péntek óta félkész állapotban várakoztak rám, aztán nekiállhattam leszedni a már megszáradt ruhákat, megvarrni az épp soros holmikat. Gyakorlatilag ugye a szokásos semmittevős nap.
Az meg tökéletesen mellékes, hogy a heti nyílt napra rohangálás, meg a többi idegeskedés éreztette még a hatását, mert néha-néha azon kaptam magam, hogy siratom a varrnivalót, csak úgy, minden ok nélkül. Pedig az ugye sokkal inkább derültségre ad okot, ha végre nem lyukas valami.. Hát nálam nem. És a gyerekeim sem könnyítették meg a helyzetet. Mert vagy vadul és ádázul küzdöttek egymással, vagy pedig éheztek. Mindegy mit, de enni kellett. Joghurtot, gyümölcsöt, szendvicset, akármit. A sorrend is lényegtelen. Csak kaja legyen. Én meg egy idő után, és némi morgás után bizony kiakadok, és kifakadok. Csúnyán, és kiabálva. És aztán gyors és rohamléptekkel rohanok a lakás legkisebb helyiségébe, mintha húdenagyonsürgős dolgom lenne ott, pedig csak azért, hogy ne lássák, már megint bőgök.
És akkor este 7-kor egyedül maradtam, mert akinek van munkahelye, és tökéletesen hasznos tagja a társadalomnak, annak bizony menni kellett. Én nekiláttam a képeket letölteni, abban a szuper kis idegállapotban, és mikor harmadszor is azt írta ki az a hülye dög, hogy az usb eszközt nem lehet felismerni, hát bizony, majdnem odavágtam... az eszközt is, meg úgy egyáltalán. De mély levegő, minden kábel ellenőrzése, majd utolsó ötletként gépet kikapcsoltam, visszakapcsoltam, és igen, működött. Képek jók lettek, csak egy nem, persze, hogy pont az, amin én vagyok a fiúkkal. No, mindegy, jól érzékelteti legalább a lelkiállapotomat. Mert olyan kis tökéletes családi fotót lehetett volna ott csinálni. Csak ahhoz család kellett volna..
Az este további részében pedig megintcsak vita, veszekedés, és társai... És mondhatom, hogy mire 11 után végre bezuhantam az ágyba, már gondolkodni sem volt energiám.
Hát, ilyen egy laza vasárnap mifelénk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése