Ide pottyant egy önérzetes kiskamasz...

Olvasgatom a blogokban, milyen sokan készülődnek az ovira. Nosztalgikus, és kicsit keserédes mosollyal gondoltam mindannyiukra tegnap. Mert milyen jó kis gondok is voltak azok, még akkor is, ha akkor, abban az élethelyzetben az is egy új korszak kezdetét jelentette, az elválás kezdetét.
Erre, ami tegnap történt még nem voltam felkészülve. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy nem csak úgy telik az idő, és nem csak öregszem, hanem a gyerekeim is változnak az életkoruk számának növekedésével, míg majd egyszer azon kapom magam, hogy a 18. szülinapra készülünk. De ennyire ne is szaladjunk előre. (még belegondolni is szörnyű :D) Csak mégis hajlamos vagyok néha elfelejteni, hogy a legnagyobb az idén már 11 éves. És ez már az a kor, amikor beköszönt a kiskamaszkor minden nyűgjével, örömével, és vele járóval. Tegnap kaptam belőle egy komoly ízelítőt.
Mentünk az uszodába, hogy felvegyük a nagyfiamat, mielőtt az iskolában felvesszük a középsőt, és elmegyünk az oviba a kicsiért. Patrik úgy fogadott, hogy ugye megengedem, hogy holnap iskola után összepakoljon, és elmenjen az egyik barátjához? Már bólintottam volna, mikor folytatta, hogy "és ott is alszom, és majd csak vasárnap jövök haza, az Isti már megbeszélte az anyukájával, és ő megengedi". Döbbenten néztem rá, hogy mi van? Ezt csak így? Nem válaszoltam sem igent, sem nemet, (pedig szívem szerint kapásból közöltem volna, hogy nem fiam, szó nincs ilyenről, maradsz itthon szépen, mert anyád úgy nyugodt) annál is inkább, mert előtte nap Erik fiam hazahozta az iskolából a túrára invitáló papírost, és szeretne menni, de egyedül még nem, így Patrik volt a kiszemelt kísérő.
Mit mondjak? Nehezen vergődtünk zöldágra a témában. Fél délután duzzogott és puffogott az én könnyen kezelhető (viszlát, boldog évek?) nagyfiam. Nem beszéltünk egy nyelven, mert én nehezen értettem meg őt, és ő sem kezelte jól az én aggályaimat. Ez utóbbiak mondjuk inkább kifogáskeresések voltak, mint aggályok.
Végül, este hétre, miután már túlvoltunk egy nagy bőgésen (nem én rendeztem), meg már inkább vacsora sem kellett (mondjuk ezt bántam a legkevésbé), sikerült kompromisszumos megoldásra jutunk fent említett Isti anyukájával folytatott telefonos megbeszélés útján. Addigra beláttam, hogy bele "kell" egyeznem az ottalvós témába, mert ha nem, elég komolyan le is járatom a gyerekemet egyrészt, másrészt nagyot fog bennünk csalódni, harmadrészt, hát nem olyan nagy kérés ez.
Így aztán az lett a mindenkinek jó megoldás, hogy szombat reggel elmennek túrázni, a papíros szerint három körül hazaérnek, itthon eszik, mosakodik, összepakol, stb.. és utána mehet az Istiékhez szombat éjszakára.
Ezek után már majdnem kényelmesen hátradőltem, hogy na, kiálltam a próbát, amikor jött a következő meccs újdonsült önérzettel rendelkező 11 évesemtől. Elviheti e a bicskáját is a kirándulásra? (merthogy a papíron szalonnasütési lehetőség is van) Mondtam, hogy nem, mert balesetveszélyes. Erre csípőből visszakérdezett, hogy "És Te azt nézed ki belőlem, hogy bárkit is megsebesítenék?" Hát nem, dehogy azt nézem ki, de akkor sem, mert ott sok gyerek lesz, mindenféle korosztályból, és különben sem gondolom azt, hogy a kísérő pedagógusok jó szemmel néznék. Nehezen szállt le a témáról, még kaptam pár olyan megjegyzést, hogy "Azért kifejthetném, hogy akkor hogy értettem, hogy nem neki való még kést vinni bárhova". Igyekeztem türelmes lenni, és nem visszaélni azzal, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki úgy szájon vághatná, hogy a fal adja a másikat, mert tudom, hogy megint határokat próbálgat és feszeget. Tudom, hogy ha most így intézem el ezeket a dolgokat, akkor később nem is akar majd kérdezni.
De miután kifejtettem neki az álláspontomat, és sikerült is elfogadtatnom vele mélyet sóhajtottam. Mert erre még nem készültem fel.