Szülinap

Megint egy évvel "öregebb" lett nálunk valaki. Valaki, aki a legszebb szemű, a leginkább apja-klónja, és a legközépsőbb. :-) 7 éves. Biztosan mindenki így van ezzel, hogy azt a napot sosem felejti. Én sem. Nosztalgiázom ilyenkor.
7 évvel ezelőtt reggel 1/2 8-kor arra ébredtem, hogy valami folyik... Patrik mellettem aludt a galérián, neki mondtam először, hogy "kopogtat a kistesód, meg akar születni". Aztán igyekeztem úgy lejutni a lépcsőn, hogy minél kevesebb takarítanivalót hagyjak magam után. Idelent hívtam a páromat, hogy induljon haza, mert bizony ma szülünk. Aztán szép sorban riasztottam a család többi tagját, hogy készüljenek, ma tényleg eggyel többen leszünk már. Ma sem tudom, hogy csinálta a párom, hogy olyan gyorsan itthon volt, talán még félóra sem telt el a telefon után. Én közben beszéltem az orvosommal, aki szerint "szép lassan menjünk be, és jön ő is". Hát én szót fogadtam, szép lassan indultam. Húztam az időt, nem akaródzott menni. Nehéz volt elköszönni a nagyfiamtól, akitől még sosem voltam távol, most meg, tudtam, napok is eltelnek majd, mire újra itthon leszek. De ügyes volt, megkönnyítette a búcsút. Az egyetlen szülésem volt, ahova nem mentő vitt, bár a párom a bp-i dugóban izgulva megfogadta, hogy soha többet. (be is tartotta). Fél 11-kor értünk be a kórházba, ahonnan, ha a magzatvíz nem folyik (igen ciki volt, mert rendesen elázott nadrágban értem oda) simán vissza is fordultam volna, mert bizony fájás az nemigen volt. És különben is, még hátra volt két hét a hivatalos kiírás napjáig. De innen már nem volt visszaút. Az ügyeletes orvos megvizsgált, mondta, hogy szépen haladunk, sétálgassak, és majd estére már biztosan lesz baba. (meg különben is, várjam meg az orvosomat). Sokáig nem fájt szinte semmi, már-már unatkoztam is, miközben bámultuk a tv-t. Felajánlották az ebédet (vadast), amit köszöntem szépen, nem kértem. Beszélgettünk másik vajúdó anyukával és az ő anyukájával, szóval, azért telt az idő, csak lassabban, mint ahogy vártam. Aggasztott, hogy kettőkor még sehol nem volt a dokim, a szülőszobán meg csúcsforgalom volt. Végül azért eljutottunk odáig, hogy kezdtem magam úgy érezni, hogy tényleg szülünk, mert bizony egyik pillanatról a másikra fájt... igen komolyan. Megvizsgáltak, mondták, hogy na ez így nagyon okés... ha szeretném, vonuljak be az egyik szülőszobába. Megtettem, még mindig kissé elárvultan a saját dokim nélkül, de teljes megkönnyebbüléssel, hogy kimaradt a beöntés procedúrája (megint). Kipróbáltam a labdát, de nem jött be, valahogy nem volt kényelmes. Maradt az ágy szélén ücsörgés, meg mászkálás, meg sziszegés, és bizony, időnként egy-két cifrább káromkodás is. Három körül végre odaért az orvosom. Utólag, azt mondom, bár ne jött volna.. akkor megkönnyebbültem, hogy látom. Rögtön a fejem fölött összeszólalkoztak a szülésznővel, aki pedig velem nagyon-nagyon aranyos volt. Ez engem olyannyira felidegesített, hogy leálltak a fájásaim, pedig végre már a célegyenesben voltunk. Persze, akkor gyorsan bökdöste belém dokibácsi az injekciót, hogy segítsen, de mit sem ért. Irtó lassan jöttek a tolófájások, volt hogy nyolc perc szünet is volt köztük, pedig az én drága kicsi fiam már olyannyira elindult kifelé, hogy a feje búbja már kint volt. Én pedig- nem tehettem mást- nyomtam kifelé fájás nélkül. Szülésznőnk húzta őt, így aztán azért sikerült megszületnie... de hogy? Isteni érzés volt, sokkal intenzívebben boldog pillanat, mint először, hogy aztán a következő percben a letaglózó döbbenet legyen úrrá. Lila. Sötétlila. Persze, gyorsan elmagyarázták, hogy miért is lett így. És megnyugtattak, minden rendben, ez elmúlik. Szép, erős, nagy baba. 57 cm és 3850 gramm. Döbbenetesen nagy. De lilasága ellenére is gyönyörű volt. És sokkal inkább az enyém, és csak az enyém, mint először, amikor mindenki annyira akarta és várta. Sokkal felkészültebb voltam, sokkal jobban képes szeretni. Csakúgy, mint az apukája. Mindketten büszkék, és boldogok voltunk.
A születése után következő hét örökre nyomot hagyott bennünk is, benne is. Milliószor gondoltam végig, vajon mit tehettem volna másképp akkor, ott, szülés közben, hogy aztán másképp alakulhasson, és ne kellett volna neki napokat az inkubátorban lenni leragasztott szemekkel, és branüllel a kis gyönyörű kerek fejében. Hogy ne törték volna el a kulcscsontját.. és ne kellett volna napokat azzal a kétséggel élnem, hogy vajon van e, lesz e maradandó agykárosodása. Tudtam, mindenképpen különleges lesz számomra. Épp emiatt az élmény miatt, amit jó lett volna kihagyni. És tudtam, akármilyen lesz is, szeretni fogom, mert szerettem már akkor, mikor még csak sejtettem, hogy úton van.
Valamiért mindig ő lesz a leg az életemben, ezt tudom. És nem azért, mert részképességzavarral küszködik(?), emiatt több figyelmet igényel. Nem. Valamiért ő a legkülönlegesebb. A legjobban tud ragaszkodni. A legjobban tud félteni. A legtöbb figyelmet várja el, és követeli ki. Ugyanakkor a legtöbb figyelmet is adja. De lehet, hogy egyszerűen csak attól ennyire különleges, hogy pont olyan, mint az apja. És érdekes érzés ám a saját "férjünket" "felnevelni". :-)

Drága 7 éves nagyfiam. Boldog születésnapot kívánok Neked. :-)