Anyatigris

Hát, nem először ugyan, de talán most a legélénkebben, előtört belőlem... Mert ugyebár az, hogy az ember kertes házban lakhat kicsi, és nagyobbacska gyerekekkel, az egy áldás. A házhoz tartozó szomszédok annyira nem, de ez nem általános dolog, mert biztosan van olyan is, akinek tök jó szomszédai vannak. Hát nekünk nem.
Egyik oldalról a húgomék. Khmmm... Ezt az oldalt nem minősíteném. A másik oldalról idősebb házaspár középkorú egyszem, és mint ilyen, hajadon, és tán tökéletesen érintetlen állapotban lévő lányuk(najó, ezt nem tudhatom, csak feltételezés). Aztán van még (merthogy sarokház) egy szintén idősebb(?), vagyis inkább friss nyugdíjas házaspár.
És az évek tapasztalatai alapján mondhatnám, hogy a szomszédok (és nem, nem sorolnám ide a családi kötődésű szomszédságot) bizony nem szeretik a gyerekeimet. Amivel nincs gond, szeretni nem nekik kell. A gond akkor kezdődött, mikor az én gyerekeim vették a bátorságot ahhoz, hogy az édes-dumálós-totyogós korszakból átléptek a mindig önállóbb, mindig hangosabb, és mindig többet sportoló korszakukba. Aztán a motorok után ugye törvényszerűen előkerült a foci, a kosárlabda, és a bicikli. Szomszédságnak csak a foci az, ami szúrja a szemét. Mert az a rohadt labda gömbölyű, nem pedig kocka alakú, és rúgják, nem pedig szépen, békésen rakosgatják egymás tetejére nagy egyetértésben, mondjuk a fűben ülve. A gyerekeim a szomszédság legnagyobb bánatára tökéletesen egészségesek, akik szeretnek odakint játszani, és így aztán focizni is. Ketten is, de ha többen vannak, az ugye még jobb. És a játék hevében bizony óhatalanul is előfordul, hogy akkorát sikerül belerúgni, hogy a labda repül, és nemhogy ki tudja hol áll meg, hanem egyenesen a szomszéd néni veteményesében. (amúgy még kárt nem tettek benne) Eleinte mindig hason csúszva kértek bocsánatot, és kérték vissza a labdájukat. (merthogy ugye az lett tanítva, kérj bocsánatot, ha bajt csináltál) Aztán szomszédnéni mindig kevésbé bírta elviselni azt a túrát, amit az a huszonöt lépés jelentett neki a kertje végébe, mindig érdekesebb hangnemben beszélt a gyerekeimmel. A gyerekek persze nem hülyék, többször is kijelentették már, hogy az ominózus szomszédnéni utálja őket.. (ami igaz lehet amúgy). Tegnap is átrúgták a labdát. Gyerekek sírva jöttek, hogy átment, de ők bizony nem merik visszakérni, mert a múltkor (vagy egy hónapja már) azt mondta, soha többet nem adja nekik vissza. Dédimama megszánta őket, és átment elkérni. Sírva jött vissza a labdával a kezében, merthogy sárkányunk őt is kiosztotta, mondván, nem adja vissza többet, meg egyáltalán, vegyünk oda hálót, hogy magasabb legyen a kerítés, úgyis adott a gyerekeknek 1.500 Ft locsolópénzt, abból telik rá. Hát, mit ne mondjak, ritkán húzom így fel magam, de most istenigazából elöntötte az a bizonyos az agyamat. Fogtam, előkaptam a pénztárcámból az említett összeget, abbahagytam az ágynemű visszahúzását, és átrobogtam. Közöltem vele, hogy a gyerekeim NEM pénzért locsoltak, még soha. És itt van, visszahoztam, mert NEM fogok belőle semmiféle hálót venni, mert a kerítés NEM az enyém, úgyhogy ezügyben a két tulajdonossal lehet értekezni (nagyszüleim). És nyugodtan tudomásul veheti, hogy a gyerekeim továbbra is ott fognak focizni, mert nem fogom kicsapni őket az utcára. Majd, amikor kárt okoznak neki, akkor forduljon hozzánk, és meg fogjuk téríteni az őt ért kárt. Mondom, ritkán vagyok ennyire paprikás, hogy ezt így egyszuszra... de ott és akkor kb. agyvérzést kaptam volna, ha nem oszthatom ki. Persze, ő nemhogy nem adott igazat, még meg is van győződve a sajátjáról (végülis szíve joga), de jött a lánya, és sűrű bocsánatkérés mellett mentegetőzött, hogy dehogy, persze, hogy visszaadják, csak szóljanak, mert nehogy átmenjenek, mert a kutya nekik támad (!).
És még az is előfordulhat, hogy a másik frissnyugdíjas szomszédot is ki fogom osztani, mert ahányszor a gyerekek megjelennek az udvaron, ő annyiszor kezdi el üvöltetni Boney M.-et olyan hangerőn, hogy a saját szavamat nem értem. (csukott ajtó-ablaknál pedig a tévét csak igen komoly hangerőn). Mert jó a Boney M. is, de ha én akarom hallgatni, akkor nem kényszerítem rá az egész utcát. Az meg egyenesen gerinctelen dolog így közölni a problémát, ahelyett, hogy odaállna, és azt mondaná, gyerekek, most legyetek szívesek kicsit halkabban játszani, mert ... (akármiért)
Jó a szomszéd a háznál, tényleg.... de leginkább akkor, mikor nincs otthon. :D