Pótlás I.

Nagy ráérős időmben rájöttem, hogy hát én még mindig "adós" vagyok egy csomó mindennel, amiről nem írtam.
Mint például a kirúgott fog esete úgy a tavaszi szünet előtt közvetlenül. Amikor jött délelőtt a telefon az érintett gyerekem barátjától, hogy baj van. Mit mondjak... nehéz volt kezdenem valamit a helyzettel, és az érzéssel. Mert féltettem a gyerekemet, mert tudtam pontosan, hogy mit érez most, mert dühös voltam a másik gyerekre, vagyis nem, ez így nem igaz, nem dühös voltam, hanem gyilkos indulataim támadtak. És mert próbáltam mindent megoldani úgy, hogy mindenkinek megfeleljen.
Mire én már úgy-ahogy lehiggadtam, és kb. körbetelefonáltam a környék összes élő fogorvosát (ez esetben a nem élők nem jöttek kapcsolatot teremteni velem :P), és miután szembesültem azzal, hogy senki nem vállalja azon a fogászaton kívül, ahol annak idején is kezelték, addigra felébredt az éjszakás műszak után a férfi felem. És ugyan próbáltam kíméletesen közölni vele a hírt.... mit mondjak, iszonyatosan berágott... Najó, hát hibáztatni nem tudom, mert én is, csak különböző személyiségünknek köszönhetően a külvilág felé másképp adjuk le az indulatainkat.
Azért igyekeztem őt nyugtatni, ami nehéz ilyen esetben, hogy mire a gyerekért megyünk az iskolába, már kevésbé legyen paprikás. Szerencsétlen gyerekemnek nem volt elég, hogy a kirúgott foga miatt enni sem tudott rendesen, még kénytelen voltam elhozni az iskolából az olyan nagyon várt akadályverseny előtt.. A fiú, aki kirúgta, odajött, bocsánatot kért. (legalább ennyi volt benne) A két tanítónéni sajnálkozott rendesen, és amit még sosem láttam, mindketten megkönnyezték, ahogy szerencsétlen sorsú elsőszülöttem keserves sírással jön velem.
Apa haragja is elszállt (nem mondanám, hogy egycsapásra), ahogy a gyerekünk kisírt szemeit meglátta, aki hüppögős hangon adta neki oda a saját kezűleg varrt húsvéti tojásos képeslapot.
Papa vitt minket Bp-re, mert félő volt, hogy ha sokat kell várnunk, nem érünk haza, mire apának menni kell dolgozni. Nekem kellett navigálnom, amire nem voltam felkészülve, de szerencsére azért megjártuk már egy párszor az útvonalat, így nem volt gond sem odajutni, sem haza.
Fog visszakerült, gyerekem kicsit le lett szúrva a szuvas fogai miatt. Meg megtudhattam, hogy még várna ránk egy pár tömés, meg tejfoggyökérhúzás. (ami ugye együtt jár a pénztárcánk laposodásával is)
Azért remélem, hogy még a hátralévő sok-sok (minimum 8) évben nem kell havonta egyszer megjárnunk ezt az útvonalat, mert akkor kitépem a hajam, az tuti. Mégis, ha az optimista énem lép életbe, akkor azt kell mondjam, de legalább a fog épen maradt, és csak ragasztani kellett... az meg megoldható.