Gyerekháború

Annyi minden kavarog bennem, amiről szeretnék, vagy szerettem volna már írni, csak épp nem jut rá sosem idő. Azt nem szeretem, hogy leülök, és félbehagyok egy bejegyzést, mert mennem kell, olyankor inkább neki sem állok.
Mindig azok a bejegyzések váratnak magukra, amik már régóta várakoznak, és mindig azok kerülnek be ide, amik épp a legfontosabbak a gondolataimban. Általában a gyerekeimmel vagyok a leginkább elfoglalva. Hol jó, hol rossz értelemben.
Ma megint olyan "élményben" volt részem, amit szívesen kihagytam volna még. Az eszem tudja, elkerülhetetlen ez az időszak az életünkben, anyaként viszont kicsit belehaltam. Két nagyobb fiam ugyanis úgy összeveszett, hogy Patrik nekiesett úgy Eriknek, hogy komolyan féltettem a nem épp kis termetű középső fiam testi épségét. Nem volt komoly a veszekedés tárgya, és tény, Erik provokálta Patrikot. De kicsit sem voltam felkészülve arra, hogy az az áldott jó gyerekem, aki sosem volt agresszív most így reagáljon. És aztán miután jól leszúrtam mindkettőt, tíz perc elteltével megismétlődött e jelenet. Ugyanaz, pepitában.
Fájt látni. Fájt hallani. Óhatatlanul az első gondolata az ilyenkor az embernek, hogy te úristen, mit rontottam el ennyire? Az első sokk után, átgondolva már tudom, "egyszerű" hatalmi harc van csak köztük. Patrik a legidősebb, így nyilvánvalóan úgy gondolja, ő a főnök. Erik viszont sokkal erősebb személyiség Patriknál. Sőt, rafkós is, így aztán bármikor, bármilyen helyzetben képes kiugrasztani a nyulat a bokorból. Nem számít az eszköz, ha megvan a cél, bármi áron el kell érnie. Ez lehetne jó tulajdonság is, de nem mindig az. Amikor pedig az eszköz cukkolás, vagy épp hazugság, akkor azt én tragédiának fogom fel. A cukkolást még nem is annyira, mint a hazugságot. Ami ez esetben egy füllentés volt csupán. Mégis.. hazugsággal célt érni nem lehet. Ez az egyik. A másik pedig... erre rá lehet kapni. Mert ha egyszer bejön, bejön másodszor, és lehet tökélyre fejleszteni. Megbeszélték Balázzsal, miért nem lehet ezt így. Úgy tűnik megértette.
Én megbeszéltem Patrikkal, hogy miért nem lehet úgy nekiesni az öccsének, hogy attól kelljen félnem, még kárt tesznek egymásban. Értette, megértette az indokaimat. Pillanatnyilag. Viszont az a mondata, hogy "nem könnyű ám úgy nagytesónak lenni, hogy egyik kisebb tesóm sem normális" azt mutatja, messze nincs ez még lefutva.
Sajnálom őket. Mindkettőjüket, mindhármójukat. És magunkat is. Mert szülőként ezt kész tudathasadás megélni, és átélni. Nem adhatok igazat egyikőjüknek sem, de igazat kell adnom mindkettőnek. Nem foghatom a kezüket, de el sem engedhetem igazán. Nem segíthetek. Ez az ő harcuk, nekik kell megvívni, hogy aztán a kiharcolt pozíciókban jól érezzék magukat. Félő, hogy hosszú lesz a csata, hiszen több dudás is van a csárdában. Félő, hogy még sokszor kapok majd addig a fejemhez, és sírom vissza azt az időszakot, mikor még pelenkáztam őket.
Nem vártam én ezt az időszakot. Igazából nem is tudtam, hogy ez vár rám. Honnan tudhattam volna?
De optimista vagyok, és ezt is túl fogom élni. Így vagy úgy.. és a végén majd a nagy kibékülős-partira sütök nekik palacsintát. Egyforma darabszámmal, és egyforma  ízesítéssel, nehogy összevesszenek rajta. :D