Írhattam volna nagybetűvel is, mondjuk egy évvel ezelőtt még mindenképpen. Mostanra kisbetűssé degradálódott. :-( Aminek azért cseppet sem örülök, már csak a befektetett energia tükrében sem.
Főszerepet játszott pedig az életünkben több, mint három évig. Igazítottunk hozzá családi életet, hétközben is, hétvégén is, mikor hogy adódott.
Mondjuk sosem volt közömbös számomra sem, annak ellenére sem, hogy a nőneműek többsége szívből utálja. Na, én sosem tartoztam ide. Réges régen, még a múlt évezredben (de tényleg :D), a '90-es évek elején vérre menő vitáink voltak Életem Párjával, mert két nagy ellenfél csapatnak drukkoltunk. És mikor az "én csapatom" nyerte a bajnokságot, hát bizony, nem győztem az orra alá dörgölni, és Ő megsértődött. :D Azóta eltelt nagyon sok év, és még ebben is összecsiszolódtunk, és ma már ugyanazokat a csapatokat részesítjük előnyben (elárulom, nem én változtattam a véleményemen).
A gyerekeinknek pedig teljesen természetes volt, hogy a focimeccset nézzük. Olyannyira, hogy a nagyfiam pontosan egy focimeccs nézés közben mozdult meg először. :-)
Így aztán, mikor ötévesen magas vérzsírszint miatt kötelezően kellett valami mozgásformát találni, valahogy olyan természetes volt, hogy akkor ez a foci lesz. Mert egyikünktől sem idegen, bőven sokat kell közben futni, erősödik benne a csapatszellem, és egyáltalán, biztosan jót fog tenni a bátortalan mivoltának. A szemüveg még nem volt zavaró. Egész egyszerűen edzés elején levettük. Az sem, hogy ahogy nőtt, mindig edzőt váltott, mert ugye U7 után U9, és aztán jött az U11. Az első "csalódás" az volt, mikor elkezdték őket válogatni. Ki a jobb, és ki a kevésbé jó. Itt a legjobb barátját "kirostálták", nem jutott be a jobbak közé. Ez már fájt, de kőszívű anya nem engedte, hogy ne csinálja, még akkor sem, ha mindig többet fájt a hasa edzésnapokon, vagy épp a feje... mindegy, mi, csak ne kelljen menni. Aztán fájt, mikor úgy került sor a hétvégi focirendezvényekre, hogy kiválogatták még a jók közül is a legjobbakat, és csak velük jelentek meg. És mikor 4-ből 3-szor nem kellett menni, az már még kőszívű anyának is elgondolkodtató volt. Merthogy rendben van, hogy Fociakadémia, de 9-10 évesen máris mindenáron teljesíteni kell? Még ezt is lerendeztük, hogy nem baj, nem focistának készül (pedig azért szívesen láttam volna egyszer a válogatott mezét rajta :D), csak a sport öröméért járunk oda. Igen, csakhogy én bevallom, egész más dolgokkal voltam elfoglalva, és nem tűnt fel, hogy ez már nem okoz örömet. Nem jó abba az egészen kicsi kis körbe tartozni, ahol két-három futottak még gyerek van. Akiknek valamiért mégsem mondtak nemet, de csak megtűrték őket. Aztán jött a fogbaleset. És soha többé nem volt hajlandó menni. Kértem szépen, fenyegettem, kiabáltam, megbeszéltük.. a válasz határozott nem. Azzal pedig már nehéz vitázni, hogy "Félek, hogy kirúgják". Mert jogos a félelem egyébként. Ez nem az a sport, ahol van idő és lehetőség figyelni egymásra, és nem is az a korosztály, aki csak úgy megpöccenti a labdát egy-egy passz kapcsán, hogy akár oda sem ér a másikhoz. Itt már bizony "megküldik" rendesen...
Nem mondom, hogy nem esett rosszul a döntése. És még nem is fogadtam el teljesen. Még próbálkozom rávenni, akkor is, ha tudom, ez a hajó már elment. És bevallom, az sem esett jól, hogy anélkül vették ki a névsorból, hogy érdeklődtek volna, mi baj van... Mert lehetne beteg, vagy bármi, ami miatt nem tudnánk járni..
Így aztán marad a tv előtt drukkolás, VB selejtezőkön, BL döntőkön, de akár egy NB II-es meccsen is. És azért a Fradi-pályára továbbra is kimegyünk.
Meg azt a Magyarország-Portugália meccset is szeretnénk látni élőben a Puskás Ferenc Stadionból.. (majd keresünk hozzá szponzort)
Mert mindennek ellenére mi így családilag szeretjük a focit. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése