Debütáltam

Na nem, semmi szereplés nem volt. Egész más ügyben debütáltam a hétvégén.
Mindig azt gondoltam magamról, sőt, mások is gondolták már rólam, hogy nem vagyok elég szigorú szülő. Ami tény, mert hajlamos vagyok a mai napig is elröhögni magam miközben épp nagyon komolyan leszidom valamelyik gyerekemet, mert épp olyan képet vág közben, hogy őrület. Na de jó pap is holtig tanul, meg az anyából, apából is a gyerek növekedésének ütemében lesz szülő, így aztán szép lassan én is fejlődésnek indultam e téren.
Kénytelen is voltam, és leginkább az utóbbi fél évben lódul meg ilyen irányú fejlődésem, mert most ezek a 10,5 éves, a mindjártnyolcéves és az ötéves is elmúlt korosztályok kicsit idegesítőek. Főleg, hogy mindhárman dominánsak, mindhárman másképp. És mindhárman egyformák is. Külsőre is nagyon hasonlítanak, meg egyforma "rafkósak" is tudnak lenni, ha a szükség úgy hozza. És milyen érdekes. Az egyik percben még utálják egymást, a másikban pedig mindhárman véd-és dacszövetségben vannak egymással, ellenünk, felnőttek ellen. Persze, mindenkire másképp lehet hatni. Van, akire elég, ha csúnyán nézek, máris elszégyelli magát, van, akinek mondhatok Kalevala-hosszúságú eposzt is, akkor sem érdekli.
Ezek az apró-cseprő stiklik simán beleférnek az életünkbe, és azt gondolom, még akkor is normális, ha néha kiborító, hogy egy pillanat alatt képesek egymás torkának esni olyan hülyeségeken is, hogy ki evett eggyel több almát a másiknál. Az is belefér, hogy mostanság kénytelen vagyok ellenőrizni a szappant, hogy ugyan használta e, vagy csak ázott egy kicsit a vízben, a fogkefe szárazságáról ne is beszéljünk.
Az viszont, ami sokszor az ebédlőasztalunknál megy, az már túlment minden határon.Nem kértem soha, hogy néma csendben együnk, mert hülyeség is lenne. Nyilván, ne tele szájjal beszéljen senki, mert az nagyon komoly udvariatlanság, de beszélgetni azért lehet. Ezzel nincs is baj. Azzal viszont van, hogy egymást piszkálják az asztal alatt, és közben röhögnek. Aztán a nagy röhögéstől borul az innivaló, jó esetben a pohárból, rosszabb esetben fröcsköl kifelé éppen adott gyerek orrán-száján, nekem meg ezt nagyon nem bírja a gyomrom. Először (az első egy-két alkalommal) csak szóltam, hogy ezt többet nem szeretném meglátni. A következő két alkalommal elvettem a delikvens elől a poharat. De még ez is kevés volt, mert nem csak az innivaló tud kifelé jönni... így aztán hétvégén úgy járt a két kisebb, hogy kénytelen volt felállni az asztaltól, és a konyha két sarkában (még jó, hogy van annyi) a fal felé fordulva tölteni az evésidőt. Roland lelkét nagyon rosszul érintette, neki nagy szüksége van rá, hogy azt érezze, nem haragszom, ő keserves sírásban tört ki egy perc múlva. Eriknek a lelkére nehezebb hatni, viszont őt meg nagyon rosszul érintette az, hogy a hasa marad üres.
Tegnap este is kellett őket fegyelmeznem. Roland húzta megint a rövidebbet, mert ő bukott le, hogy csúnyán beszélt. Így aztán kénytelen volt lefeküdni sokkal előbb, mint kellett volna, és az ágyában maradni. Amúgy magam is meglepődtem azon, hogy nem sajnáltam meg őt egyhamar, akárhogy sírt is. Főleg, miután közölte, hogy azért sír, mert nem nézheti a tévét. Jó, persze, tipikusan az az "én még őszinte ember voltam" mondat volt, mert ha kicsit is tudna alakoskodni, akkor simán mondta volna, amit hallani akartam, miszerint megbánta, hogy csúnyákat mondott, és nem fog többször (vagy legalább valami hasonló).
Olyan sokszor jut eszembe amúgy, hogy valaki igazán felkészíthetett volna arra, hogy mi minden vár rám egy-egy gyerekem kapcsán. Mert akkor, mikor még olyan édes-aranyos, akkor ugyan kinek jut eszébe, hogy lesz még olyan is, hogy úgy tudnám képen törölni, hogy a fal adná a másikat. :)
Azért, ilyen sarokbaállítós debütálást nem kértem volna. De azt hiszem, végül majd mégiscsak felneveljük egymást a gyerekeimmel.