Amikor akasztják a hóhért

Már a múlt héten akartam erről írni, csak aztán elfelejtettem. Azon tűnődtem egyik este, nagy ráérő időmben (ez nem igaz ám, mosogatás-rendrakás közben volt), hogy szerintem mindannyian elhatározzuk annak idején, hogy majd amikor nekünk gyerekünk lesz, mi tuti, hogy nem így fogjuk csinálni, ahogy velünk csinálták, mert az milyen már... Azok, amiket biztosan nem fogok mondani, már azok a mondattöredékek is elhangzottak, nevezetesen, "ha leesel, még tuti én is elverlek...", "addig itt ülsz, míg meg nem eszed", és társai. Pedig hogy megfogadtam, hogy ilyet én soha nem fogok mondani. Aztán persze óhatatlanul kicsúszik...
Sokkal tovább tudtam tartani magam ahhoz, ami arra irányult, hogy mi az, amit én soha nem fogok tenni. Azt gondoltam, hogy én soha nem fogom korlátozni a gyerekeimet semmiben, lévén demokratikus szülő szeretnék lenni, mindent meg tudunk majd beszélni, és hagyom, hogy döntsön. Naja.. ez eddig működött is. Még az esti lefekvéseknél is, mert nincs kőbe vésett időpont, hogy márpedig ekkor és ekkor ágyban kell lenni, mégis hogy, hogy nem, legkésőbb fél tízkor a két nagyobb részéről már csend van. Na nem úgy a kis ötéves, akinek még nem sikerült odáig eljutni, hogy saját magával tol ki, ha nem alszik el időben. Meg velem.. mert néha elviselhetetlenül pörög még ilyenkor..
Aztán mostanában rá kellett jönnöm arra, hogy van, még családon belül is, akinek kellenek a korlátok, kőkemény, szigorú szabályok, hogy tudja, mihez tartsa magát, mert a döntés szabadságában elveszik. Befolyásolható a végtelenségig, és a saját kára sem riasztja vissza attól, hogy úgy döntsön, ahogy mondják neki. Így aztán, tőlem nem kicsit idegen módon középső gyerekemnek újabban szabályozva van az élete. Világos, érthető szabályokkal, miszerint kivel nem játszhat, mit nem csinálhat, mikor kell lefeküdnie, meg ilyenek. Fura nekem is, de nála működik. Mert ha azt mondtam neki, Erik, nekem mindegy, kivel játszol, mit játszotok, csak arra figyelj, bajod ne legyen.. abból az lett, hogy belesodródott az események közepébe, mert neki ott kell lennie, és gyakorlatilag hagyta magát tetőtől talpig összesarazni. Így aztán világossá tettük, hogy azzal a fiúval nem. Sem szünetben, sem máskor.
Aztán azt is gondoltam, én naiv, hogy én soha nem fogom "lerázni" a gyerekemet, akármivel traktál is. Aztán ezt is elbuktam. Mert este nyolckor már nem annyira vagyok vevő az iskolai pletykákra, na.
Azt is gondoltam, hogy én majd simán veszek minden akadályt, akármi jön is. Nos, fentiek után gondolom nem meglepő, ha azt mondom, ebben is tévedtem. Mert beköszöntött hozzánk a kiskamaszkor. És hadd ne mondjam, hogy kissé felkészületlenül ért, hogy az én bűbájos, megértő, szófogadó elsőszülöttemből néha váratlanul olyan kis szörnyeteg lesz, hogy csak lesek.. mintha nem is az én gyerekem lenne. Tudom, hogy ez normális, és azt is tudom, hogy szükséges rossz, amin mindannyiunknak át kell esnie. Nyilván neki sem könnyű. De hazudnék, ha azt mondanám, nem hangzott el már az a mondat is egy-egy ilyen "átváltozása" alkalmával, hogy "úgy pofon váglak, hogy a fal adja a másikat" (pedig ez is olyan volt, amit én aztán soha...). Mindez hatványozódik azzal, hogy a középső, minden befolyásolhatóságával együtt utánozná a nagytestvért, aki egyébként is egy bálvány, úgy, ahogy van, és irányítaná a kistestvért, aki pedig egy játékbaba neki még mindig.
Én meg, anyaként állok ott középen, és mélyet sóhajtok. Mert gyakorlatilag nincs itt most semmiféle elvekről, kitartásról szó, egyszerűen csak túlélésre játszom. :D