2013. okt. 31.

Nyűg

Három napos hétvége lesz. :) Nekem is. Végül mégsem kell mennünk szombaton, aminek őszintén szólva nagyon örülök. :) Majd biztos lesz ez másképp is, egy másik szombaton, de majd akkor annak is örülni fogok. :)
Ma olyan nyűgös napom volt, mindenféle bajjal.. pedig amúgy nem is szólhatok egy szót sem, mert sütött a nap is ma is, sőt, még majdnem meleg is volt, szinte mindennel végeztem, amit elterveztem.. mégis, valahogy semmi sem volt jó. Fájt a fejem (pedig már elég régóta nem), néha a lábaim is olyan furán vattából voltak, és hol itt szúrt, hol ott görcsölt... meg egyáltalán.
Aztán mire este lett, rájöttem. :) Egyedül kávéztam ma reggel.. úgy meg aztán nem is indult úgy, ahogy kéne. És innen eredt minden. :)
De majd holnap... :)


2013. okt. 30.

:)

Az van, hogy egészen biztosan igaz rám az, hogy bánatomban sokkal kifejezőbben tudok írni, mint amikor minden rendben van velem, vagy még akár ennél is jobb, boldog vagyok. Ezeket a jó érzéseket nem tudom annyira kiadni magamból, mint a negatívabbakat. Nem tudom mitől van ez így, mert alapvetően optimistának és életszeretőnek gondolom magam, ebből következően meg épp az ellenkezője lenne igaz. :) Fura dolog, de ez van. Biztos lehetne is változtatni rajta, ha kellő energiát fordítanék rá, vagy akár csak egy kicsit is többet foglalkoznék vele. Mivel most sem időm, sem felesleges energiám nincs erre, jelen pillanatban így marad a dolog.
Amúgy is csak azt akartam írni, hogy van az úgy, hogy az ember milyen büszke tud lenni valamire, ami még csak félsiker, és még csak nem is az enyém.. vagy félig az enyém csak. De mégis.. De nem tudom leírni, mert hogy is tudnám.. mikor nem is írhatom le egészen, félig meg nem tudom.. Így csak marad most az érzés.. és a várakozás, amikor majd kiderül, hogy mi lesz a végkifejlete ennek az egésznek. :) Alig három hét csupán... (és bent a munkahelyemen ezt úgy mondanák, hogy ló...sz az egész), gyerekjáték. Addig még majd el is feledkezünk róla párszor, hogy aztán újra és újra rácsodálkozzunk. :)
Rejtjeles, tudom. De talán az öröm és a büszkeség átcseng belőle. :) Ha meg nem, akkor mondom: ma nagyon büszke vagyok. :)

2013. okt. 29.

Ez is eltelt...

Eltelt ez a három nap. Még nyújtanám egy kicsit, ha tehetném, mert ez most annyira jó volt, mint utoljára még a nyaralás két hete... de miután nyújtani nem lehet, hát csak simán örülök neki, hogy most sikerült mindent elengedni, hagyni.. és csak egymással törődni, meg azzal, hogy jól érezzük magunkat. :) Ritkán megy ez, én is tudom, hogy néha túl erős bennünk a kötelességtudat, ami nem hagy bennünket kikapcsolni. 
Most a kapcsoló elég jól be volt élesítve mindkettőnkben, vagyis eljutottunk egy olyan fokú kimerültséghez, amikor már az volt az elsődleges, hogy pihenjünk. :) És igaz, hogy rengeteg kilométer van bennünk, de köszönhetően ennek a késő nyári időnek, ami jutott így október végére, a legkevésbé sem volt fárasztó. :) 
Ma már nem voltunk sehol, csak itthon. Mostam, bevásároltunk, könyvtárba mentünk.. (és itt meg kell örökítenem, hogy Patrik a felnőtt-könyvtárból kölcsönzött ma, mert a gyerekkönyvek között nem talált semmit, ami érdekelné és még nem olvasta..) Közben még kutyáztunk, mosógépet szereltünk (jobban mondva Balázs, én csak kibiceltem ott..)
Most estére ugyan fáradtnak érzem magam, meg már azt is tudom, hogy holnap délre kell menni dolgozni, de a legkevésbé sem érdekel.. két nap csak, és aztán egyet újra itthon leszek. :) Legalább egyet. Ha meg szerencsém lesz, akkor hármat. :)

Azért ma még elmesélek valamit erről a nagy kópé Rolandról.. aki amúgy roppant nagyfiú, és ma simán elköltötte a "nehezen megkeresett" ötszázasát a boltban.. Szóval, ez a nagy gyerek... panaszkodott ma, hogy fáj a hüvelykujja. Emlékszem, hogy valamikor hallottam egy olyan kiabálást tőle, hogy "Ne már, Erik, kitöröd az ujjam...", de már én magam sem tudom, hogy ez a napokban volt, vagy a múlt héten még, úgyhogy úgy döntöttem, nem gyártok összeesküvés elméleteket. Ugyan kiskirályfi ragaszkodna a röntgenhez, de az én mindentlátó szemeim megállapították, hogy törés egészen biztosan nincs, talán egy picit megzúzódott valahol. Megbeszéltük, hogy fürdés után bekenem neki. Jött is, ahogy az egy igazán beteg férfihoz illik, tartotta az ujját, és sziszegett is rendesen, ahogy kentem, hogy húúú, hideg, húúú fáj is.. Mikor végeztünk, mondtam neki nagy komolyan, hogy akkor most tartsa így, ahogy most van, és feküdjön le, hogy hamar meggyógyuljon. Magam sem hittem, hogy még az ilyet beveszi. De igen. Ahogy volt, lefeküdt, és tíz perc múlva már aludt. :) Szóval amilyen nagy kópé, olyan kicsi gyerek is még. :) 


2013. okt. 28.

Pedig hétfő volt...

Mégis csupa jóról tudok csak beszámolni. A tegnapi nap annyira jó volt, hogy úgy döntöttünk, hogy akkor ma megismételjük. Úgy szó szerint.. csak most kicsit lassabban, és jobban körülnézve, többet látva...
Tegnap este még voltak másféle terveink is, de azt végül elhalasztottuk tavaszra, amikor már kiszámíthatóbb lesz a jó idő, főleg, miután reggel úgy tűnt, előfordulhat, hogy a mai nap sem lesz már olyan, mint a tegnap volt.
Így aztán maradt a "B" terv, és újra nekiindultunk a tegnapi útvonalnak. Ezúttal többet időztünk Révkomáromban, megnéztünk egy csomó mindent.. újra és újra rácsodálkoztunk, hogy amerre megyünk, mindenhol magyarul beszélnek körülöttünk, még ha valami különös akcentussal teszik is. A gyerekeinknek volt ez igazán nagy "csoda", ők aztán lépten-nyomon megjegyezték félhangosan, hogy "ő is magyar", vagy hogy "ő szlovák". Kicsit idegesítő volt, de hát gyerekek.. Patrik ma is végigfotózta a napot, minden feliratot elolvasott, mindent megörökített. :) Roland egy kicsit unatkozott, így aztán vagy folyton belemászkált Patrik éppen készülő fotóiba, vagy talált magának valami durcáskodnivalót.
Komárnó után újfent Párkány volt a cél, ezúttal ott is terveztünk sétálni, és nem álltunk meg a Duna-menti kis falukban, csak egyszer. :) De ott muszáj volt. Egyébként meg a kocsiból csodáltuk a Dunapart ezerféle arcát, és hogy micsoda rendben van tartva a gátak környéke, az utak melletti füves területek. Mondom, füves, nem gazos. :)
Párkányban is sétáltunk egyet, kicsit ücsörögtünk a délutáni kellemesen meleg napsütésben, majd célba vettük Lábatlant, ahol Eszter várt minket egy kávéval. Nem volt hosszú látogatás, mert még itthon is várt minket egy-két dolog, de azért jó volt ez is.
Hazafelé úgy indultunk, hogy még bevásárolunk itthon, de aztán módosított útvonalon, igen vadregényes körülmények között végül Tatabányán kötöttünk ki. Akarom mondani parkoltunk.. ne is kérdezzétek, hol. Hát naná, hogy már megint.. Mert így nem kellett már itthon semmivel sem törődni. :) Lusták voltunk, és elkényeztettek (úgy egyébként meg pont ennyiből főztem volna itthon, és ugyan egészségesebb lehetett volna, de még egy csomó idő, energia, és miegymás kellett volna hozzá), és amúgy is jólesett, na. :)
Itthon még volt egy kedves meglepetésben is részem (és erről ennyivel kell beérnetek... hogy csak úgy teljesült egy régi vágyam), meg hajat vágtunk, meg kutyát vacsoráztattunk (halleluja, mindkettő evett).
Két nap alatt háromszázhúsz kilométert tettünk meg. :) Megszámlálhatatlan mennyiségű élménypillanatot ratkároztunk el, rengeteget nevettünk, legalább ennyit bosszankodtunk is, nyolcszázháromszor hangzott el, hogy "Roland, ne kelljen már többször rád szólni"... meg hogy "Tuti hogy ti többet nem jöttök velünk..", de azért jó volt ez így nagyon. :)
Holnap nyugi lesz. Főzés, takarítás, pihenés... holnapután már munka. :) De most azt gondolom, állok elébe én bárminek... ilyen napok után. :)

2013. okt. 27.

