Honnan hova?

Nagyon élénk bennem az az emlék, amikor először mentem dolgozni ide. Atyaég, hogy micsoda para volt bennem.. ma már persze mosolygok rajta (tudom, mondtátok, hogy így lesz), de azért még pontosan fel tudom idézni az érzést. A gyomrom olyan gombostűfejnyi volt csak, vagy lehet, hogy még annál is kisebb, és az is mind a torkomban volt. Csupa ismeretlen minden, arcok, amik engem néztek, helyek, amikről fogalmam sem volt, hogy hol vannak.. rejtélyes utcák, ami egy végtelen labirintusnak tűnt.
Mára minden ismerős. Az utcák is, a helyek is, csukott szemmel is odatalálnék bármikor, és meg tudom mondani, hogy az útvonalon, ahol járok, mi hol van. Az embereket ismerem, és ők is ismernek engem. Összemosolygunk, váltunk pár szót. Már elég, ha annyit mondok a telefonban, hogy "Dia vagyok" (ezt mondjuk sosem fogom megszokni, hogy ott mindenki Diának hív, de mindegy, ez részletkérdés, végül is az a nevem), és tudják, honnan telefonálok. Néha félszavakból is megértjük egymást, mert elég ha bemutatkozom, és a vonal másik végén megkérdezik hogy "Küldjem a Petit?" És ennyi. :) Küldi.
Megkérdezik, hogy vagyok.. hogyhogy nem láttak az előző héten, és egy csomó mindent el is mesélnek. Cserében persze én is megkérdezem, hogy pl. hogy sikerült a múlt hét végén a vizsga, amit említett, hogy lesz? Közben dolgozunk, de tudom, hogy az ilyesmi is része annak, hogy végül az ember úgy érezze, hogy ott, ahol eltölti a hétköznapjai nagy részét, tulajdonképpen egy nagyon nagy család. :)
Mióta tudom, hogy nemsokára jön hozzánk valaki, aki ugyanígy fog idekerülni, mint én.. azóta jó sokszor lejátszódott bennem az első napok, hetek emléke. Mikor még azt sem tudtam, ki kivel van..és merre is induljak.. Ma úgy nézett ki, hogy ennek a valakinek majd tőlem kell az első benyomásait megszereznie, mert amikor kezdeni fog, akkor én leszek ott, aki fogadni fogja. Ezerszer végigpörgött bennem azóta az első pillanat.. próbáltam megfogni azt, amitől úgy éreztem már akkor, hogy "jó lesz ez nekem" Furcsa, idegen, de jó lesz. Merthogy az lenne jó, ha neki is ilyen lenne. :)
Gondolom már majd az is jó lesz, ha mosollyal fogadják. :) A többit meg majd alakítjuk. :) Már így, ismeretlenül is drukkolok neki is, nekünk is, hogy jó legyen mindannyiunknak. :)
Van azért még egy dolog, amit szépen, lassan, fokozatosan kell(ett) elfogadnom és megértenem az új munkaköröm kapcsán. Amellett, hogy a munkaköri leírásomban nincs olyan, hogy bárkinek is felettese lennék, mégis, valahogy úgy van ez, hogy azoknak az embereknek, akikkel egy műszakban dolgozom, valahogy én vagyok az "irányító embere". Tőlem várják az "utasításokat" arra vonatkozóan, hogy ki mit csináljon, tőlem várják azt is, hogy megoldjam a konfliktusokat.. Na, ez nem egyszerű. Sosem voltam igai irányító fajta, és eleinte nagyon nehezemre is esett. De szép lassan beletanulok. Nem utasítok soha senkit, mert azt én nem tudok. Kérek. Minden alkalommal megkérem, hogy ezt v. azt legyen szíves csinálni, és soha nem mulasztom el megköszönni. Eleinte furán néztek rám emiatt.. és volt, aki azt mondta, "ezt nem kell megköszönni, ez a munkám". Annyiban maradtunk, hogy azért én szeretném megköszönni, és azóta ő is megtanulta, hogy a köszönömre vagy egy mosollyal válaszol, vagy rávágja, hogy szívesen. :) Nem tudom, hogy az ilyenek miatt e, vagy csak úgy azért, mert eltelt annyi idő már, amennyi.. vagy akár azért, mert úgy tűnik, megállom a helyem mindenféle szituációban, de egy rövid ideje azt érzem, most már mindenki elfogadott. Az, hogy mindenki, az nagy szó. Volt valaki, akinek nagyon nehezen ment. Nem azért, mert nem bírt engem, hanem mert az elődömet nagyon-nagyon szerette. Érthető, hogy engem fenntartásokkal fogadott.. ráadásul amúgy is zárkózott és nehezen befogadó fajta. :) Hagytam őt, bár igyekeztem minden adódó alkalommal erősíteni a kapcsolatunkon, és erősíteni azokat a dolgokat, amikben én más vagyok, mint az elődöm, de látom, hogy tetszik neki ez a másság. :) Ma volt az a nap, amikor először dühöngött értem. Azért, mert engem bántottak (semmi komoly amúgy.. ), és ő úgy érezte, nagyon igazságtalan. Az, hogy így kiállt mellettem, azt mutatja, mostanra ő is elfogadott. :)
Igazából csak azt akartam elmesélni, hogy mennyire jó is ez, hogy egy közösségen belül is mindig alakulnak a dolgok.. és milyen jó ezt megélni. :) Még akkor is, ha egyébként néha én is azt érzem, hogy egy taposómalom csak, amiben folyamatosan őrölök.. és néha őrülök is.. mert dolgozom, dolgozom, bevásárolok, főzök, kikészítem, aláírom, beküldöm.. aztán kezdődik elölről. :)
De ha ez nem lenne, ilyen élményeim sem lennének. Márpedig ez jó. :) Na. :)