Van az úgy, mikor egyszer csak minden borul, és beborít, és annak a vége olyan, amit tőlem aztán nem várnának. Senki. És bámulnak ijedten, értetlenül, hogy pont én?
De haladjunk azért sorjában. Szóval, úgy indult a péntek, hogy csütörtök éjjel fél kettő körül kerültem ágyba, mert be akartam fejezni a pillecukor rózsákat, de olyannyira nem boldogultam, gondolom egész egyszerűen a fáradtság hatására, hogy inkább feladtam. Kevés alvás után úgy kellett kelnem, hogy tudtam, mi minden vár rám. Az hagyján, hogy rózsagyártás, mert van azért az alkotásnak valami szép, és feszültséglevezető hatása is, de telefonos próbavásárlás, aminek ugyan vasárnap este a leadási határideje, mégis muszáj megcsinálni, mert hétvégén az ügyfélszolgálatosnak is hétvége van. Persze, hogy már ez sem ment simán. Volt, amelyik biztosítót kétszer teszteltem, mert nem tudtam az ügyintéző nevét megszerezni. De végül sikerült. Úgyhogy nekiláttam virágot gyártani. Meg közben mézeskalács kosárkát formázni (persze, ez nem sikerült). Közben pedig hallgattam életem párja egy-egy beszólását, és igen komoly mennyiségű kávét fogyasztottam ahhoz, hogy talpon bírjak maradni. Enni persze nem, arra sajnáltam az időt. Talán ha nincs az a telefon délben, ami tök jól kikapcsolt, és kizökkentett a feszültségből, akkor hamarabb bekövetkezik a nemvárt fordulat, de szerencsére tökéletes érzékkel telefonált valaki, akivel jót dumáltunk, jókat nevettünk együtt. A délután rohant, én meg rohantam vele, mert ezt kellett elintézni, gyerekért menni, vásárolni. És még persze mindezek után valamit enni sem ártott volna, csak az nem termett csak úgy az asztalon. Édes párom kitalált magának olyat, amit csak Ő szeret, tény, hogy meg is csinálta magának a tejszínes-gombás tarjaszeletet. Mondjuk eközben én újabb telefont kaptam (érdekes, hogy a barátok megérzik tán, mikor csúcsosodik az emberben a feszültség, vagy mi, mert tökéletes érzékkel hívtak, és segítettek levezetni), meg őrt álltam, mert érkezett a virágkosár, ami meglepetés, mert 50 szál, meg hát úgy egyáltalán.
Virágkosár megérkezett, szép lett, de nem az az igazán friss virág volt, és mert Ő, aki épp befejezte az evést, megjegyezte, hogy miért is nem adjuk át, hát átadtuk. Tudtam, hogy megint a part két széle között találom magam, odabent nyakig a patakban... mert egyik oldalnak megfeleltem, másiknak pedig nem. Így is lett. Virág igazi meglepetés volt, anyukám szája tátva maradt, elsírta magát, aztán gyönyörködött, és szörnyülködött, hogy ekkora költségbe vertük magunkat (nemisám). És mindezek után ettem is. Aztán balhéztunk egyet a másik oldallal (aki történetesen ugye a húgom), mert bunkó vagyok, és keresztbetettem, és nem így beszéltük meg. Meg sem beszéltük. Az ő fejében összeállt valami, amit mindannyian kellett volna, hogy kövessünk, mert az úgy jó, és szentírás, és kész. Érdekes, hogy mindketten mérlegek, és tényleg, baromira egyformák is, csak másképp. Szóval, balhéztunk, ugyan nem nyeltem vissza a gondolataimat, kimondtam, még akkor is, ha már ott és akkor a végtelenségig tartottam magam, mert éreztem, hogy ez már nem oké... És láttam, hogy fura neki, hogy nem csak ő veszekszik, hanem talán életünkben először igazi partnerére akadt bennem, mert bizony én is felemeltem a hangom, pont, mint ő, és ezegyszer én voltam az, aki rávágta az ajtót. Remegtem, és szédültem, de még visszaértem hozzánk. Az ajtófélfáig. És onnan nem tovább. Mozdulni nem bírtam, mert sötétedett előttem minden, zúgott a fejem, és indult minden pont úgy, ahogy szokott. És akkor, ki tudja honnan, és milyen hatodik érzék által megsúgott megérzéssel, megjelent a két nagyobb gyerekem, és abban a pillanatban, ahogy ijedten rámszóltak, "Anya, rosszul vagy? Anya, mi a baj?" Megindultak a könnyeim, és képes voltam eljutni a székig (ami egyébként egy lépés csak). Persze, másra még nem voltam jó, így aztán a két gyerekem riasztotta az apját, aki nem kisebb ijedelemmel jelent meg egy szempillantás múlva. Eltelt így pár perc, hogy szemléltek, azzal a kutakodó tekintettel, mígnem sikerült annyira visszanyernem önmagamat, hogy rájuk mosolyoghattam, és felállhattam. És miután kis hidegvízzel még rásegítettem az észhez téréshez, csörgött a telefonom.. és hívott a harmadik barát.. tökéletesen ráérezve, hogy most épp baj van.
Azért még estig párszor sikerült elsírnom magam csak úgy, nehéz volt uralni az iszonyatosan remegő kezemet, de összeszedtem magam, és befejeztem azokat a rózsákat. Attól kicsit megnyugodtam, mert legalább szép lett, és valamelyest kárpótolt.
És éjfél körül már ágyba is kerültem épp a teljes kimerültség határán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése