A mai napról...

Nem is tudom, hogy mondjam el.. hogy fogalmazzam meg, hogy jól átjöjjön, hogy ez itt most NEM rólam szól, még akkor sem, ha én voltam az, aki végül ezt is elbaltázta. De nem ám akárhogy, hanem rögtön az elején...
Pedig úgy terveztem, hogy jó lesz. Ezt már úgy egy hónapja úgy terveztem. Aztán, amikor végül nem mertem mégsem megrendelni azt, amit kinéztem először, akkor már tudhattam volna, hogy ebből így semmi jó nem sül ki. A legelső tervet követte egy másik, sokkal kisebb volumenű, és sokkal másabb, de végül még az is talonban maradt. És amikor a harmadik sem jött össze, már végképp tudnom kellett volna, hogy el van az egész rontva, és nem kéne agyalnom, hanem hagyni, hogy úgy történjen, ahogy történnie kell. De persze nem így lett. Szépen gondosan megkomponáltam magamban, hogy akkor majd hogy s mint lesz a mai napon, tegnap este még egészen elégedett is voltam magammal, amikor összeállt a kép, hogy mégis legyen benne meglepetés is, meg mindenféle..
Aztán ma reggel az ünnepelt valahogy így érezte magát:  "Volt egy fiú, árva fiú, nem szerette senki..." Én rontottam el neki az egészet, pusztán azzal, hogy már megint nem voltam képes normálisan nekiindulni a mai napnak. (pedig a jó indulás érdekében még az este felmostam, bekészítettem a mosógépet, kisikáltam a sütőt) Rosszul esett, hogy hangot adott neki, pedig igaza volt. Onnantól meg már az egész dőlt, mint a kártyavár, amiben ezúttal hiába voltak "vasbetonból a jolly jokerek". Igyekeztem ugyan tartani magam az ütemtervhez, és szinte minden meg is valósult az eltervezettből.. csak épp másképp, és némi keserű felhanggal. És ez így nem volt jó. Nagyon nem.
Minden ünnepen az a legnagyobb vágyam, hogy Neki és a fiúknak valami maradandót, valami emlékezetest adjak, tegyek. Neki főleg, mert mindig munkálkodik bennem, hogy annyira egyedül van a világban. Hiába vagyunk mi, ez azért nem elég. Hiába vagyok én, aki a világon mindennél jobban szereti, és hiába tudja, hogy bármit meg tudunk beszélni, biztosan nem ugyanaz ez, mintha lenne neki is ugyanúgy családja, mint másoknak. Van neki, csak csonka család. A sokból ketten maradtak. Akik persze, hála istennek, hogy maradtak.. de mindig ott van az űr, ami tátong, egy marha nagy szakadék, aminek a másik felén ott állnak a többiek. Akikre én minden ilyen napon haragszom. Mert itt kéne lenniük, és velem együtt ünnepelni Őt. ... és ugyan nem mentség ez nekem, és neki sem vigasz a mai béna szülinapjáért.. de talán, ha így lenne, egyszer végre úgy sikerülne, ahogy sikerülnie kell. Ahogy megérdemli. (bár volt ma a napnak olyan része, amikor annyira sajnáltam magam, hogy egészen mást gondoltam)
Van ennek az egésznek tanulsága. Levontam. Bevéstem jól oda, ahova be kellett vésni. És nem fogom elfelejteni... sem a fájdalmas és csalódott pillantást, sem az érzést, amit kiváltott belőlem.

Nem tudom, mivel tudom majd meg nem történtté tenni, vagy legalábbis elfelejtetni, de rájövök..


"Amikor még kicsik voltunk, együtt játszottunk a levélbe borult nyári fák alatt; pitypangot szedtünk a mezőn, hogy hazavigyük; egész nap rúgtuk a port az árnyas ösvényeken, dagasztottuk a sarat, élvezettel szórtuk egymásra az őszi leveleket. A kor nem aggasztott bennünket. Az évszakok rendre elhozták ajándékaikat, és nem éreztették velünk, hogy az idő nem múlik nyomtalanul felettünk. Ám a fák közben kidőltek, a mezők és a poros ösvények nyomtalanul eltűntek. És mi lassan elérkeztünk életünk deléhez. Sétálj velem egyet és beszélgessünk el az elveszett időkről, melyek oly élénken élnek emlékeinkben, melyeket szívünk mélyén őrzünk! Az élet most is szép, csak immár más világban élünk, és felismerjük egymás szemében a még mindig bennünk lakozó gyermeket, és elmosolyodunk, mert tudjuk, hogy semmi fontosat nem veszítettünk el útjaink során." <3 p="">