Jó nap

Ma aztán volt nálunk minden. Amúgy egész nap azt hittem, hogy szombat van, mert ugye én tegnap dolgoztam, és holnap meg nem megyek, így aztán elég logikusnak tűnik, hogy akkor csak szombat lehet. De nem, vasárnap volt. Olyan, amilyen már régen nem.
Azzal kezdődött, hogy kávéztunk. :) Ebben nincs semmi rendkívüli, így szoktuk ezt. Aztán én a kávézás után még a kanapén elszundítottam egy kicsit, mert korainak találtam még az időpontot. :)
Aztán Roland alakított.. reggel a párnája alatt találtam egy fogat. Nálunk létezik a fogtündér, és pénzt hoz a fogért, így aztán elég pánikolósan megkérdeztem Balázst, hogy "Te tudsz róla, hogy kiesett egy foga?" Nem tudott. Egyikünknek sem volt ötszázasa, én már azon voltam, hogy hagyom az egészet.. de Balázs nem hagyta, mondta, váltassak már fel anyámmal, vagy valakivel, ne most bukjunk már le. Hát jó. Szereztem ötszázast, kicseréltem a párna alját.. Majd aztán kiskirályfira rá lett parancsolva, hogy most már aztán igazán álljon neki felöltözni, beágyazni. Megtalálta a pénzt, és először nézett bután. :D Majd.. egy laza vigyorral a homlokára csapott, hogy "Jaaaaa, hát ő tegnap TALÁLT egy fogat az udvaron (wtf?), és azt behozta a párnája alá". És hogy örült magának, mert így most szerzett egy ötszázast. Hát.. mit mondjak? Szakadtunk a röhögéstől mindketten.. két hülye szülő, itt pánikoltunk, hogy fogtündér, meg minden, ez a gyerek meg simán átvert mindenkit, hogy legyen egy ötszázasa. Bejött. Az örök rejtély marad, hogy honnan talált fogat? De nem is igazán firtattam..
Aztán megnéztük a Forma 1-et (bevallom, ezen is szundikáltam egy kicsit, de ha egyszer dögunalom volt..), és rögtön ezután útnak indultunk. Az eredeti terveink között az szerepelt, hogy eszünk (már nem is mondom, hogy hol, mert igen, megint ott, és megint azt..), aztán sétálunk Tatán a vár körül. Aztán úgy adódott, hogy közel egyszerre fogalmazódott meg bennünk, hogy elmehetnénk akár Komáromig, aztán onnan Révkomáromba. Így is lett. :) Meg még menet közben még alakítottunk a terveken, mert végül az Erzsébet hídon mentünk át Szlovákiába, és a Mária Valéria hídon jöttünk vissza. :) Közben meg megcsodáltunk egy csomó falut, és a Dunát több helyről.. :) Hihetetlenül furcsa érzés, hogy tulajdonképpen mi itt nem is kéne, hogy külföldiek legyünk, ha másképp alakul.
Nagyon jó volt egyébként, bár a kiskorúak összezárva egy autóba... na, az elég idegtépő volt helyenként, de sebaj. :)
Nemes egyszerűséggel lenyúltam pár képet Balázstól, mert ők fotóztak Patrikkal, én csak úgy magamba szippantottam a látványt. :)

2013. okt. 26.

Óraállítás

... csak hogy nehogy elfelejtsétek, azért ez a cím. Holnap reggelre elcsalunk egy órát, annyival többet aludhatunk. Aztán majd tavasszal meg megint fordul a kocka.
Szerintem hülyeség az egész, ahogy van, és én a hivatalos magyarázatot sem hiszem el, hogy mennyit spórolunk energiaszinten ezzel az egy órával. Eleve hogy spórolnánk, mikor hónapokon keresztül délután öttől már koromsötét lesz?
Nem tudom ki találta ezt ki egyébként, de hülye ötlet volt. Ahogy én látom, a természet magától is rendezi az ilyesmit, mert észrevehetően később kel a nap, és korábban nyugszik anélkül is, hogy az órát piszkálnánk. Szépen beállnánk magunktól a "téli időszámításra" szimplán csak józan paraszti ésszel, mint ahogy majd a nyárira is gond nélkül. Így meg majd napokig csodálkozunk, hogy jééé, még csak fél hat, és már sötét van? Vagy majd tavasszal, mikor egy órával kevesebbet alszunk, és még napokig azt nyögjük.
Még emlékszem rá, mikor picik voltak a fiúk, minden ilyennél egy-egy negyed órával tudtunk csalni oda-vissza a fürdésidővel, meg minden mással, mert volt egy napirend, ami borult mindegyik óraállításnál. Nem volt nehéz átállni, de kellett hozzá egy kis rugalmasság.

Most amúgy én örülhetnék, mert lassan húsz órája vagyok ébren, és akkor egy órát pluszban máris számolhatok a leendő alvásidőmre. De ha belegondolok, hogy milyen korán sötétedik majd.. inkább aludnék kevesebbet.. :)


De azért el ne felejtsétek. Háromról kettőre. Hogy majd kétszer legyen három. Logikus, ugye? És egyébként azt tudja valaki, hogy miért pont háromról kettőre? Miért egyről éjfélre, vagy hatról ötre? És van ember, aki ezt pontosan az előírás szerint teszi? Ti mikor állítjátok át, lefekvés előtt, vagy felkelés után? Én évekig minden órát precizen átállítottam a megfelelő időre lefekvés előtt, de lustulok, és most már jó párszor hagytam reggelre. És reggel rendszerint gondolkodóba esem, hogy most akkor hogy is vagyunk épp? Hány óra is van valójában? :D

2013. okt. 25.

Eközben a kutyakennelben...

... amire a napokban kikerülhetett volna a gyengélkedő tábla, két ki tudja mibajuk lehet francia bulldog tengeti napjait. Szörnyű sorsuk van egyébként, gondolom ha lenne facebook-juk, sorra tennék ki állapotuknak a boldogtalan, szomorú, beteg és hasonló szmájlikat. Jó, hát biztos van valami bajuk, mert az egyik sánta egy kicsit, a másik meg nem sánta, ámde nem lép rendesen a hátsó lábára, és remeg. A sánta Freddy, a remegtetős pedig Arthur. Még ezt is együtt csinálják.. mármint a betegeskedést, gondolom akkora közöttük az összetartás, hogy muszáj volt ennek így lennie.
Szóval, a gyengélkedő ebeknek éppenséggel egész udvartartása van.. akik adagolják a nurofent (nem röhög, frankón be lehet adni a fecskendőjével.. nem mellesleg szeretik is), amitől láss csodát.. múlóban a sántaság is, és a remegtetős is mindig valami átmeneti kis javulást mutat.. Emellett váltott műszakban történik a kedélyjavítás is, hol labdával, gyerektársaságban, hol hasvakargatással, jutalomfalatokkal, esetleg a mi vacsoránkból egy-egy falattal.
Egyébként nem éppen a szenvedés mintaképei, legalábbis fájdalomingert továbbra sem lehet belőlük kiváltani, akárhogy csavargatja-tekergeti-nyomkodja az ember a fájós lábat, ezek meg sem nyikkannak, csak esetleg kicsit hangosabb lesz az amúgy tökéletesen természetes horkolás-szerű lélegzetvételük. :) Az, hogy valami bajuk van, egyrészt nyilvánvaló abból, ahogyan járnak, másrészt abból, hogy azonnal éhségsztrájkba kezdenek. (már ami a normális kaját illeti...) Egy falat nem sok, annyit sem hajlandóak a szájukba venni, ha nincsenek jól.
Most mondanám, hogy még a kutyáknak is van valami szuperszenzitív érzékelőjük, és így harcolták ki maguknak a több figyelmet, amire egészen biztosan vágytak, csak épp nem jutott.. Csak azért nem mondom, mert az egészen biztos, hogy Freddy sántasága a saját harci kedvének köszönhető (kell neki folyton verekedni Arthurral), Arthurral meg talán én toltam ki, amikor valamelyik nap az "ölemben ült" egy fél órácskát. Mert nem fért bele.. csak félig. És a lábai a földön voltak, ő pedig el nem mozdult volna amúgy az ölemből, mert nagyon jó volt ott neki.. lehet, hogy elgémberedett.. Vagy megerőltette, ahogy támaszkodott. Vagy nem tudom.
Remélem amúgy, hogy semmi komoly, és sitty-sutty újra a régiek lesznek. :)
Addig meg hétvégén azt hiszem, még illatos kutyát is varázsolok belőlük..amíg még ilyen nyárias az idő.. :)


2013. okt. 24.

Nem baj

Tudom én, hogy semmi sem fekete és fehér, mert megannyi szín van még az élet palettáján, mégis néha nekikeseredek azon, hogy minden hitem, tudásom és bizakodásom ellenére igenis a világ fekete és fehér. De mondhatnám úgy is, hogy vagy igen, vagy nem. A kettő között még ott van a talán, a lehet, meg egy csomó minden más, mégsincs semmi. Nem tudom miért akarom, hogy beleférjen más is, mikor olyan nyilvánvaló, hogy nem is kell beleférnie.
Nyilvánvaló, mert a saját anyámnak sem tűnik fel, hogy nem találkoztunk egy hete, és amikor a hatodik nap estéjén találkozunk, akkor sem jut eszébe semmi más, minthogy az épp aktuális sértettségét elmesélni. És ugyanez ma este... amikor megkérdezi, hogy megyek e holnap a piacra? Mondom, hogy mennék, dolgozni megyek. Észre sem vette, hogy ma sem találkoztunk, mert nem voltam itthon délelőtt.
Tény, hogy nem vagyok egy jelentős valaki. Afféle tartozéknak számítok sokaknál.. valaki, aki elintézi, aki megnézi, megírja, megcsinálja, letölti, meghallgatja.. de emögött én nem is vagyok én. Csak a tartozék, aki éppen addig jó, amíg tartozékként szükség van rá, amúgy meg le sem ....
Nem baj. Illetve de, baj. Még. De már nem sokáig. Ezzel is elszámolok magamban, és leszámolok..
És nem, nem érzem magam önzőnek. Tizenpár hosszú éven keresztül voltam én a stabil tartozék.. és elég volt hozzá nyolc hónap, hogy ott is maradjak nekik, ahova való vagyok szerintük.

És mindez még egy csomó mindenbe behelyettesíthető lenne. Ha hagynám. De igazából még ha épp nagyon rosszul is esik mindezzel szembesülni, azért az a helyzet, hogy az én hitem, tudásom és bizakodásom azt mondatja velem, hogy a világnak szivárvány színűnek kell lennie. :) Én meg meg is fogom az összes színt találni. Milyen jó is lesz annak, akinek van hite, és bizakodása hozzá, hogy kitartson, mert majd velem együtt biztosan ő is meglátja. (ha meg nem, majd megmutatom)

2013. okt. 23.

Bevallom...

Azt hiszem, elég jól ismerem már magam, és elég keményen realista is, és még keményebben kritikus is vagyok magammal szemben. Igaz, azért hajlamos vagyok mentegetni is magam bizonyos helyzetekben, de ez elég ritka. Be is látom, és be is vallom, ha valamit nem jól csinálok.
Néha talán hamarabb is, mint kéne.. és olyankor aztán beindul a stressz-faktor, és jobban akarom csinálni, de innentől mindig veszett fejsze nyele, mert minél jobban akarom, annál kevésbé lesz olyan, amilyennek kéne. Na, ez egy kicsit érthetetlen megfogalmazás, de ha sikerül kibogozni, akkor majd elhiszitek talán, hogy tényleg.
Nem vagyok egy kapkodó idegbeteg fajta, de mostanában egyre többször kapom azon magam, hogy bizonyos helyzetekben a gyomrom egycsomóban van, a szívem kalapál, a kezem remeg, és jó mély lélegzeteket kell vennem ahhoz, hogy elmúljon. Próbálom uralni, és tudatosítani magamban, hogy nincs mitől tartanom, mindent meg tudok oldani, legyen szó akár munkahelyi dologról, akár itthoniról. Eddig is ment, ezután is fog biztosan.
Nem megy ez olyan könnyen, mint amilyen könnyedén bekúszott ez a valami az életembe, mert akármilyen tudatosan hárítom is magamtól, azért elő-előfordul. Minél fáradtabb vagyok, annál inkább.
Nem beszélek róla senkinek (épp ezért most itt elmondom gyorsan mindenkinek.... logikus), mert amiről nem beszélünk, az ugye nincs is. És tulajdonképpen tényleg nincs is semmi.
Tisztában vagyok azzal is, hogy az elmúlt (éppen tegnap elmúlt) nyolc hónap életem egyik legkeményebb időszaka volt. Nyilván nyomot hagyott. Történtek jó és rossz dolgok, fizikailag néha elértem a határaimat, az állóképességem határait meg még meg is nyújtottam. Éreztem magam a felhők között, és a pokol mélyén is.. igazi cirkuszi mutatványosnak éreztem magam sokszor, mikor a mindennapjainkat bonyolítottam. Azt gondolom, el kell még telnie egy kis időnek, hogy belül is annyira magabiztos legyek, mint amennyire amúgy gondolnak (és ahogy egyébként viselkedem is).
Ez az egész meg azért épp most került ide, mert az előbb, miközben már gondolatban a lefekvéshez készülődtem, eszembe jutott, hogy holnap mi vár rám... stresszes lesz. Nemkicsit. És már be is indult a gyomrom, meg a szívem...De ezt reggelig kialszom. :)
És ezt csak apróbetűvel, de mégis... annyira nem értettem régen Balázst, hogy mit stresszel mindenen.. dolgozott itthon is fejben munkaidő előtt, után.. .. de már értem.. Azért remélem, neki könnyebb volt mindez. :)

És amúgy is... még kettő (vagy három?) nap munka, és aztán kettő nap szabi jön.. hétfőn és kedden nem dolgozom a jövő héten. :) Legjobb lenne, ha négynapos hétvégém lenne, de sanszos, hogy "csak" háromnapos lesz. Sebaj.. minden nap ajándék. :)

A gyerekeim meg igazi mázlisták.. vagy mondtam már? Holnaptól egészen a jövő hét végéig tart az őszi szünetük. :)

2013. okt. 22.

Mindegy...

... hogy ilyen:
vagy ilyen

vagy akár ilyen

Tőlem akár még ilyen is lehet:


A lényeg, hogy aludhassak.. :) Minden más majd azután csak.. 

2013. okt. 21.

Csak hétfő volt

Igazán nincs mit megosztanom a mai napról.. hacsak az nem említésre érdemes, hogy még mindig kinyíltak ma a napvirágok, mert olyan szépen és melegen sütött a nap. :) Ennek pedig én személy szerint nagyon örülök. A virágoknak is, meg a napsütésnek is. Amúgy is megkezdtem a fázós fél évemet... amikor nincs az ruhamennyiség, ami elég lenne rám. :) Szóval, ajándék ez az idő... és remélem, tényleg olyan sokáig tart majd, ahogy ezt egy harmincnapos előrejelzésben láttam. :)

Ünneplőruhák kikészítve, holnap még iskola. Aztán- a mázlistáknak- szünet lesz.. november negyedikén mennek legközelebb. :) Rájuk fár.. bár nem kicsit lesz idegesítő, hogy ennyi ideig lesznek huszonnégy órában összezárva. :) De túléljük. :D

Holnap még én is dolgozom, déltől ráadásul, mert helyettesítek.. de sebaj.. szerdán pihi.:) Csak el ne felejtsek holnap reggel bevásárolni holnaputánra is. :) Hajlamos vagyok mostanában az ilyesmire. :)

2013. okt. 20.

Kedves kisgyerekes anyukák!

Hallgassatok rám.. minden pillanatot élvezzetek, és minden pillanatot használjatok ki, amíg ilyen kicsi. Még az óvodások kicsinek számítanak.. úgyhogy ne siettessétek az időt, ne járassátok őket különórákra, ne akarjátok, hogy a legjobb legyen, simán csak legyen Ő ő, Ti meg Ti. :) Kell ez, mert így alakul ki az ősszeretet után (ami már akkor létrejön, amikor először tudomást szerzünk róla, hogy úton van valaki) egy másik fajta szeretet is, ami majd segít olyankor, amikor szülőként a túlélésre kell játszani.
Egyetlen olyan nap sem volt annyira fárasztó, amikor folyamatosan csak etettem, pelenkáztam, ringattam, öltöztettem, mostam, majd aztán kezdődött az egész elölről, mint az, amikor egy kiszámíthatatlan kamasszal kell együtt élni. Ha nem lettek volna ezek az első évek, amikor olyan szoros egységben léteztünk, amire nincs is szó, bizisten én most utálnám ezt a gyereket, még ha az enyém is. Nem tett amúgy semmi kirívót, sőt.. normális pillanatokban tudom, hogy még a java hátravan, mert a következő kamaszgyerekünk sokkal keményebb dió lesz. De mégis.. a hócipőm tele van vele, hogy
- mindenre van valami válasza
-mindent jobban tud
-vihog
-dühöng
-csapkod
-tisztapattanás
-tiszta izzadtságszagú
-annyit eszik, mint egy ló
-akkora lába van, mint az apjának
-akkor ereje van, hogy megfog és arrébb tesz egy laza mozdulattal (mármint hogy engem ám)
-vagy hozzám se szól, vagy le sem lehet lőni
-a folyamatosan beszélős állapota mindig olyankor jön el, amikor nekem a legkevesebb kedvem sincs végighallgatni a mindenfélét.. Arkhimédésztől Calvin Harrisig. (de neki nem mondom ám ezt)
És akkor még azt nem is mondom, hogy mennyire fárasztó ez úgy, hogy van Ő, meg van egy kisebb és még kevésbé kamaszodó öccse, és egy végtelenül pörgős fajtájú, egyfolytában izgő-mozgó-beszélő-éneklő-táncoló-majomkodó-affektáló-lusta még kisebb öccse.

Szóval... higgyetek nekem.. addig jó, amíg kicsik. És néha, az ilyen napokon arra gondolok, hogy "miért is nem lehet hét napot dolgozni?" :D Na persze ez csak vicc (legalábbis az a rész, hogy inkább dolgoznék folyamatosan) .. imádom őket, még akkor is, amikor felrobbanok tőlük, és ahányan vannak, annyifelé tudnám őket elzavarni. :)

2013. okt. 19.

Mennyi, mennyi minden...

... amit köszönni is tartozom a mai napért. Meg mennyi, mennyi minden, ami belefért a mai napba. És igen, itt van este tizenegy óra, és én még mindig nem alszom, pedig négy óra alvással csináltam végig a mai napot.
Hogy mi minden fért bele? Hát dolgoztam.. aztán munka után ittunk egy kávét itthon, és már várt is a fodrász. Végre megint megszabadított a hajtömegem felétől (tudom, tudom, legyek hálás érte), egy kicsit vágott, egy kicsit ritkított, és voila, máris letagadhatok egy pár évet. Bár.. nem is tudom már melyik nap volt, amikor azt mondta nekem Balázs (aki amúgy azért a legnagyobb kritikusom ám), hogy nem is látszom annyinak, amennyi vagyok. :) Szóval, lehet, hogy nincs is erre szükség.. meg amúgy sem szoktam, bátran bevállalom azt a harmincötöt. :) És az a hajmosás.. hát.. na... lehetne ez minden másnap, el tudnám viselni. Tudnék itt ódákat zengeni az érzésről, de aki tudja, hogy milyen, az úgyis tudja, aki meg nem, hát nagyon sürgősen pótolja ezt a hiányosságot, mert nem tudja mit hagy ki.
Na és ezek után már éppen elhelyezkedtem volna a kanapén, hogy akkor most csak úgy ücsörgök egy kicsit, amikor megjelent legnagyobb gyermekünk, hogy majd lassan kéne neki egy új cipő, mert kezd szétjönni a cipője. Megnézte az apja, és közölte, hogy oké, akkor most indulunk. Vicces amúgy, ha nem lenne idegesítő, hogy amit ez a gyerek éppen a kezdetnek titulált, az tulajdonképpen azt jelentette, hogy a cipőnek a fél talpa már el volt válva a felsőrésztől. Célba vettük a Decathlont, mert hogy a másik D betűs, csak és kizárólag cipőkkel foglalkozó vállalatnál többet cipőt biztos hogy nem veszünk.. a decathlonosok meg már bejöttek (nem is értem, miért nem itt kezdtünk az ősszel is...). Kellett hozzá újfent egy idegállapot, hogy túléljük, mire mindhárman felpróbáltak egyet-egyet, mert azért egy pár cipőért elég nagy hülyeség elmenni, nem? Rögtön három kell... sőt, még én is kaptam egy sajátmárkás fehér sportcipőt (ó, hát sosem növöm ki, hogy a sportcipő a kényelmes). Még mehettek egy kört a rollerekkel is, meg gördeszkáztak, Erik is megkapta a megígért sapkát is. Innen pedig.. mi, őrültek... még elmentünk a Burger Kingbe. Mert a múlt héten ez elmaradt. Jó, más volt  helyette, de mindegy. :) Patrik egyfolytában mutogatta az ő whopperét, hogy olyan fura, benne van a bacon, meg sajt, meg valami zöld izé. Állította, hogy wasabi, mert csíp. Mindig csak felajánlottuk, hogy valaki cserél vele, de csak ette.. az utolsó két falatot már nem bírta, odaadta az apjának. Aki megette, és majdnem tüzet okádott. :) Elcserélték a szendvicset, és a mienk helyett kaptunk egyet a guacamole szószos whopperből. Ha előbb rájövünk, persze, kicseréltettük volna, de így már késő volt. Szegény.. jól kitoltunk vele. Megivott vagy egy liter innivalót utána. :D
És még mindig nem volt elég.. mert még vettünk egy másik kádkilépőt is, meg a gyerekszobába egy órát, naná, hogy két különböző helyen. :)

Éppen hazaértünk az x-faktorra. :)
Szóval, van bennem szufla, mert egészen jól bírtam a mai napot (pedig egy lyukas garast sem adtam volna érte), de nem ez a lényeg.
A lényeg, hogy mennyire jó, hogy helyettem is felismerte Balázs, hogy a tegnapi nap után leginkább erre van szükségem. :)

2013. okt. 18.

Tudtam én...

...hogy ma legjobb lenne ágyban maradnom. Már reggel éreztem, hogy nem kéne felkelnem, főleg mivel első gondolatom az volt, hogy hat óra múlva már dolgozni fogok.
És a nap pontosan ennek megfelelően is alakult. Van egy-két jó pillanat is belőle, és ezekre akarok emlékezni. Nem így lesz.. mert a rosszak jó mély nyomot hagytak, felejthetetleneket. Olyanokat, amiben még nem volt részem soha, és nem is akarom többet sem átélni, sem látni. Soha többé.
Nem írhatom le, mi történt, és még ha leírhatnám, akkor sem tenném. Mert azért majd az idő elhalványítja ennek a napnak az emlékét is, és majd akkor nem szeretném tudni, hogy van valahol egy nyom, ami bármikor újra élesben kivetíti nekem.
És mennyire jó, hogy ennek a napnak már vége is van.. igaz, mindjárt kezdődik is egy új. De minden új nap új esélyekkel is indul. Akár még jó is lehet. :)
Mondjuk délután vár a fodrász. Majd egészen addig arra fogok koncentrálni, mennyire jó lesz az a hajmosás.. :))

2013. okt. 17.

Kedvetlen

Írhatnám azt is, hogy hú, de tele van a hócipőm.. de nem, nem fogom ezt írni. Fáradt vagyok, kicsit kedvetlen, és messze még a hétvége.. mert úgy adódott, hogy egy nap pihenő jut csak. Az a sors fintora, hogy az enyém épp nem akkor lesz, mikor Balázsé.. na de mit lehet tenni? Semmit a világon.. el kell fogadni, végig kell csinálni, és kész. Lesz idő, amikor majd erre is büszke is leszek.
Kicsit kiábrándult is vagyok, mert újra és újra szembesülök azzal, hogy nem is ismerem én annyira az embereket, mint gondoltam. Mondhatnám azt is, hogy mindenkiben csalódtam, de persze ez sem igaz. Nem mindenkiben.. csak jó sokakban. De nem rágódom rajta, hagyom, hadd oldódjon meg magától. Nem kell nekem mindennel foglalkoznom.
Épp elég a magam dolga. Nem panasz, de néha bizony sok is. Ha csak a mai napot nézzük.. hatkor keltem, elindítottam mindenkit az iskolába (Patriknak nulladik órája volt), kutyákat kiengedtem, enni adtam nekik.. beágyaztam, elpakoltam, elindítottam a mosógépet. Aztán bevásároltam, megfőztem az ebédet.. elmosogattam, elpakoltam a kajámat, és fél tizenkettőkor már indultam dolgozni. Délben már teljes gőzzel dolgoztam. Az érkezésem utáni ötödik percben már ezerféle dolgot zúdítottak rám. Fél tízig folyamatosan teljes fordulatszámon kellett működnöm, intézni, csinálni, nyomon követni, kinyomozni, leírni, másolni, aláírni, kiterhelni, kiírni, átvenni.. Hazaértem háromnegyed tíz után, és még most van mit elpakolnom, mosogatógépet bepakolni, ilyesmi. :)
De amúgy mindegy is.. csak a fáradtság beszél belőlem.. ne is figyeljetek rám. :) Holnap is nyomok még egy ilyen közel tíz órás melós napot, aztán szombat reggel visszamegyek.. de sebaj. :) Lesz egy vasárnapom. Az is valami. :)

2013. okt. 16.

Ez aztán....

Na, hát ez a mai időjárás... igazán kikérem magamnak.. még hogy egész napos eső, meg viharos szél.. A szél az, ami leginkább szégyellje magát.. mert minden falevelet lesodort, amik pedig még reménykedve kapaszkodtak... Most aztán lett olyan kopaszság mindenhol..
Nemszeretem idő ez. Az embernek semmi kedve semmihez, hideg van, az a fajta, ami a bőrünk alá is beveszi magát. És most akkor ez jön hónapokig?
Nem akarom...  nyarat akarok, örökös napsütést, hőségriadót, búgó ventilátort, fagyit, dinnyét, főtt kukoricát. És hozzá nyári szünetet.
Biztos mindjárt itt lesz amúgy, mert nagyon gyorsan telik az idő, de most belegondolni, hogy még majd mi minden vár ránk mire újra kitavaszodik...
Nem baj. Holnap túlóra.. egy egész órával kevesebbet látom és hallom majd, ha esik..Ha meg épp süt majd a nap, akkor meg pechem van... de majd meglátjuk. :)

2013. okt. 15.

Nem fenékig...

Hanem csak úgy deréktájig tejföl azért nálam is.. minden egyensúly, és boldogság és elégedettség ellenére is. Nekem is vannak olyan dolgok, amikben hiányérzetem van, amikért tehetnék többet. Ha mondjuk lenne rá energiám. Csupa szabadidős, kikapcsolós dologról van szó, mert amíg az összes kötelezettségemet nagyon komolyan veszem, addig a lazulást azt bizony egyáltalán nem. Mert az jó mélyre van belém kódolva, hogy a lazulás mindig csak a munka és a kötelesség után jöhet.
Úgy esett tehát, hogy amíg megszereztem egy csomó mindenben a magam elégedettségét, addig szépen eltűnt az írókám.. na jó, biztos meg van még valahol, csak mostanában nem megy ez úgy, mint régen. Nem is a blogolás, mert azzal semmi gond, továbbra is minden nap lelkesen írom a posztokat... de amúgy nem írok. Sem mesét, sem mást. És még ha csak nem írnám le... de fejben sem írok ilyesmit. Valahogy mintha eltűnt volna ez a képességem. Pedig biztos nem... gondolom csak háttérbe szorult, és arra vár, hogy előcsalogassam.
Igazából ez lesz a következő feladat. Előcsalogatom. Tart, ameddig tart, visszaszerzem, mert úgy vagyok én én...

Most meg még addig elmegyek lefeküdni, amíg még nem kezdem el újra magam elég vetíteni a képet a raklapokról, hogy még egyszer utoljára ellenőrizzem, hogy annyi ez az annyi. :) Amúgy annyi, persze, de jobb azt kétszer is leellenőrizni. :)


2013. okt. 14.

De bizony!

Anikó emlegette az elmúlt hetekben sokszor, hogy nem lehet egyszerre megfelelni egy nőnek ennyiféle dolognak. Én nem értek vele egyet. Nem magammal fogok példálózni, de úgy érzem, hogy én magam is megfelelek azért Anyaként is, feleségként is, társként is, szeretőként* is, és dolgozó nőként is. Sehol nem vagyok száz százalékos a szó klasszikus értelmében, de sehol nem vagyok kevesebb sem ennél. Ennek egyetlen roppant egyszerű oka van. Hogy mindig épp ott és az vagyok, akinek lennem kell. A gyerekeimnek az anyja, a férjemnek a felesége és a szeretője, a társa, és a munkahelyem pedig munkatárs. Se több ennél, se kevesebb.
Az pedig, hogy mi mindent csinál az ember ennyiféle szerepben egy-egy nap alatt, azt szerintem el sem kell mondanom. És igen, előfordulnak olyan napok, hogy az egyik felem jobban működik, mint a másik.. erőteljesebb, koncentráltabb. Mikor mire van szükség. :)
De működik. :)

És az ilyesmik miatt fordulhat az elő, hogy még egy hétfő is jó tud lenni. :) Pedig semmi sem történt. Csak úgy voltam.. anya, feleség, szerető*, és munkatárs. :)


*szigorúan csak normális értelemben értendő... :) :D

2013. okt. 13.

Na végre...

Most akkor ma este elégedetten hátradőlhetek (majd ha még elmosogatom azt a pár edényt, ami még ott maradt a mosogatóban), mert végre-valahára..... kimostam az összes ágyneműt. Felporszívóztam mindenhol.. a galérián is.. olyan alapossággal, hogy sírva menekültek a pókok mindenhonnan. :)
 És még a fiaim is újra emberformájúak lettek, mert végre levágtam a hajukat. Igaz, ők annyira nem örülnek, mert senki nem lett "pávagyerek", ahogy azt ők szeretnék.. (még még mit nem...), de megint sikerült azzal elodázni a dolgot, hogy most akkor levágjuk, és majd mostantól megpróbáljuk úgy fazonírozni, hogy végül majd lehessen égnek állítani. Ők csak sejtik, én meg tudom, hogy ebből nem lesz semmi, mert mindenkinek éppen három forgó van a feje tetején, amitől aztán egészen komolyan képtelenség hajat pávásítani, de sebaj.. Ahogy Erik mondta ma este "a remény hal meg utoljára". Ő abban reménykedik, hogy elmúlnak a forgói, én meg abban, hogy kimegy a divatból ez az idióta frizura. :) Mondjuk az én reményem beteljesedésére nagyobb esély van szerintem. :)
Na és még ezen kívül főztem is, meg átválogattam két szatyor ruhát, és a megfelelő kupacokba rendeztem őket (már nem jó- most pont jó- majd jó lesz). Erre a válogatásra külön büszke vagyok, mert az ilyet szoktam hetekig halogatni, és kerülgetni.
A kellemesnél egy kicsit jobban elfáradtam, de ezért kárpótol az illatos ágynemű, meg az elégedettség-érzés.

És nem, nem ejtek egy szót sem az x-faktorról, már csak azért sem, hogy ne legyen igaza a sógoromnak, aki már a múlt héten mély sóhajjal vette tudomásul, hogy akkor majd most beindul a heti egy x-faktor poszt. Hát nem. :P (majd jövő héten bepótolom.. de psssszt)


2013. okt. 12.

A mai napról...

Nem is tudom, hogy mondjam el.. hogy fogalmazzam meg, hogy jól átjöjjön, hogy ez itt most NEM rólam szól, még akkor sem, ha én voltam az, aki végül ezt is elbaltázta. De nem ám akárhogy, hanem rögtön az elején...
Pedig úgy terveztem, hogy jó lesz. Ezt már úgy egy hónapja úgy terveztem. Aztán, amikor végül nem mertem mégsem megrendelni azt, amit kinéztem először, akkor már tudhattam volna, hogy ebből így semmi jó nem sül ki. A legelső tervet követte egy másik, sokkal kisebb volumenű, és sokkal másabb, de végül még az is talonban maradt. És amikor a harmadik sem jött össze, már végképp tudnom kellett volna, hogy el van az egész rontva, és nem kéne agyalnom, hanem hagyni, hogy úgy történjen, ahogy történnie kell. De persze nem így lett. Szépen gondosan megkomponáltam magamban, hogy akkor majd hogy s mint lesz a mai napon, tegnap este még egészen elégedett is voltam magammal, amikor összeállt a kép, hogy mégis legyen benne meglepetés is, meg mindenféle..
Aztán ma reggel az ünnepelt valahogy így érezte magát:  "Volt egy fiú, árva fiú, nem szerette senki..." Én rontottam el neki az egészet, pusztán azzal, hogy már megint nem voltam képes normálisan nekiindulni a mai napnak. (pedig a jó indulás érdekében még az este felmostam, bekészítettem a mosógépet, kisikáltam a sütőt) Rosszul esett, hogy hangot adott neki, pedig igaza volt. Onnantól meg már az egész dőlt, mint a kártyavár, amiben ezúttal hiába voltak "vasbetonból a jolly jokerek". Igyekeztem ugyan tartani magam az ütemtervhez, és szinte minden meg is valósult az eltervezettből.. csak épp másképp, és némi keserű felhanggal. És ez így nem volt jó. Nagyon nem.
Minden ünnepen az a legnagyobb vágyam, hogy Neki és a fiúknak valami maradandót, valami emlékezetest adjak, tegyek. Neki főleg, mert mindig munkálkodik bennem, hogy annyira egyedül van a világban. Hiába vagyunk mi, ez azért nem elég. Hiába vagyok én, aki a világon mindennél jobban szereti, és hiába tudja, hogy bármit meg tudunk beszélni, biztosan nem ugyanaz ez, mintha lenne neki is ugyanúgy családja, mint másoknak. Van neki, csak csonka család. A sokból ketten maradtak. Akik persze, hála istennek, hogy maradtak.. de mindig ott van az űr, ami tátong, egy marha nagy szakadék, aminek a másik felén ott állnak a többiek. Akikre én minden ilyen napon haragszom. Mert itt kéne lenniük, és velem együtt ünnepelni Őt. ... és ugyan nem mentség ez nekem, és neki sem vigasz a mai béna szülinapjáért.. de talán, ha így lenne, egyszer végre úgy sikerülne, ahogy sikerülnie kell. Ahogy megérdemli. (bár volt ma a napnak olyan része, amikor annyira sajnáltam magam, hogy egészen mást gondoltam)
Van ennek az egésznek tanulsága. Levontam. Bevéstem jól oda, ahova be kellett vésni. És nem fogom elfelejteni... sem a fájdalmas és csalódott pillantást, sem az érzést, amit kiváltott belőlem.

Nem tudom, mivel tudom majd meg nem történtté tenni, vagy legalábbis elfelejtetni, de rájövök..


"Amikor még kicsik voltunk, együtt játszottunk a levélbe borult nyári fák alatt; pitypangot szedtünk a mezőn, hogy hazavigyük; egész nap rúgtuk a port az árnyas ösvényeken, dagasztottuk a sarat, élvezettel szórtuk egymásra az őszi leveleket. A kor nem aggasztott bennünket. Az évszakok rendre elhozták ajándékaikat, és nem éreztették velünk, hogy az idő nem múlik nyomtalanul felettünk. Ám a fák közben kidőltek, a mezők és a poros ösvények nyomtalanul eltűntek. És mi lassan elérkeztünk életünk deléhez. Sétálj velem egyet és beszélgessünk el az elveszett időkről, melyek oly élénken élnek emlékeinkben, melyeket szívünk mélyén őrzünk! Az élet most is szép, csak immár más világban élünk, és felismerjük egymás szemében a még mindig bennünk lakozó gyermeket, és elmosolyodunk, mert tudjuk, hogy semmi fontosat nem veszítettünk el útjaink során." <3 p="">

2013. okt. 11.

Mit csináltok a hétvégén?

Ezt a kérdést annyira nem kultiválom.. mert mindig úgy érzem, hogy van valami "elvárásféle" abban, hogy VALAMIT csináljunk a hétvégén.. és általában félve mondom, hogy mit.. És akkor tudom, hogy furcsán is néznek, meg talán szánnak is (pedig nem kéne), amikor azt mondom, hogy végre kimosok mindent, meg főzök, meg takarítok, és leginkább kipihenjük az egész hetet. Mert ugye erre van kitalálva a hétvége. A pihenésre. Nekem nem pihentető órákat barangolni egy erdőben, nem pihentető shoppingolni akárhol.. és nem pihentető még egy élményfürdő sem. Na, azt nem mondom, hogy néha nem férne bele, hogy mondjuk szombaton még elfárasztjuk magunkat egy ilyennel, aztán vasárnap nem csinálunk semmit.
Ehhez mondjuk szükséges egy olyan hétvége, amikor mindkettőnknek igazából hétvége a hétvége.
Szükséges még egy olyan munkahét, amikor nem torlódik fel ezerféle dolog menet közben.
Szükséges egy szennyestartó, ami nem telik meg kétnaponta.
Szükséges némi ötlet.
Szükséges némi jó idő. Napsütés, ilyesmi...
De ilyesmire-bevallom- egyre kevesebbszer vágyom. A hét öt napján minimum negyvenkét és fél órát dolgozunk mindketten. A gyerekek sem sokkal kevesebbet az iskolában. Patrik a héten többször is hétre ment, és négyig volt.. ez ugye irdatlan.. Erik tegnap este nyolckor még leckét írt.. délután kettőtől.. és csak egy fél órát voltak kint focizni. Mindannyian inkább azt szeretjük, ha a hétvége a laza pihenésé.
És nem, nem fogok ezért sohasem mentegetőzni. Nekünk így jó.
És Ti, mit csináltok a hétvégén? :P

2013. okt. 10.

Ezen is túl...

Mindig olyan jön, ami még nem volt. És mindig úgy, ahogy még nem volt. Ez a mai nap is egy ilyen volt. Maradjunk annyiban, hogy tiszta ideg voltam, és miután kiderült, hogy tényleg én csináltam jól, akkor a határtalan megkönnyebbüléstől sírtam. És milyen jó, hogy ez már a munkaidő végén volt.. mert onnantól kezdve már nem tudtam volna semmire sem normálisan odafigyelni.
Ebből is tanultam, bár soha többé nem akarok ilyen helyzetet.. jobb szeretem az egyszerű és jól bevált dolgokat, lehetőleg komplikációmentesen. De a lecke megvolt. És újfent megerősödtem abban, hogy úgy jó, ha úgy csinálom, ha leellenőrzök mindent. Lehetőleg kétszer. Mert csak akkor állíthatom biztosan, hogy jól csináltam. Bár a biztos is olyan relatív.. mert biztos voltam én ebben most is.. csak aztán a sok-sok keresztkérdés és egyéb után már saját magam is elbizonytalanítottam. Pedig minden az én igazamat szolgálta. Minden egyes papír és szám is. És úgy is van.
Azt pedig sosem fogom megérteni, hogy lehet az, hogy valaki nem képes elismerni azt, hogy esetleg ő hibázott... urambocsá figyelmetlen volt. Emberek vagyunk, akik hibáznak is, nem mindig tökéletesek. Elvileg ennek a valakinek ezt kéne ebből az esetből megtanulnia. Nem fogja.. de azért remélem, többet nem találkozunk. :) Nem tudnék vele egyhamar jól együtt működni... mert ha csak egy parányi bizalom is volt bennem iránta, szertefoszlott már..

De holnap péntek. :) És az jóóóó. :)

2013. okt. 9.

Honnan hova?

Nagyon élénk bennem az az emlék, amikor először mentem dolgozni ide. Atyaég, hogy micsoda para volt bennem.. ma már persze mosolygok rajta (tudom, mondtátok, hogy így lesz), de azért még pontosan fel tudom idézni az érzést. A gyomrom olyan gombostűfejnyi volt csak, vagy lehet, hogy még annál is kisebb, és az is mind a torkomban volt. Csupa ismeretlen minden, arcok, amik engem néztek, helyek, amikről fogalmam sem volt, hogy hol vannak.. rejtélyes utcák, ami egy végtelen labirintusnak tűnt.
Mára minden ismerős. Az utcák is, a helyek is, csukott szemmel is odatalálnék bármikor, és meg tudom mondani, hogy az útvonalon, ahol járok, mi hol van. Az embereket ismerem, és ők is ismernek engem. Összemosolygunk, váltunk pár szót. Már elég, ha annyit mondok a telefonban, hogy "Dia vagyok" (ezt mondjuk sosem fogom megszokni, hogy ott mindenki Diának hív, de mindegy, ez részletkérdés, végül is az a nevem), és tudják, honnan telefonálok. Néha félszavakból is megértjük egymást, mert elég ha bemutatkozom, és a vonal másik végén megkérdezik hogy "Küldjem a Petit?" És ennyi. :) Küldi.
Megkérdezik, hogy vagyok.. hogyhogy nem láttak az előző héten, és egy csomó mindent el is mesélnek. Cserében persze én is megkérdezem, hogy pl. hogy sikerült a múlt hét végén a vizsga, amit említett, hogy lesz? Közben dolgozunk, de tudom, hogy az ilyesmi is része annak, hogy végül az ember úgy érezze, hogy ott, ahol eltölti a hétköznapjai nagy részét, tulajdonképpen egy nagyon nagy család. :)
Mióta tudom, hogy nemsokára jön hozzánk valaki, aki ugyanígy fog idekerülni, mint én.. azóta jó sokszor lejátszódott bennem az első napok, hetek emléke. Mikor még azt sem tudtam, ki kivel van..és merre is induljak.. Ma úgy nézett ki, hogy ennek a valakinek majd tőlem kell az első benyomásait megszereznie, mert amikor kezdeni fog, akkor én leszek ott, aki fogadni fogja. Ezerszer végigpörgött bennem azóta az első pillanat.. próbáltam megfogni azt, amitől úgy éreztem már akkor, hogy "jó lesz ez nekem" Furcsa, idegen, de jó lesz. Merthogy az lenne jó, ha neki is ilyen lenne. :)
Gondolom már majd az is jó lesz, ha mosollyal fogadják. :) A többit meg majd alakítjuk. :) Már így, ismeretlenül is drukkolok neki is, nekünk is, hogy jó legyen mindannyiunknak. :)
Van azért még egy dolog, amit szépen, lassan, fokozatosan kell(ett) elfogadnom és megértenem az új munkaköröm kapcsán. Amellett, hogy a munkaköri leírásomban nincs olyan, hogy bárkinek is felettese lennék, mégis, valahogy úgy van ez, hogy azoknak az embereknek, akikkel egy műszakban dolgozom, valahogy én vagyok az "irányító embere". Tőlem várják az "utasításokat" arra vonatkozóan, hogy ki mit csináljon, tőlem várják azt is, hogy megoldjam a konfliktusokat.. Na, ez nem egyszerű. Sosem voltam igai irányító fajta, és eleinte nagyon nehezemre is esett. De szép lassan beletanulok. Nem utasítok soha senkit, mert azt én nem tudok. Kérek. Minden alkalommal megkérem, hogy ezt v. azt legyen szíves csinálni, és soha nem mulasztom el megköszönni. Eleinte furán néztek rám emiatt.. és volt, aki azt mondta, "ezt nem kell megköszönni, ez a munkám". Annyiban maradtunk, hogy azért én szeretném megköszönni, és azóta ő is megtanulta, hogy a köszönömre vagy egy mosollyal válaszol, vagy rávágja, hogy szívesen. :) Nem tudom, hogy az ilyenek miatt e, vagy csak úgy azért, mert eltelt annyi idő már, amennyi.. vagy akár azért, mert úgy tűnik, megállom a helyem mindenféle szituációban, de egy rövid ideje azt érzem, most már mindenki elfogadott. Az, hogy mindenki, az nagy szó. Volt valaki, akinek nagyon nehezen ment. Nem azért, mert nem bírt engem, hanem mert az elődömet nagyon-nagyon szerette. Érthető, hogy engem fenntartásokkal fogadott.. ráadásul amúgy is zárkózott és nehezen befogadó fajta. :) Hagytam őt, bár igyekeztem minden adódó alkalommal erősíteni a kapcsolatunkon, és erősíteni azokat a dolgokat, amikben én más vagyok, mint az elődöm, de látom, hogy tetszik neki ez a másság. :) Ma volt az a nap, amikor először dühöngött értem. Azért, mert engem bántottak (semmi komoly amúgy.. ), és ő úgy érezte, nagyon igazságtalan. Az, hogy így kiállt mellettem, azt mutatja, mostanra ő is elfogadott. :)
Igazából csak azt akartam elmesélni, hogy mennyire jó is ez, hogy egy közösségen belül is mindig alakulnak a dolgok.. és milyen jó ezt megélni. :) Még akkor is, ha egyébként néha én is azt érzem, hogy egy taposómalom csak, amiben folyamatosan őrölök.. és néha őrülök is.. mert dolgozom, dolgozom, bevásárolok, főzök, kikészítem, aláírom, beküldöm.. aztán kezdődik elölről. :)
De ha ez nem lenne, ilyen élményeim sem lennének. Márpedig ez jó. :) Na. :)

2013. okt. 8.

Megszívtam...

Az úgy volt, hogy múlt héten valamelyik este, azt hiszem, talán szerda volt (de lehet, hogy kedd) ránéztem a lábkörmömre a fürdőkádban, és megállapítottam, hogy na, ezt sürgősen le kell vágni. Naná, hogy a sarka már éppen olyan állapotban volt, hogy kissé fájdalmasabbra sikeredett a vágás.. de miközben összeszorított fogakkal álltam fél lábon a fürdőkád mellett, gondoltam, hogy jó, hát rettenetesen fáj, de kibírom, mert majd mindjárt elmúlik. (ilyenkor mindig eszembe jut, hogy hányan mondták, mielőtt Patrik született, hogy majd amikor a legjobban fáj, akkor már mindjárt megszületik.. és basszus, fél hattól fél kilencig egyfolytában a legjobban fájt...) Gondoltam, kioperáltam onnan egy mozdulattal amit kellett, még majdnem vállon is veregettem magam, hogy na lám, milyen kis ügyes vagyok, hogy megoldottam. Másnap reggel már nem akartam magam vállon veregetni, merthogy fájt a lábujjam. Pont az. És pont ott. Bekentem, gondoltam, jó, hát kicsit talán túlságosan megbizergáltam, de majd elmúlik. Aztán jobban fájt. Másnap este, mire hazaértem a munkából, lüktetett és sajgott. Az amúgy is májkrémes dobozra hasonlító lábujjam (nemröhög nagyon, tényleg..) most még hülyébben nézett ki. Jól kiáztattam, és treníroztam magam, hogy na majd akkor "megkeresem" maradt e ott valami, amit még ki kell szedni, és kész, megoldom.. ha addig élek is. Így is lett.. majd bepisiltem a fájdalomtól (mindjártelmúlik), de megint megműtöttem magam. Aztán befújtam aloe verával. Azzal a jóleső nyugalommal feküdtem le, hogy jó, hát most még fáj, de reggelre majd meggyógyul (én hülye, pedig már gyerekként sem hittem ezt el). És hiszitek, vagy sem... nem gyógyult meg. Sőt.. napról napra jobban fáj, és még mindig csúnya és gyulladt, és már hozzá sem merek érni. Főleg, hogy attól félek, ha még sokáig bizergálom, akkor majd már cipőt sem tudok felvenni. Most még legalább az megy.. és bármily hihetetlen is, a benti cipőm sokkal kényelmesebb, mint bármi más.
Ma este is megnézegettem azért fürdés közben, mit is tehetnék még.. de nem mertem hozzáérni. Inkább megint szorgosan befújtam aloe verával, és biztattam magam, hogy majd reggelre jobb lesz.
Remélhetőleg azért marad ujjam a végére...Mondjuk mindegy már, csak ne fájjon..

És ne is mondjátok.. nem megyek vele a sebészetre, mert féééééélek, hogy ha hozzáér, akkor sikítva elrohanok. Meg pedikűröshöz sem. Senki Nem Érhet Hozzá. Senki.

2013. okt. 7.

Nincs ez jól..

Nem érzem magam öregnek. Egyáltalán nem. Sőt.. elég sokszor rácsodálkozom még mindig arra, hogy az, aki huszonöt éves, az kereken tíz évvel később született, mint én. Amikor az ilyenekre döbbenek rá, akkor tényleg hatalmasat döbbenek. Mint ahogy azon is, hogy a negyvenesek azok bizony az én korosztályomhoz tartoznak, mert csak úgy épphogy pár évvel idősebbek nálam.
Mondhatjuk tehát, hogy lélekben nagyon fiatal vagyok. :) A tapasztalataim egy bölcs öregé is lehetnének, de ezt a részt nem bánom.. örülök neki, hogy ennyi mindent megtapasztaltam már. Mindenből tanultam, mindenre emlékszem. És igen, volt, hogy kétszer is elkövettem ugyanazt a hibát, de ez biztosan csak azért volt, hogy elég jól megtanuljam az abból fakadó leckét. :)
Na.. mindehhez képest sikerült magamba szippantom a család korán öregedő génjeit. Mármint külsőre. Mert dacára az örök fiatal lelkemnek, a hajam hófehér (lenne), a szemeim körül mély és egyre mélyebb ráncok vannak, mint ahogy szépen lassan (de biztosan) megjelentek már a kezemen azok a bizonyos foltok.. amikre én régen azt hittem, hogy "ráfröccsent az olaj" a mama kezére, annak a nyomát látom. És akkor a kezem ráncosságáról, és a seprűvisszereimről nem is tudtok semmit...
Nem a legjobb érzés így lenni.. hogy mást lát a szemem, amikor a tükörbe néz, és mást érez a szívem. Sőt.. néha odáig is jutok, hogy el sem hiszem, amit látok. :D Ma délelőtt például, amikor a fáradtság-barométer éppen a csúcspontján járt bennem, akkor iszonyatosan ráncos is voltam. De ne is tudjátok meg hogy mennyire.
Aztán ezen segített egy óra relax itthon délután.. de persze nem múlt el nyom nélkül.
És amúgy meg értem én, hogy a ráncaim mind-mind az életem egy-egy történésenek lenyomatai.. na de én még ennyit nem is éltem. :P :D

De innen szép nyerni....... hozzá is fiatalodhatnék önmagamhoz, nemdebár? :D

2013. okt. 6.

X

Na, most, hogy megvan a tizenkét döntős, most már akkor muszáj pár szót ejtenem róluk. Ilyen még nem volt, hogy igazából a csapatok azok, akik a leginkább tetszenek. :) Pedig úgy indult, hogy megint a fiúk közül lesz a kedvencem, de most még úgy áll a helyzet, hogy előnyt élvez a By The Way és a MDC. De meglátjuk.
Én nem érzem azt, hogy olyan nagyon "ütős" lenne ez a mezőny, és soha még nem voltak ilyen jó énekesek. Szerintem voltak. De lehet, hogy ez a véleményem még változni fog, és simán benne van, hogy még csak ízlelgetem az új mentorokat is. Bevallom, Malek Miklós nagyon hiányzik innen. A többiek is, de Ő aztán nagyon.
Azt hiszem, jelen pillanatban úgy áll a helyzet, hogy Geszti Péter az, akiben a legnagyobbat "csalódtam". Akkor, amikor Lia helyett a Tündit választotta. A hangja tény, hogy nagyon szép és egyedi, de engem a hideg ráz tőle.
Alföldi Róbertet nézve végig azt gondoltam, hogy mekkora színész ez az ember. Mennyire mesterien űzte még itt is a szakmáját, és mennyire tudta azt is, hogyan is alakítsa a helyzeteket a lányok körül. A sors fricskája neki (vagy épp a műsor producereié), hogy épp a lányokat kapta, akikkel azt hiszem, eleinte azt gondolta, nem fog tudni mit kezdeni. De szerintem- annak ellenére, hogy csak egy lány van, aki nekem bejön (Lili)- egészen jók lesznek ők együtt.
A fiúk pedig.. hát nem lettem volna Gabi helyében.. és annak ellenére, hogy mindhárom fiú tetszik nekem (mármint a hangjuk), azért én Kristófot nem hagytam volna ki. Lehet, hogy bevállaltam volna Ádám helyett.

Ja, és Márk.. aki nekem, bevallom őszintén totálisan ismeretlen volt. Mert nem nézem a Barátok köztöt, úgyhogy el sem tudtam képzelni, miért tapsol neki állva a közönség, amikor bejött először a válogatásra. A gyerekeim világosítottak fel, hogy "Hát ez a kicsiSzabi". Nyilván tele lesz vele a sajtó, hogy protekciós, meg nézettség-vadászat csak, hogy bejutott, de azért tény, hogy énekelni azt tud.
És ugyanez lesz amúgy majd Ádámmal is.. aki egyszer már jól szerepelt a CsillagSzületikben. Meg ugyanez lesz Marcival is, aki ByeAlex unokatestvére.. De engem ez nem érdekel, még akkor sem, ha bármi is igaz abból, hogy kell a nézettség, meg az sms, meg akármi. Én azért fogom nézni, mert szeretem a zenét, és szeretem ezeket a bizakodó és tehetséges fiatalembereket is. :)

Amúgy meg már megint jókat bőgtem velük együtt.. főleg azoknál a telefonoknál, amikor hazatelefonáltak. :) Jajj.. hát ott végem volt. :)

Nem baj, ha nem nézitek, majd tudósítok, és nézem helyettetek is. :)

2013. okt. 5.

Ők is itt vannak ám

Azon gondolkodtam ma este, miközben az x-faktort néztem (és nem fogok ma írni róla, majd csak holnap, mikor már meg lesz a másik hat versenyző is), hogy mi az, amiről nagyon régen nem írtam. A csapból is a gyerekek iskolai ezmegaz-a, meg a munkám, meg a torokfájásom és ilyesmik folytak mostanában.. ezekről meg tudnék írni most is (igen, a torokfájás már megint... még mindig.. aktuális), csak nem akarok. :) A munkámról például napokig tudnék mesélni, csak olyan mélységben, ahogy tudnék nem szabad belemennem. De majd akit érdekel, annak egyszer elmesélem szóban. :) Vagy megtartom magamnak. :P
Na de tudom ám, miről, akarom mondani kiről, sőt.. még pontosabban kikről nem esett szó már nagyon régen. :) Pedig itt vannak... stabilan, imádnivalóan. Bizony, a két kutyánk. A két tökéletesen összecsiszolódott jóbarát, akik most, hogy már hideg van, a világ minden kincséért sem vonulnának külön, inkább összekuporodnak az egyik kutyaházban (mondanom sem kell, hogy a kisebbikben), és úgy alszanak. Amúgy meg tudom őket érteni, tök jól fűtik egymást. :)
Arti olyan kis öregfiúsan és egykedvűen tengeti a napjait, napozik, amikor teheti, és leginkább arra koncentrál, hogy Freddy hagyja őt békén. Freddy persze nem hagyja, mert ő meg még kamaszfiú, aki izgága, és játékos, és időközben tökéletes házőrzővé nőtte ki magát. Ember nem mer bejöni tőle, aki nem ismeri őt, mert olyan fenevad módra ugatja az idegeneket, hogy félnek tőle. Amúgy mókás, hogy ilyen harcias, mert ez csak addig tart, amíg ő bent van a helyén. Amint kiszabadul onnan, odarohan az idegenhez, és már játszik is vele. :) De ezt csak azokkal tudatjuk, akik megérdemlik. Nem baj az, ha félnek tőle.. :)
De Freddy továbbra is egy show-man, akivel ha időnk van egy élmény együtt lenni. Minden percünkben részt akar venni, és nem viseli el, hogy ha lát minket, de nem foglalkozunk vele. Olyankor mindig hangosabban nyüszít, egészen addig, amíg meg nem unja valaki, és ki nem engedi a kennelből. :) Akkor aztán roppant hálásan rögtön pacsit ad, vagy tizet egymásután. :) Azt kifejezetten utálja, ha valamelyik gyerek hintázik, olyankor neki ott kell lennie, különben elviselhetetlen hangon óbégat. :) A rollerre és a biciklire (meg a műanyag motorra) ádáz ellenségként tekint, ezeket ugatja.
Nem túl sokat tudunk velük foglalkozni mostanában, épp ezért hálásak is minden percért, ami jut nekik. :) A simogatásért is, a falatokért is, meg mindenért.. néha tüntetőleg nem esznek, ha sokat vannak egyedül, akkor főleg. Van olyan is, hogy csak tőlem fogadják el, bárki más adja, otthagyják, és egy szemet sem esznek a kutyatápból. :)
Reggelente együtt kávéznak velünk, és Balázs szilvás croissantjából az utolsó falaton ketten osztoznak. Addig meg ott ül mindkettő, és nagyokat nyel, meg nyalja a száját. :)
És amikor meg csak én vagyok itthon délelőtt, és el kell mennem bevásárolni, akkor ilyeneket művelnek a hátam mögött.
Nem mi voltunk.. ezek a rongyok csak úgy idejöttek...

És ilyen ártatlan képpel tudnak nézni minden ilyen után.. 
Miii? Ilyet? Sosem.. Látod milyen kis rendesek vagyunk...
Ha valaki megkérdezné, akkor azt mondanám gondolkodás nélkül, hogy francia bulldogot a világnak. :) A világ legjobb kutyái. :) 
És majd egyszer, amikor majd lesz még egy fekete kislány is mellettük.. meg talán egy angol bulldog is, akkor lesz igazán kerek az egész. :) De addig így is pont jó. :)


2013. okt. 4.

Mázli...

Igazából tök nagy mázlista vagyok ám. És erre ma jöttem rá.
Mindenem meg van ahhoz, amitől boldog lehetek. Mindenem. És ez mekkora dolog.. :) Ugye?
Az meg a másik, amire rájöttem, hogy igen, mindent ugyanígy csinálnék újra és újra. Mert ez így pont jó. Éppen akkor szültem, amikor itt volt az ideje, éppen annyit voltam itthon, amennyi szükséges volt, és most éppen jókor van egy tök jó munkahelyem, ahonnan majd egyszer nyugdíjba megyek (már csak harminc év...), és majd az éppen aktuális utódom fogja nekem összekészíteni a nyugdíjas búcsúztatómra az ajándékot. (remélem az a csúnya váza addigra már eltűnik onnan.. azt nem szeretném.. nagyon nem..)
És az is nagyon jó nekem, hogy egy munkahelyen dolgozunk Balázzsal, mert attól, hogy láthatom azt a dolgozós énjét, egy csomó mindent megértettem, hogy miért ilyen vagy olyan itthon. Ha lehet, még jobban  szeretem azóta, mióta látom ezeket a dolgait. És nagyon hálás vagyok érte, hogy láthatom.. sosem tudnám ezt különben.. és mennyivel szegényebb lennék enélkül a tapasztalás nélkül.
Ma is azon tűnődtem, miközben még bent összefutottunk (és még egy kívánságomat is teljesítette), hogy mennyire más itt. És mégis ugyanaz az ember, látom a szemében, hogy tudja, hogy tudom mire gondol. Siet, intézkedik, telefonál, megold, csinálja.. és soha nem hagyja ott félben csak azért, mert már lejárt a munkaidő. Amit elkezd, azt befejezi, tart, ameddig tart. :) És közben ott állnak sorban, és várják a mindenféle problémákkal, és őt akarják, hogy megoldja, hogy segítsen, hogy nézze meg.. :) Tudom, hogy roppant fárasztó ez, és tudom, hogy ezer fokon ég minden ilyen munkanapon. És mióta látom, azóta tudom, hogy nem is könnyű ebből kikapcsolni.
Nekem sem, aki csak hatszáz fokon égek.. mert folyton eszembe jut valami,amit csináltam,vagy amit majd hétfőn fogok.
Ugyanakkor mindketten alig várjuk mindig a szabadnapokat.
Mert igazából mindketten mázlisták vagyunk szerintem. Minden szempontból. :)
Az pedig a létező legjobb dolog lenne a világon, ha ez a közös mázli még kitartana az idők végezetéig. Csak mert megérdemeljük. :)

2013. okt. 3.

Gáz...

Az gáz, hogy két nap alatt nettó hat percet töltöttem a férjem társaságában. És ebben a hat percben kellett volna megtudnom, hogy mitől olyan aggasztóan sápadt, és levert, elmondanom, hogy mi van velem, átadnom az itthonra vonatkozó tudnivalókat. Hát nem valósult ez meg. Az itthoni tudnivalókat itthon hagytam egy cetlin a konyhaszekrényen.
Az, hogy mitől volt olyan sápadt és levert, nem volt alkalmam megkérdezni. Csak tippelem, hogy éhes is volt, meg fáradt is már, meg ilyesmi...
Hogy mi van velem.. annak egy része szintén kiderült az itthon hagyott laborleletemből. Ami egyébként meglepően jó (úgyhogy nem is vagyok beteg...) Végre a koleszterinszintem is megüti az alsó értékhatárt. A vasam ugyan kevés, de ezen majd segítünk (tegnap spenótot főztem, meg májat sütöttem...). A májfunkcióm is magasabb egy kicsit (a vén piás), és a magnézium-szintem is túllépte a referenciatartomány felső határát, úgyhogy egy kicsit a magnézium szedést lehet, hogy fel kell függesztenem. Na majd megkonzultálom előbb valakivel azért...
Szóval ez gáz... és utálom is, amikor ilyen napok vannak. Mert kellene az a napi fél óra legalább..
Épp ezért holnap reggel hatkor kelek. Ha beledöglök is. Hogy meglegyen a fél óra legalább, mielőtt ő dolgozni megy. Meg még meg kell tudnom azt is, mitől olyan aggasztóan sápadt.. mert aggódom érte. :)

És még valami.. ki az a Palvin Barbara?

2013. okt. 2.

Agyszipka

Hát ez nem volt egy egyszerű nap. Semmilyen szempontból sem. Még mindig nem gyógyultam meg, sőt, néha úgy tűnik, hogy napról napra rosszabbul vagyok, nem pedig jobban. Ma délelőtt egy kis időre már majdnem fel is adtam minden reményt arra vonatkozóan, hogy valaha még jól leszek majd. Szó szerint minden bajom volt, ami csak lehet.
Még tizenegykor is csak szenvedtem a fejfájástól, meg a homlokfájástól, pedig alig egy órám volt már csak akkor a munkába készülődésig.
Egy lyukas garast nem adtam volna azért, hogy majd a mai munkám valamit is érni fog.
Na, ehhez képest igen rendesen próbára volt téve ma a türelmem is, meg a szervezőkészségem is, meg a kitartásom is, meg még nem is tudom mi minden. Volt egy fél óra, amíg olyan gyomorgörcsöm volt, hogy majd belepusztultam. Abban a fél órában még az a kard lebegett a fejem fölött, hogy minimum éjfélig bent kell lennem. És úgy éreztem, hogy most én erre nem vagyok alkalmas. Főleg úgy nem, hogy tökegyedül kellett volna megoldanom és lebonyolítanom mindent. Szerencsére megoldódott végül másképp, mint ahogy tervezve volt, de túlóra nélkül.
És most kellőképp lezsibbadt aggyal elmegyek fürdeni, és lefekszem. Mert a holnap sem lesz egyszerűbb sem, meg pihentetőbb sem.

2013. okt. 1.

Hogy van ez..

Tegnap megint történt ismerősi körben egy fájdalmas csalódás, ami egész nap nem ment ki a fejemből. Gondolkodtam rajta, hogy mi lehet a levegőben, hogy most ez ennyire "dívik" mifelénk.. történetesen, hogy a feleségek bepasiznak, a férjek meg koppannak egy óriásit.
Nem hiszem, hogy rátaláltam az okra, de azért elmondom, mi jutott eszembe. Előrebocsátom, nem vagyok nőgyűlölő sem, meg férfipárti sem, viszont a feminizmus minden csírája is távol áll tőlem.
Szóval, visszapörgettem magamban az időt jó húsz évvel ezelőttre. Amikor még nem folyt a csapból is az, hogy mi nők vagyunk azok, akiknek minden jár.. akik a legszuperebbek a világon, mert dolgoznak is, meg otthon is helytállnak, és még mindemellett szépek is, meg kívánatosak. Nem tudom hogy mi lehet az oka annak, és mikor indult el ez a nagy "női melldöngetés" kampány, de azt hiszem, ez a legkomolyabb baj, ami csak történhetett velünk. (nyilván a jelenlévők mindig kivételek.. ezt azért leszögezném, amíg még nem késő) Lépten-nyomon minden újságcikkben, tévéműsorban, online hírportálon azt olvashatjuk, hogy az ideális nő csinos, fitt, karcsú, egészségesen étkezik, mindig divatos.. munka mellett tökéletes gyerekei vannak, akikkel a létező legtökéletesebb programokat űzik, és még tornázni is jár, meg fut, meg süt, főz... csupa egészségeset. És a legfontosabb, hogy mindig ki van elégítve minden tekintetben. Már-már agyon van misztifikálva az egész szexuális életünk, és az is elkezd kételkedni abban, hogy valaha is orgazmust ért el, aki addig mindig a legnagyobb élvezettel élte át az összes légyottot. Ez eddig amúgy lehetne szép és jó, mert akár még sarkallhatna is minket arra, hogy mindig jobban csináljuk még egy kicsivel, mert fejlődni mindig van hová.
De ez még túl van ragozva azzal is, hogy ömlik ránk, hogy milyen a tökéletes párkapcsolat. Ahol természetesen a férfi mindig bókol, és mindig elismer, és mindig épp azt teszi, amitől mi jól érezzük magunkat. Hiszen ez jár nekünk, ha már ennyiféle dolgot csinálunk, és mindemellett még szépek és fittek is vagyunk. Amikor a századik ilyet olvassa az ember, akkor már rendesen kételkedik, főleg, ha esetleg nem is nagyon van része bókokban, meg elismerésekben, mert mondjuk az ő párja sosem volt a szavak embere. Amint gondolkodóba esik, már jönnek is a cikkek, sztorik, hogy mennyire "vérpezsdítő" egy titkos randi, mekkora önbizalmat ad egy félrelépés, és mennyi izgalommal is jár. Mint valami rózsaszín köd, úgy telepszik az ember agyára mindez, és máris kételkedik abban, hogy a férjének tényleg ennyit kell dolgoznia, amennyit. Meg hogy minek néz meccset, miért nem sétálnak a romantikus naplementében. Addig-addig morog magában ilyeneken, amíg aztán úgy nem adódik, hogy kipróbálja, milyen is az a vérpezsdítő érzés. És akkor ott a krach kezdete. Mert mi nők nem tudunk (szerintem) úgy tenni, hogy csak szexelünk, nálunk ebben érzelmek is vannak. És ahol érzelem van, ott más is lesz. És egyszeriben olyan unalmas lesz minden, ami hétköznapi.. hogy már nem kell többé. De persze ezt nem lehet egyenesen odamondani. Titokban kell csinálni, hogy meglegyen az izgalom. (ami.. megmondták az újságok.. jár)
Aztán lebukás esetén még csak megbánás sincs már.. és inkább odadob mindent, ami szép és jó az izgalomért.. csak mert attól nőnek érzi magát.
Nem értek ezzel egyet, még akkor sem, ha minden éremnek két oldala van, és minden félrelépésnek legalább annyira részese a megcsalt egyén is, mint a csaló is.. de nem fér a fejembe, hogy tényleg ennyire megvezethetőek vagyunk, és elhisszük a bulvársajtónak, hogy ilyesmiken múlik a boldogság.
Nagyon rosszul látom?