Egy fejezet végére

Hat éve íródik a fejezet. Néha könnyekkel teli keserűséggel, néha reménykeltő ígéretekkel, és néha örömteli sikerekkel is. Hat éve íródik, de sokkal régebben kezdődött. Tulajdonképpen már akkor, amikor még épp csak előbukkant lilásan-vörösen, csupa keserűséggel. Igen, Erikről van szó.
Sokszor, talán egy kicsit többször is a kelleténél értekeztem már itt (is) az ő részképesség-zavarairól, ami kísér bennünket, de leginkább Őt élete során. Ezzel kapcsolatban életünk részesei lettek a fejlesztős könyvek, a különböző játékok, amikről nem derült ki, hogy arra való, és mégis... a trambulin, a hinta, az ilyen-olyan mozgásfejlesztéses tornagyakorlatok. Emberek, akik segítettek, és emberek, akik tanácsot adtak, vagy útbaigazítást. Mindenkinek hálás voltam mindenért, hiszen meglehetősen laikusnak számítottam a témában hat évvel ezelőtt. Én akkor csak azt láttam, hogy van egy gyerekem, akinek a gyakorlati érzéke messze túlhaladta a bátyjáét, de egy csomó dologra képtelen. Nem azért, mert buta, vagy lusta, hanem mert egyszerűen nem ment. Sem a rajzolás, sem az íráselemek, sem a gyöngyfűzés, sem a varrás, sem a biciklizés. Döbbent csend volt bennem, amikor először utánaolvastam a "tüneteinek", és megtaláltam a "részképességzavar, diszlexia, tanulási zavar" cimkékkel ellátott cikkeket. Némelyikben mintha csak az én fiamról írtak volna. A döbbent csendet óriási tettvágy követte, és akkor megfogadtam magamban, hogy akárhogy is lesz, kiderítem mi ez, és segítek neki. Bármi áron.
Az elmúlt hat évünk erről szólt. A kiderítésről, és a segítésről. Bármi áron. Kerültem emiatt konfliktusokba, ütköztem falakba, de a cél lebegett a szemem előtt, és nem hagytam magam eltéríteni. Igazi anyagtigrisként kértem ki magamnak mindent, ami hátráltatta Őt az úton, és igazi gonosz boszorkányként ültem mellette, ha valami nem ment. Újabb és újabb kreatív módszereket vetettem be, bízva abban, hogy valamelyik csak bejön már. Így volt. Valamelyik mindig bejött.
Ma a nevelési tanácsadóban voltunk. A szokásos kétéves felülvizsgálatra voltunk hivatalosak, kicsit mindketten izgulósan. Én azért izgultam, mert most is tisztában voltam azzal, hogy mik azok, amik még nem mennek, Ő simán a helyzettől (és a bácsitól) izgult.
A tények makacs dolgok, amikkel nem vitázunk. Tehát tény, hogy maradt még kettő és egy fél részterület, ami még megsegítésre szorul. A szövegértés, a téri tájékozódás, és nagyon elhanyagolható részben, de mégis az, amivel sorozatokat képez az ember (sajnos elfelejtettem ennek a nevét). A szövegértéssel kapcsolatban az olvasási sebességét kell csökkentenünk, és szerintem rendben lesz. A téri tájékozódás az, ami a leginkább megsegítésre szorul, de ezen most, ha majd jön a jó idő nagyon sokat fog segíteni a biciklizés (addig meg legozunk tovább), a sorozatképzéshez pedig elővesszük majd a józan paraszti eszét.
Ez az egész azt jelenti, hogy Erik mától nem tartozik a BTM-es gyerekek csoportjába, tehát nem jár neki már a fejlesztőpedagógus sem. Ajánlják, hogy járjon még az idén, de ha van rászorultabb gyerek, akkor Ő már meglesz nélküle.
A két fejlesztős, akikkel most már negyedszer ültünk szemben, azt mondta, úgy gondolják, nyugodtan rám is bízhatják, mert fogom tudni úgy támogatni, ahogy szüksége van rá. Természetesen, ha bármikor újra gond van, akkor újra vizsgálják majd, de jelen pillanatban úgy érzik, itt az út vége. Még egy icipici lépés van a célszalagig, de már látható.
Erik örült az eredménynek, és szomorkodott egy kicsit, mert nagyon szereti a fejlesztőst, akihez jár. De ismerve Őt, tudom, hogy ezen át fog lendülni abban a pillanatban, amikor rájön, hogy most már Ő is azok közé tartozik, akik nem járnak (mert eddig őket irigyelte).
Tudom, még van min dolgoznunk, és talán élethosszig tartó lesz a munka, de nem bánom... az élet és az idő engem igazolt. Megcsináltuk. :)

A harkály és egy kis más is

Kezdjük azzal a bizonyos nyolcasból lett harkállyal. Előrebocsátom, hogy Roland egészen mini és óriási változatban is bemutatta papíron, hogy hogy is kell ezt, és az ő útmutatásai alapján készült a kép paint-tel.
Tudom, hitelesebb lenne, ha lefotóztuk volna az ő rajzát, de mi és a fotózás.... nos, hát maradjunk annyiban, hogy nem vagyunk túl jóban (ezt elég jól érzékelteti, hogy egyetlen darab karácsonyi fotónk sincs...már megint)

Szóval így lesz a nyolcasból harkály. :) Azt hiszem, ez felül fogja írni az én saját nyolcas írási emlékeimet is.

A másik pedig, amin elméláztam, hogy igenis szükség lenne nekünk, szülőknek valamiféle képzésre, lehetőleg folyamatosan ami a gyereknevelést illeti. Mert az evidens, hogy az ember szereti a gyerekét, és lehozza érte a csillagokat az égről. Ez attól a pillanattól kezdve így van, amikor először megfogan a fejünkben a gondolat, hogy szeretnénk, ha születne hozzánk valaki. Ezzel a résszel hála Istennek csak nagyon-nagyon keveseknek van gondjuk. De ezen túl annyi buktatója van a gyereknevelésnek, hogy az ember néha úgy érzi csődöt mondott. Ilyenkor jó lenne beülni a képzés következő tanfolyamára, és meghallgatni, hogy másoknál is így van ez. Különösen vonatkozik ez azokra a gyerekekre, akik valamilyen nehézséggel küszködnek. Csak a saját tapasztalatomra hagyatkozhatok ezügyben, és nem is alkotnék véleményt úgy, hogy nem tudom miről beszélek, de velük még annál is nehezebb, mint gondolnánk. Mert ők valamiért másképp működnek. Tudjuk az okot, vagy nem, ez mindegy. Mert attól, hogy van oka, még nem szűnik meg a probléma. De úgy, hogy tudjuk az okot, máris találunk neki mentséget. Bármire. Főleg, ha az ember történetesen az anyja annak a gyereknek. Az az anyja, aki ott állt mellette és csak nézte, ahogy beleszúrják a fejébe a branült, és elviszik leragasztott szemekkel. Az az anyja, aki félve fogta meg a törött kulcs csontja miatt. Az az anyja, aki tehetetlenül nézte, amikor ez vagy az nem ment. Az, aki próbált megoldást találni, de szinte mindig csak félmegoldások születtek. A félmegoldásokból pedig mindig az van, hogy jönnek az újabb és újabb problémák. Amikor a szívem szakad meg érte, mert tudom a nehézségeit, értem, hogy ha megfeszül sem tudja megcsinálni. De hiába szakad meg a szívem, ha egyszer azt kell vele megértetnem, hogy most is gondolnia kell arra, hogy minden, amit tesz, befolyásolja majd a jövőt is. Különlegesen erős kapoccsal kapcsolódom hozzá, mégsem tudok neki segíteni. Tudom, hogy nem vagyok hibás benne, csak nincs elég tudásom. Tegnap beszélgettünk a viselkedésről, a visszafogottságról, jóságról, rosszaságról. Meg a példaképekről. Az apja a jó példakép neki. Mert ő az, aki szorgalmas, és mindent megszerez, amit akar. És az apjával ők nagyon szoros egységet képviselnek. Ugyanakkor attól, hogy én azt mondtam, gondoljon mindig arra, hogy ha ott lennék, én örülnék annak, amit épp csinál attól könny szökött a szemébe. Ilyenkor úgy érzem, egy jól megtermett kisbaba, akit még mindig itt kéne tartanom jó szorosan a szoknyám mellett, mert még mindig erre lenne szüksége. Tudom, nem tehetem. Amit tehetek érte, az az, hogy sosem adom fel a harcot. Változtatunk ha kell újra és újra egészen addig, amíg nem lesz a lehető legjobb neki minden szempontból.
Út közben pedig nagyon jó lenne az a képzés, ahol folyamatosan áramlana az információ oda-vissza, hogy tudja az ember, hogy néha ugyan fáj, és néha haragszunk is, de ettől még....

Agyszippantó hétfő

avagy fogadó órán jártam. Már a múlt hónapban elhatároztam, hogy majd most, novemberben megyek csak. És milyen jól tettem... mert októberben még egy csomó mindent nem tudtam, amit most már igen. Erikről van szó. Nem keveset volt itthon, hol kisebb, hol nagyobb hasfájással, miegymással. Szerencsére igazán komoly betegségről nem beszélhetünk, és az utolsó alkalommal már magamban azt is megkérdőjeleztem, valóban fáj e neki, vagy valamiért nem akar menni. (ez gáz, de ez van) Azóta már kiderült, hogy egy kicsit ez is, egy kicsit az is. Mert valóban túl esett ő is a hányós víruson (meg azóta már lázas is volt, de azt a szünetben elintézte), de volt itt olyan is, ami miatt nem akart menni. Először fény derült arra, hogy szó szerint üldözőbe vette egy lány. Osztálytárs-lány, aki úgy döntött, szerelmes Erikbe, és elvárja, hogy Erik is szerelmes legyen belé. Először mosolyogtam rajta csak, majd hamarjában az arcomra fagyott a mosoly, mikor azt láttam, hogy ez a kislány fb chaten oltogatja a fiamat, igen komoly és ordenáré stílusban, amiért nem akar vele járni(?!), és amiért nem akar náluk aludni az őszi szünetben. Szóval egy ilyen után közöltem, hogy azonnal tiltsa le, és kész. Megbeszéltük, hogy hogy fogja kezelni a helyzetet élőben, hogy úriember maradjon, mégis vegye észre ez a kislány, hogy Erik semmit nem érez iránta.
Feltűnt az is, hogy az idén valahogy nem úgy "teljesít" a suliban, mint eddig. Nem olyanok azok a jegyek, mint régen. Meg nem úgy sikerülnek a felmérők sem. Szeptemberben ezt még a változásnak, és a visszarázódásnak tudtam be. Októberben már kezdtem aggódni, mikor először láttam, hogy komoly fejvakarást vált ki belőle egy-egy bonyolultabb feladat még magyarból is. Aztán figyelni kezdtem. Mindig többször kért segítséget leckeírás közben, és mindig jobban frusztrálta, hogy nem tud valamit. Aztán Á. nénit rettenetesen elképesztette azzal még a szünet előtt, hogy egy négyszer négyes négyzethálót nem tudott lerajzolni. Nyolcadszorra is háromszor hármas lett. Á. néni elképedve szaladt a fejlesztősökhöz, hogy segítsenek, mert ő még ilyet nem látott.
Aztán hétvégén magyar leckét csináltunk. Mondatfajták. Ezen még én is elképedtem, de Erik semmi különbséget nem érzékel a különböző mondatok között. Gyakorlatilag minden egyforma neki, az a kis bigyó a végén nem számít. A szabályokat tökéletesen tudja, el tudja mondani melyik mondatnak mi a meghatározása. Beazonosítani nem megy.
Ma mindezzel felvértezve mentem a suliba, elhatározva, hogy akármi lesz is, én ezt megértetem valahogy a tanító nénikkel, és segítséget kérek. Mert kell. Mire odaértem, már voltak előttem. És a tanítók még oda sem értek az értekezlet után. De negyed hatkor már ők is ott voltak, és bemehetett az első szülő. Fél óra alatt végzett is. Aztán bement a második szülő... közben én beszéltem a fejlesztősökkel, akik némi hátszélnek köszönhetően már tudtak a problémáról. Meg amúgy is ismernek bennünket, mert T. néni már az oviba is kijárt Erikhez (is), O. néni meg a suliban foglalkozott már vele. Ők tárt karokkal fogadják, bár a tanító nénik továbbra is állítják, hogy biztos nem kell neki ilyesmi, mert hát a legjobb eszű gyerek az osztályban. De ha én kérem, hogy vigyék, akkor megtehetik, hogy foglalkoznak vele. Elmondtam nekik miket tapasztaltam, bőszen bólogattak, és láttam rajtuk, még kihívás is egy kicsit az eset.
Aztán fél hét magasságában végre bejutottam én is a két tanító nénihez. Akiket igen bizonytalan állapotban találtam. Mondták is volna, meg nem. Megkönnyítettem a dolgukat azzal, hogy kimondtam, úgy érzem, Erik újfent segítségre szorul. Szabadkoztak eleget amiatt, hogy nem vették észre, meg hogy sosem gondolták volna, meg ilyenek.. Mondjuk nem nagyon értem, kikkel is beszéltem én két évig erről, ha ez most ekkora meglepetés. De lényeg a lényeg, Erik a lehető legrövidebb idő alatt újra fejlesztésre fog járni. Remélem, hogy végre tényleg komolyan veszik az egész problémát, mert az utolsó órában vagyunk szerintem, amikor még hatékonyan közbe tudunk avatkozni.
Erről a témáról már írtam egy párszor: itt és itt meg itt. Meg még biztos olyan is van, amit nem találtam meg.
Őszintén remélem, hogy tényleg pontot tehetünk a tanév végére a fő részképesség-zavaroknak. Nem tökéletességet várok tőle, sosem vártam egyikőjüktől sem. Azt szeretném elérni, hogy megszabaduljon ezektől a "bilincsektől" , amik miatt most nem úgy megy neki a suli, ahogy szeretné. Hogy ezzel a maximumot adom magamból hozzáállással valóban ki tudja hozni magából azt, ami benne van.