Ma volt, délután fél négykor. Azt hittem, most már majd kibírom sírás nélkül, merthogy én már aztán edzett vagyok, és különbenis.. Hát nem. Tévedtem. A zenét még azért bírtam, (Mama, kérlek) bár erősen kellett koncentrálnom a falon helyet kapó mindenféle rajzra. Aztán mikor a kislányok elkezdték a verseket, már nem ment a koncentrálás. Főleg, mikor a kis örökbefogadott Eszterke olyan csillogó szemekkel mondta a verset az "édesanyámnak".
A kislányok kis szépséges, csöpögős verseket mondtak, egy egész hosszút versszakonként. A kisfiúk pedig kicsit vagányabbat, szintén versszakonként, és fogadkoztak, hogy ők aztán jók lesznek, és megmosakodnak, meg rendben tartják a ruhájukat. Jól állt nekik, pont az ő korosztályuknak való, akik már azért kicsit cikinek éreznék talán a nagyon ömlengőssel kiállni, de még azért mégsem nagyfiúk.
Rövid kis műsor volt, vagy csak annak tűnt, nem is tudom. A kis zenészek furulyáztak, klarinétoztak, és ismét gyönyörködhettem a gitárhangban is.
A műsor végén pedig mindenki átadta az egy szál gerberát az anyukájának, meg a saját kezűleg varrt textilzsebkendő méretű anyagra hímzett két egymásba fonódó szívet, valamint egy verset, szintén kézírással.
"Fénylőbb, szebb a csillagoknál,
minden égi ragyogásnál,
az, amit én Tőled kaptam:
e szépséges nagy titok,
hogy gyermeked vagyok."
A nagymamákat is megajándékozták egy közösen elmondott verssel, és egy szintén saját kezűleg készített "képeslappal", aminek a fedlapjára három szál virág van ragasztva, a belsejébe pedig egy vers van írva.
Szép volt, megható, és könnyes. És még mindig hajlamos vagyok elcsodálkozni rajta, hogy anyák napján engem is köszöntenek már.
Abba meg inkább bele sem gondolok, hogy mi lesz velem jövő héten a kiscsoportosok anyák napi műsorán? Minimum egy csomag papírzsebkendő elfogy majd...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése