Húsz év múlva

Avagy poszt a jövőből, egészen pontosan 2033-ból. Lili kérdésére válaszolva. (Ha valami jövőbelátó gömböd lenne, és belenéznél 20 év múlva, hogy látnád magad?)
Ma szabadnapot vettem ki, hogy vigyázhassak a legkisebb unokámra, mert a szüleinek valami intéznivalója volt. Nem tudták magukkal vinni, én meg úgyis annyira örülök, bármelyikőjük is van velünk, hát kihasználtam az alkalmat. Édes kis virágszál, nagyon ügyesen segített nekem a kertben, játszottunk a kutyákkal, még aludtunk is egyet ebéd után. Hát igen, én is.
Fel sem tűnt, hogy ennyire fárasztó tud lenni néha a munkánk, pedig változatlanul nagyon szeretem. A húsz éves jubileumi ünnepségen döbbentem csak rá, milyen hosszú idő is telt már el, és azóta mennyi mindent csináltam itt. Mindegyik feladatomat szerettem, de ez a mostani az igazi azért. Mondhat bárki bármit, igenis jó dolog a férjemmel vállvetve dolgozni. Azt mondták, ne vállaljam, mert rámegy a házasságunk, de úgy érzem, még így, harmincnégy év után is, hogy a mi véd-és dacszövetségünkön az ilyesmi csak erősít. És milyen pillanatok alatt elintéztem így ezt a mai napi szabadnapot is.
Erik a fiúkkal együtt jött délután Grétiért, mikor a suliból hozta őket haza . Hihetetlen, hogy még mindig mennyire az apja klónja, de még ennél is hihetetlenebb, hogy Dani is mennyire kiköpött nagyapja. És, mondtam is kicsit kárörvendve az én drága fiamnak, hogy fel is köthetik az alsóneműt, mert a természete is övéké ennek a fiúcskának. A szeme sem áll jól.. :) Peti nagyon komoly viszont, most is csak ült a kanapén, és olvasta a magával hozott könyvét. A húgával
Roland csak telefonált, mert szokás szerint nincs ideje semmire, leginkább arra nem, hogy megálljon, vagy kicsit leálljon az őrült terveivel. Nem is tudom, hogy bírja vele a menyem... nekem néha nézni is rossz ezt a pörgős életet, ahogy élnek. De jól vannak, és hétvégén jönnek majd a szokásos ebédre. Azért azt nem felejtette el, hogy megkérdezze, hogy van Nugát, aki épp mára van "kiírva", de semmi jele szerencsére, hogy beindult volna nála a szülés. Holnap meg majd úgyis bevisszük az állatorvoshoz, hogy megvizsgálja, és lehet, hogy meg is fogja császározni. Épp az előbb számoltam utána, hogy Freddy lányának a lányának a lánya Nugát... nem is tudom milyen leszármazott lesz ez az alom az én drága Freddymnek. Én már el is döntöttem, hogy egy fiú bézs kölyök marad ezúttal nálunk, ha kell, meg is harcolok érte Balázzsal, aki szerint már négy kutya is bőven sok. Majd azzal érvelek, hogy négy kutya még kevés is, mert öt unokánk van eddig, és a hatodik épp úton. És az úgy lenne igazságos, ha mindenkinek lenne egy...
Patrikkal is beszéltem, igaz, még tegnap késő este. Teljesen bele van merülve a munkájába, mint mindig, valami új szoftvert tesztel egy nagy biztonsági cégnek. A lányokat elhozza holnap este, nálunk fognak aludni, mert ők meg hivatalosak valami céges bulira. Várom már nagyon. Lehet, hogy felhívom Eriket is, hogy hadd aludjanak itt a fiúk is, az lenne csak az igazi.
Ja, és még egy kicsit kertészkedtem is ma, elültettem még van harminc tő napvirágot körbe a terasz körül, így most már minden négyzetcentiméteren virítani fog. :)

Az öröm posztja

Már tegnap is ezen vívódtam, hogy írjam, vagy ne írjam... aztán akkor végül inkább megérkeztek a gondolataim helyett a fotók bluetooth-on keresztül a telefonomról, és gondolkodás nélkül, válogatás nélkül fel is töltöttem ide mindet. Ezért lett annyi, amennyi.
De aztán ma azon kaptam magam unos-untalan, hogy azt fogalmazgatom, hogy is meséljem el. Mert el akarom mesélni. Ráadásul nem is rossz dolog, sőt.. mégis olyan fura ezt leírni, és megfogalmazni, hogy ne tűnjön majd semmi másnak annál, ami. Tiszta és őszinte öröm csupán. Nem dicsekvés, nem önfényezés, csupán öröm.
De elkezdem a legelején. Úgy február végén. Amikor ugye felvettek ide, ahol dolgozom. Olyan munkakörbe, ami nem feltétlenül felel meg a szaktudásomnak, és egyáltalán annak, amit én tudok, és szeretek csinálni. Egy-két hétig tartott csupán, amíg megszoktam, és elfogadtam, hogy igen, fizikai munkát végzek, és igen, akár az is elég lenne ehhez, ha sosem tanultam volna semmit. De elfogadtam, és megszerettem. Fárasztó, de jó érzés, hogy meg tudom csinálni hétről hétre. Bármit, amit csak kell. Emiatt aztán kicsit jobban becsülöm is magam mostanában, mint eddig bármikor, mert hát az tény, hogy túlságosan sokra nem tartom magam.
Ha három hónap lenne a próbaidő, akkor már túl lennék rajta. De még a fele hátravan.. és néha motoszkál bennem a félsz, hogy mi lesz, ha a hat hónap leteltével búcsút intenek nekem, mert mégsem kellek én ide, hiába érzem jól magam.
Tegnap azonban történt valami. Igaz, először majdnem elvitt az infarktus. Mert úgy esett, hogy az összes főnököm (a főnököm, meg az ő főnőke, meg még az ő főnöke is) beszélni akart velem. Fogalmam sem volt miről, és a három perc alatt, amíg elértünk a beszélgetés helyszínére minden végigzakatolt bennem, és úgy dübörgött a vér a fülemben, hogy komolyan féltem attól, hogy szétrobban az agyam menten. Leültünk négyen, és megkérdezték, hogy hogy érzem magam. Mondtam, hogy nagyon jól. Aztán elmondták, hogy van nálunk valaki, akinek egy kicsit más munkát is kell végeznie az eddigieknél, helyettesít valakit, aki sokkal magasabb beosztásban van, mint én. Ez a valaki, aki helyettesít, nálam magasabb beosztású. Azt mondták, arra gondoltak, hogy én megtanulhatnám ennek a valakinek a munkáját, hogy amikor ő helyettesít, akkor én meg helyettesítsem őt. Elvállalnám? Érdekelne? -hangzott el a kérdés. Természetesen elvállaltam, és érdekel. (amúgy nagyon) Hogy mivel fog járni? Plusz munkával. Pénzzel nem. A beosztásom nem változik, de előfordulhat, hogy egyik nap a fizikai állományban fogok dolgozni, másik nap meg nem.
Nehezen állt vissza az agyam a rendes kerékvágásba tegnap, mert annyi minden járt a fejemben. Az érzés, amit az a pár perces bizonytalanság okozott, nehezen múlt. Ahogy az a fura szájíz is, ahogy láttam, hogy fogadták a hírt a közvetlen kollégáim.
Viszont már tegnap is azt éreztem, hogy olyan nagyon örülök neki, hogy így történt. Mert ez azt jelenti, hogy nem kell aggódnom a próbaidő letelte miatt, mert máris számítanak rám még plusz feladatokkal is. :)
Félelem nincs bennem, úgy gondolom, semmi gondot nem fog okozni elsajátítani, amit kell. És kíváncsi vagyok rá, hogy milyen lesz.
És igen.. örülök nagyon. Meg egy kicsit büszke is vagyok, na. Mégiscsak léptem egy tyúklépést... :D

Van képem hozzá

Nem olyan nagyon régen meséltem róla. Most meg mutatok róla képeket. :)

Semmi

Igazából ma nagyon kevés mondanivalóm van. Nem azért, mert nem gondolkodom, mert azt azért dehogynem..
Mindenféléken járt ma is az agyam, tippektől, hogy mi mindent oktatnék én inkább a gyerekeknek az erkölcstan (és a technika) tantárgyak helyett.
Meg nyaraláson is járt, ami most már egészen biztos, hogy az idén lesz, és csodaklassz lesz, és elkezdem vágni a centit is hozzá, hogy tudjam, hányat kell még aludni. :)
Meg még ilyen-olyan nem túl fontos dolgokon is.
És még persze dolgoztam is, meg el is fáradtam, úgyhogy mára ennyi.

Hamar...

Már csak tizenhárom perc van hátra a mai napból. Ami nem túl sok, és még kávét is kell főznöm reggelre, meg fogat is kell mosnom, csak gyorsan elmesélem, hogy attól, hogy hétfő volt, és nem is volt semmi kedvem dolgozni menni, még nem is volt ez a nap olyan rossz. Pedig hideg is volt, meg esett is az eső, meg fújt is a szél, meg még a fejem is megfájdult, de sebaj..
Az jutott ma eszembe munka közben, hogy mennyire mókás lenne, ha egyszer csak hirtelen megjelennétek ott bent. Szerintem rám sem ismernétek. Most, hogy kiszakadtam egy pár napra teljesen (és innen látszik, mennyire kikapcsolódtam tényleg), egészen szembetűnő még nekem is, hogy hányféle életem is van. Egy-egy napon belül minimum három, de inkább négyféle minőségemben vagyok jelen. Na persze messze nem tökéletese egyik sem, de teljesen megelégszem egy ilyen kis középszerű valakivel. Néha mondjuk kicsit összevesznek odabent az énjeim egymással, de egyre könnyebben pakolom a helyére ilyenkor a dolgokat és az énjeimet. És ezért megítélek mára magamnak egy virtuális vállon veregetést. :)
Nektek pedig megmutatok ma egy másik virágomat. Amit a szülinapomra kaptam tegnap.

Ugye milyen szép?

35

Azt akartam írni, hogy az első félidő végén.. de ezt a gondolatomat már tavaly sem szerettétek, meg most is mindenki lehurrogott, aki hallotta tőlem, úgyhogy akkor nem mondom.. Pedig még mindig így gondolom ám.. :D
Egy jó ideje már nem várok túl sokat egy-egy szülinaptól, főleg, mióta elmúltam úgy tíz éves. :D Az meg már nem tegnap volt, ugye.
Ez az idei mondjuk meglehetősen rendhagyó volt, mert szinte egész héten ünnepeltem, lévén már kedden megkaptam az ajándékomat, és azóta is örömködök neki egyfolytában.
Azért ma reggel csodaklassz ébresztőt kaptam. Nem is esett nehezemre felkelni így, egy kedvesem után, meg egy csomó mindenféle szülinapi jókívánság után.
Gondolkodtam, mit is mondhatnék, hogy mi a jó ebben a harmincötben. Vagy hogy mi nem. De igazából nem tudok mit mondani. Pont olyan, mint a harmincnégy volt, meg gondolom majd a harminchat is ilyen lesz. Ja, nem. Egy évvel ezelőtt sokkal kevésbé voltam életvidám, mint most. De egy év múlva minimum ennyire az leszek, mint most. Most így, ahogy van, minden jó. Persze, mindig lehetne több és jobb, de a tapasztalat azt mutatja, hogy mindennek eljön a maga ideje. Amit át kell élnem, az nem fog kimaradni az életemből, az egészen biztos. Amit meg nem, hát azután kár is vágyakozni.
Lehetne ez akár az elmúlt harmincöt év mottója is.
A következő harmincöté még nem tudom mi lesz. De úgy gondolom, jobb és egyszerűbb lesz, mint az előző volt. És hogy lesz e hosszabbítás a második félidő után.....? Hát, ezt majd meglátjuk akkor. :D

Szombat esti mesélés

Mit meséljek ma? Meséljem el, hogy megint mennyire elbűvölő volt Hamar Barni az ének iskolájában? Á, nem tudom elmesélni, ha nem láttad. Látni kell. Igazi fazon. :) Azt sem tudom elmesélni, hogy Timinek milyen fantasztikus hangja van, mert az meg hallani kell.
Elmesélhetem, hogy a Bayern München nyerte épp pár perccel ezelőtt a Bajnokok Ligáját, és tulajdonképpen ez egy fontos információ (fiús anyukák, tessék elraktározni az info-t, később lesz ilyen kérdés majd), de túl sokakat nem érdekel azok közül, akik erre járnak. (amúgy én ezt is vártam, hogy ők nyerik)
Meg elmesélhetem azt is, hogy a szánk tátva maradt tegnap Roland fiunk keze munkájától. Megmutatta mit rajzolt, mi meg megnéztük... felkészülve arra, hogy megint valami kis izé.. mert amúgy azt tudjuk, hogy ő valami érdekes csoda folytán tud rajzolni, de nem voltunk felkészülve arra az elsöprő fejlődésre, amit produkált, mióta iskolás. De ezt sem tudom elmesélni.. Viszont.. meg tudom mutatni. :)

A papír egy kicsit gyűrött, mert valahonnan az iskolatáskából került elő. Jó esetben. Rosszabb esetben a zsebéből szokott apróra hajtogatva.. Ha mégsem lenne felismerhető, ez kérem Villám McQueen, lányosított változatban. Mondjuk Vilma McQueen akkor. Nekem nagyon tetszik.
De ugyanez a kiskirályfi (lassan kinövi ezt a nevet) ma délután egy kis guglis segítséggel rajzolt egy kocka palástot, kivágta, és csak a ragasztáshoz kért segítséget. Mondjuk azzal meggyűlt a bajunk, mert a kis füleket nagyon picire hagyta, de minden más úgy volt tökéletes, ahogy volt. Nem semmi..

A legnagyobb, legkiborítóbb és legkamaszabb nagyfiunk egész más helyzetben okozott szájtátós jelenetet. Az hagyján, hogy amúgy is nehezen boldogulunk egymással. Ő is velünk, mi is vele. Ez tiszta sor, most ez a dolga, hogy kicsit távolodjon, kicsit utáljon, keresgélje a helyét a világban, hogy majd évek múlva visszatérjen újra a migyerekünk, immár felnőttként. Semmi gond... (dehogynem, de nincs mit tenni). A kamaszodással együtt jár a szájkarate is. Amiben bizony néha már alulmaradunk. Mint tegnap este.
Megkértem, hogy még ugorjon le a pékségbe. (mondjuk jófej, hogy tényleg megy) Egész nap szakadt nadrág volt rajta, iskolába is abban ment (én meg reggel nem is vettem észre), de most, mielőtt a pékségbe indult volna (biciklivel) elindult kicserélni. Igaz, addigra már kicsit tovább is szakadt az addigiaknál, de (én hülye) én utánaszóltam, hogy "Most már nem jó abban pékségbe menni, ami eddig volt rajtad?"
Mire az én fiam (basszus, most született, és visszabeszél????) csípőből rávágta: "Nekem jó, de akkor kirakom a nyakamba, hogy a Te fiad vagyok."
Na ez a sírjak, vagy nevessek kategória. Mert ezek szerint néha célt értek azok a mondatok, amik úgy hangzottak, hogy "Mit gondolnak majd rólam, ha így nézel ki? Mit gondolnak majd, hogy Neked nincs is anyád," De ezek szerint a fagyi bizony visszanyal időnként már.

És hogy essen szó nagyonmenő cipőnyűvő Erik fiunkról is, hát róla elmesélem, hogy ma kettő pár menő cipő új és boldog tulajdonosa. Kiállt magáért az üzletben, és nem hagyta magát rábeszélni a szerintünk jobbra (szolidabbra), mert neki az kellett, ami.. Megkapta.. mert úgyis egy hónap alatt leszakad a lábáról, meg mert Ő hordja, nem  mi. :)

És most már nem tudok mit mesélni.... meg meg is volt az esti mese. :)

Nagy gyerek

Az a helyzet, hogy teljesen beleszerelmesedtem az én szép és okos telefonomba. Annyira, hogy képes vagyok akármeddig brunnyogtatni, és élvezni a mindenféle csodaklassz és csodaokos tudományát, és folyton felfedezni valami újat is. Mint a gyerekek...
Készült erről ma, hogy tényleg nem csinálok mást, csak a telefonomat simogatom, egy kompromittáló fénykép, amivel majd alkalomadtán biztos jól meg is fognak zsarolni, de sebaj. :)
De... úgy tűnik, Ti is élvezhetitek majd az új kütyümet velem együtt, merthogy mostantól majd a fényképezőgép is mindig kéznél lesz.
Amivel ... úgy tűnik, hogy még én, a nagy fotós antitalentum is tudok fényképezni.
Virágot:

Ez az én napvirágaim egyike az idén. Van egy csomó ilyen csíkos, sőt, jobbára csak ilyen van most. Ha szerencsém lesz, mindet megörökítem majd.

És kutyát is:

Nem őt akartam eredetileg, hanem itt is a virág lett volna az elsődleges cél, de mindenáron odapofátlankodott, és a képre akart kerülni, úgyhogy megadtam magam. :) 

Őszintén szólva bírnám még egy kicsit a szabin levést. :) 

Meglepke

Amikor már biztos volt, hogy szabira jöhetek szerdától a hét további részére, akkor többen is megfogadtatták velem, hogy tényleg, igaziból pihenni fogok. Persze, mindenkinek megígértem, és nem is gondolkodtam rajta tovább, mert gondoltam, majd lesz, ahogy lesz. Komoly terveim nem voltak, bár a lakásra nyilván ráférne egy újabb alapos nagytakarítás, meg az ágyneműre a mosás, de ezt is csak nyugtáztam. Aztán végül mégis úgy alakult- leginkább az új telefonomnak köszönhetően- hogy tényleg és igaziból pihenek. Mondjuk így, a második nap után érzem csak, hogy mennyire nagyon kellett is ez. És nem arról szól ez a pihenés, hogy fekszem az ágyon, és nézem a tévét, mert pl. ma is alig voltunk itthon, hanem arról, hogy azt csinálhatok, amit csak akarok. Ezt bírom nagyon. Persze, elég hálás vagyok érte a másik felemnek (igen, már megint az ömlengés.. de ha egyszer tényleg..), amiért félretéve mindent azt helyezte előtérbe, aminek én örülök. Mondhatnám, hogy ez akkor az én hetem..
De.. mivel nem vagyok egy önző dög (csak egy egészen kicsikét), és mivel az én legjobb barátomnak holnap névnapja lesz, így gondoltam egyet, és megbeszéltem az én nagyon rendes férjemmel, hogy hadd osztozzak vele az én hetemen, és lepjük ma meg. Így aztán, a posta szolgálatait nem vettem igénybe, hogy elvigye neki az ajándékát, hanem személyesen vittük el. Majdnem jól számoltam ki azt is, hogy mikorra ér haza, de egy negyed órát tévedtem, így aztán fel kellett hívnom, és a telefonban elárultam, hogy "Akkor negyed óra múlva találkozunk." Visszakérdezett, hogy "Találkozunk????? (ennyi kérdőjel volt a hangjában) Ott vagytok nálunk?"
És igen, találkoztunk. Egy éve lesz éppen holnap, hogy utoljára láttuk egymást. Mondjuk ez nem jelent semmit, mert ettől függetlenül mindent tudunk a másikról, mert rendszeresen kitárgyalunk mindent és bármit. Nincsenek, nem voltak, és azt remélem soha nem is lesznek köztünk tabu témák, és sosem fogja egyikünk sem untatni a másikat, még ha épp az életünk legnagyobb problémája, hogy pl. milyen színűre festesse a körmét. Egy év alatt változtunk is, meg nem is. Kicsit mintha fiatalodtunk volna mindketten, de Ő egészen biztosan. A jelenlegi állapotában nagyon szép (és ezért minimum meg fog ölni, hogy ilyeneket írok róla, miután már nem pirul, és a szeme sem könnyezik), és igazából semmit sem változott. De amúgy ez is mindegy, mert ha a világ rondája lenne, én akkor is ugyanígy szeretném őt.
Na és akkor, hogy el is meséljem végre rendesen, meglepődött rendesen, és nagyon örült is. Nekünk is, meg az ajándéknak is. Nem sokat időztünk ezúttal, mert este is volt már, meg a gyerekek is itthon vártak minket, de minden perce nagyon jó volt. :)
Nekem pedig ez egy igazi bónusz nap volt. Örömet szerezhettem valakinek, ami mindig jó. :) Ráadásul kettesben autóztunk hazafelé a naplementében. Ami lehetne tömény giccs, ámde mégsem.. :)

Megint egy kérdés....

Ezúttal Adrienntől, aki arra kíváncsi, hogy "Ha újra kezdhetnéd, mit csinálnál másképp?"

Körülbelül egy órája olvastam a kérdését, és azóta peregnek vissza az emlékképek bennem, keresem-kutatom azt a pontot, amit meg tudnék ragadni, és azt mondani, hogy Na, ezt másképp csinálnám. De nem találok ilyet. Annak ellenére sem, hogy egy csomó minden nagyon nehéz volt. Egy másik csomó minden meg nagyon is egyszerű. Vannak olyan történések, amik a mai napig befolyásolják az életemet, és vannak, amiken már rég túl vagyok. Így, vagy úgy, minden csatából és apró kis ütközetből felálltam a végén, vesztesen is pont úgy, mint amikor én voltam a nyertes.
Őszintén hiszem azt, hogy ha másik utat jártam volna, nem ugyanez az ember lennék. Ebben a pakliban az is benne van, hogy akár jobb is lehetnék. De ugyanúgy az is, hogy rosszabb. Nem tudom. De mivel éppenséggel szeretem én magamat így, ahogy vagyok, így azt hiszem, ez az út volt a lehető legjobb.

Viszont... ezzel a tapasztalattal, ami már van nekem, lehet, hogy a gyerekeimet egy kicsit másképp nevelném már kezdettől fogva. Mondjuk következetesebb és karakánabb lehettem volna velük már a kezdet kezdetétől. Vagy lehettem volna egy sokkal játékosabb anya. De szerencsére nincs ilyen, hogy visszamenőleg változtatunk, mert azt hiszem, mégiscsak ennek is így kellett lennie. Nincsenek tökéletes gyerekeim, de nem is vágytam én erre sosem. Én sem vagyok tökéletes anya, de ilyen amúgy sincs szerintem.

Szóval, tőlem minden maradhat így, ahogy van. Ellenben ha valaki feltalálná a jövőbelátó képességet, azt elsőként sajátítanám el. Pusztán kíváncsiságból. :)

Jelen pillanatban úgy gondolom, már nem adnám tovább újabb négy embernek egy újabb kérdéssel. De ez változhat, és ez esetben a változtatás jogát fenntartom. :P

Nevetős-örülős-boldog

Szerintem meg sem érdemeltem, főleg, hogy még öt nap múlva lesz csak a szülinapom, és így aztán végül is előre iszunk a medve bőrére... mégis kaptam ma valamit. Így, előre.. mert ma hozta a futár, míg én dolgozni voltam. Így aztán, mikor értem jött Balázs, Patrik felhívott. És csengett az új telefonom. Azért az leírhatatlan volt ám... :)

Okos, csajos, és naggggyon örülök neki. Nem tudom még most letörölni a mosolyt az arcomról miatta. Amúgy egyelőre kicsit okosabb, mint én, de a hét hátralévő részében már szabadságon leszek, és szentül megfogadtam, hogy mire eljön az a bizonyos vasárnap, addigra minimum egálban leszünk a telefonom és én okosságban. :)
Őrületesen tetszik. Mindene, ahogy van.
A hátuljába meg egyenesen beleszerettem az első pillantásra, és majdnem meg is sértődtem rajta, hogy kapott egy szilikontokot. Jó, hát értem én, hogy vigyázni kell rá, de csak ki fogok találni valamit, hogy legyen ezen a szilikontokon is ilyen, mint az eredetin.

Szóval, szavam sincs.. csak vigyorgok, és örülök. :) És mondjon bárki bármit.. én nagyon élvezem ezeket a kütyüket. Fantasztikus, hogy elfér a zsebemben az egész világ. :) 

Lehet egy kérdéssel több?

Nesreca-tól (akinek ezúton is Boldog Névnapot kívánok) kaptam egy díjat, ami ezúttal úgy érkezett, hogy feltett egy kérdést (meg még három másik blogtársamnak). Köszönöm neki.
És akkor a kérdés:
Mi az, amit jelenleg a legjobban el szeretnétek érni? Mi az a cél?

Ott, és akkor, amikor megláttam a kérdést, kettő szóban megválaszoltam. De aztán gondoltam, hogy ezt így mégsem lehet, mert amúgy sem arról vagyok híres, hogy szófukar lennék, így aztán mostanra megérett a dolog, hogy leírjam.
Nem tudok tárgyakat megnevezni, mert már egy ideje rájöttem, hogy az ilyen materiális dolgokat nálunk Balázs kéri, és vonzza be, én meg szépen learatom az ő vágyainak gyümölcsét. :) Könnyen vagyok, mert általában ugyanazokra vágyunk.
Amit én el szeretnék érni... a legelsődlegesebb és legfontosabb célom az életben, hogy a fiaimat boldog és elégedett felnőttként láthassam. Fogalmam sincs, mi mindent kell ehhez még végigcsinálnunk, vagy mennyi áldozatot kell hozni, és igazából nem is érdekel. Van egy kép előttem, a három felnőtt fiammal, mind magasabb nálam, állnak körülöttem, és néznek le rám mosolyogva. Ha ez megvalósul, elégedett leszek. Nem szövök terveket arra vonatkozóan, hogy mik legyenek, nincsenek elvárásaim sem. Azt akarom, hogy bármit is csinálnak majd, bármi lesz a munkájuk, érezzék jól magukat, és legyen mellettük valaki, aki minden hülyeségükkel együtt is legalább úgy fogja szeretni őket, mint én. (jobban lehet)
És még van egy célom.. ami kicsit hülyén és magasztosan hangzik majd, bár, annak fényében, amit ma Balázs tökspontán mondott nekem a kocsiban, talán nem is... (fogalma sem volt róla amúgy, hogy én ilyeneken gondolkodom). Szóval magammal kapcsolatban van egy olyan önző és öntömjénező célom, hogy azt szeretném, ha bárki, akivel valaha is kapcsolatba kerültem, úgy gondoljon rám, hogy jó érzés legyen neki. Nem tudom ezt jobban megfogalmazni, de talán érthető. És milyen érdekes.. hogy ma azt mondta nekem Balázs, hogy "Az biztos, hogy Téged lehet szeretni, vagy akár közömbösnek lenni irántad, de utálni senki nem utálhat". A többit nem jegyeztem meg lányos zavaromban, de azért ha Ő ilyeneket mond, akkor talán jó úton járok. Jó, hát néha kisiklok még, de jó pap is holtig.. :)

És akkor most nekem is fel kell tennem egy kérdést négy blogtársamnak. :)
Ami pedig a következő:
Az lettél e, ami akkor akartál lenni, amikor azt kérdezték, hogy mi leszel, ha nagy leszel? 
Muszáj csalnom, és egy ehhez kapcsolódó mellék kérdést is feltennem. És változott e valami, mióta gyerekeid vannak, vagy még mindig ugyanaz akarsz lenni nagyként? 

A válaszokat pedig nagyon szeretném olvasni
Júliától
Lilitől 
Superwomantől
és Fuvallától.

Köszönöm nekik előre is. :)

Hát ez égő

Sőt, mi több, úgy is mondhatnám, hogy a pofámról leég miatta a bőr, de attól még el fogom mesélni. Nem azért, hogy megkaphassam azokat az esetleges visszaigazolásokat, hogy másokkal is előfordul ez, vagy akár csak azt mondjátok, hogy "ugyan, ez egyáltalán nem szégyen". Azért mesélem el, mert ezt is el kell mesélnem ahhoz, hogy továbbra is őszintének érezhessem magam.
Szóval, mióta csak gyerekeim vannak, ők az életem központi része. De szó szerint. Először ők, általában születési sorrendben, vagy akár az épp aktuális problémáik, eseményeik fontossági sorrendjében, aztán rögtön utánuk következik Balázs, és utána a kutyák.. és csak ez után minden más. A fontossági sorrend továbbra sem változott semmit, de mégis valami őrület van bennem, amit egyre nehezebben viselek én magam is, és most már ők is. Mert már nem vagyok képes magamban tartani.
Hét közben a fene esz meg mindig, hogy mi lehet velük, aggódom azon, hogy felkeltek e időben, mindenki elvitt e mindent a suliba, ha délutános vagyok, akkor azon, hogy mindenki hazaért e rendben, nem hagytak e ott valamit, mit vacsoráznak, ilyenek. Ha délutános vagyok, van, hogy egész héten csak reggel találkozunk arra a fél órára, amíg az iskolába készülnek. A délelőttös hét azért ebből a szempontból lényegesen jobb.
Na és most ugye délutános voltam, szépen végig is éltem a szokásos aggódásokat, meg hiányokat. Erre mi történik most, hogy már második napja itthon vagyunk? Halálra idegesítenek mindennel. De nem úgy, hogy tényleg meg vannak hülyülve, és idegesít, amit csinálnak. Szimplán csak ők maguk is idegesítenek. Szégyen és gyalázat, és tök ciki is, de olyan apróságokért is rájuk förmedtem ma is, amit máskor észre sem vennék. Persze, ők meg már nem kicsik, úgyhogy éppenséggel vissza is morognak olykor, ami olaj a tűzre csak, és onnantól már veszett fejsze nyele. :( Nagyon ritkán fordul az elő, hogy Balázsnak kelljen a gyerekekkel kapcsolatban leállítani engem, de egymás után két nap is ez történt. Pedig mondom, semmi kirívót nem tettek. Csak hangosak. Meg zörögnek. Meg ugrálnak. Meg egymást cseszegetik. Meg vihognak. Meg veszekednek. Meg verekednek. Meg folyton beszélnek. Meg beszólnak. Meg nyavalyognak. Én meg a falra mászok.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen leszek velük. És végtelenül szégyellem magam miatta, mert tudom, hogy a hiba bennem van, de képtelen vagyok jelen pillanatban kontrollálni magam, és nem felvenni a kesztyűt.
Nem vagyok elég okos, hogy mégis mit kéne tennem. Bár gondolom erre is az idő lesz a megoldás.
Addig meg csaknem utálnak meg teljesen.

A semmi napja

Komolyan nem gondoltam még magam sem, hogy van a fáradtságnak, vagy talán inkább a fizikai kimerültségnek egy olyan foka, amit már nem tudok legyőzni. Vagy legalábbis nem megy nagyon egyszerűen. Voltak jelek a héten már, hogy kissé túlfeszítettem a húrt, pedig igazán nem csinálok hét közben itthon eget rengető dolgokat, maximum mosás megy, meg valami nagyon gyorsan elkészíthetőt főzök, bevásárolok, és kész. Mégis... a legriasztóbb az volt, amikor a pulzusom már megint közelebb volt a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz (pedig amúgy hetvenöt fölé nem kéne mennie). Ismerem magam, és tudom, hogy amikor már itt tartok, akkor kezdődik a baj. Próbáltam beljebb húzni a féket, de nem nagyon volt miből leadni.
Aztán gondolkodtam, hogy mit és hogyan ronthattam el az elmúlt két hétben, amikor a helyzet fokozódni kezdett.
Nos, az kétségtelen, hogy így, közel három hónappal (bizony, már ennyi) a munkába állásom óta mindig azt tapasztalom, hogy nekem a délutános hét egy fokkal könnyebben viselhető, mint a reggeles. A reggeles őrülten kimerítő a hajnali négyes keléssel. Ott már szerdán alig bírom összerakni magam. Ez a délutános hétnél csütörtök estétől mondható csak.. De valószínűleg ott rontom el, hogy még mindig nagyon keveset alszom. A délelőttös héten napi öt, maximum hat órát. Ami mindent összevetve nagyon kevés, mert a fennmaradó többi időben maximum fokozaton működtetem magam. A délutános héten sem nagyon alszom többet hat és fél óránál, de mégis jobb a helyzet egy kicsit.
A másik, amit nagyon elrontok, és lehet, hogy itt van a kutya is elásva a mostani helyzetben, hogy nagyon keveset iszom. Munka közben nincs időm ezt figyelni, hogy mégis mennyi az annyi, de feltűnő, hogy a hét decis vizes üvegem két műszak alatt sem mindig fogy el. (főleg, ha lent felejtem az öltözőben) De itthon is csak épphogy pár kortyot iszok, hogy az épp aktuális szomjamat oltsa. Ma célzottan figyeltem... körülbelül fél litert ittam. És hát ez az, amire még én is húzok egyet az orromon saját magammal kapcsolatban is.(pedig szeretem mentegetni magam én is)
Hogy ez e a megoldás kulcsa, majd kiderül, mert megpróbálok többet inni. Majd legfeljebb bevezetem, hogy óránként egy pohárral meg kell inni, az nem tűnik soknak,és viszonylag hamar hozzá lehet szokni.
Na és hogy ettől e, vagy csak úgy amúgy.. de ma a világon semmire nem voltam képes. Kilencig aludtam, és úgy ébredtem, mint akit agyonvertek (pedig nem). Fájt minden izmom, és semmi nem enyhített ezen. Délután másfél órát aludtam, és ebből is úgy ébredtem, hogy semmi enyhülés, még mindig fáj. De remélhetőleg majd ma éjjel már kialszom magam.. igaz, ehhez aludnom kéne már, és nem azt várni, hogy Alex hogy remekelt a döntőben. Ha nem is nyer, mert én is belátom, vannak nála sokkal tehetségesebbek ott, azért kívánom neki, hogy minden idők legsikeresebb magyarja lehessen az Eurovíziók történetében.

Jó nap

Jutott ma mindenkinek megint az én energiámból is. Volt bőven, mert minden fáradtság, izomfájdalom, és tegnapi őrült pulzus ellenére úgy döntöttem ma reggel, hogy mindent le tudok rázni magamról, mert tulajdonképpen minden a létező legjobb most. Ebben a létező legjobb érzésben szépen elmerültem, és ki is tartott egészen a nap végéig. :) Meg még azon is túl...
Túlóráztunk ma is, ami azt jelenti, hogy délre mentünk, és fél tízkor hagytuk abba a munkát. Reggel úgy ébresztettek, hogy a döntőbe jutott Alex dal szólt, ami ugye azonnal jó napot generált. :) Aztán miután mindenki elindult az iskolába, meg dolgozni, én is elindultam a kisebb bevásárlókörutamra. Mondjuk úgy jöttem haza, mint egy málhás szamár, de nagyjából mindent elintéztem, amit akartam, és még volt egy egész órám indulásig. :) Úgyhogy még gyorsan odaraktam az ebédet, meg megcsináltam délutánra is a kajámat, aztán gyorsan megcsináltam az ebédemet is, amit mosogatás közben ettem meg (félig).
A buszon mindenki jó "lelkes" volt, úgyhogy minden morgósnak mondtam, hogy na jó, hát dél van, meg minden, de mindjárt fél tíz, és különben is péntek van. Páran mondták is, hogy végül is mennyivel jobb ezt így gondolni. :)) És ugye... egészen más ebben a hangulatban bemenni, mint már előre rinyálni, hogy milyen hosszú lesz a mai nap is. :)
De jutott ebből a sofőrnek is, aki kétszer jött ma hozzánk, mert nem tudta pontosan, mit is kell visszavinnie. Meg jutott a kolleganőimnek is, akik vagy csak simán fáradtak voltak, vagy agyonszivatták őket. :)
És jutott egy-egy mosoly azoknak a kollegáknak is, akik véleményem szerint mindannyiunk között a létező legtöbbet dolgoznak odabent, és éppen ma ketten is megjegyezték, hogy milyen jó, hogy én mindig ilyen mosolygós vagyok.:) Hát miért ne lennék?
Vannak mindig dolgok, amiken gondolkodni kell, de egyre kevésbé hagyom, hogy ezek eluralkodjanak rajtam. Minden megoldódik így, vagy úgy, és mindenből tanultam is eddig is, és fogok ezután is. Nem mindent csináltam jól, de az adott helyzetből mindig igyekeztem a tőlem telhető legtöbbet kihozni. :) Na, ezektől lettem ilyen, amilyen vagyok. Minden ellenére is mosolygós. Mert mosolyogni jó, és mindig van rá ok is. Ha süt a nap, akkor azért, ha meg nem, akkor meg azért. :)
Holnap meg még a mainál is sokkal több mosoly lesz.. mert mindennel elégedett tudok lenni, de a legigazibb azért mégiscsak itthon lenni.. :)))

Ma ma van

Arra gondoltam, hogy majd ma este elmesélem így, kilenc és fél óra munka után, hogy mit is gondolok A.J. mellrákmegelőző lépéséről (és akkor itt megerősítem, hogy igen, olvastam én is a hírt).
De aztán, amikor hazaértünk, és bekapcsoltuk a tévét, éppen kezdett ByeAlex az Eurovízió elődöntőjében, és az ő "Kedvesem"-je elég volt nekem ahhoz, hogy valami tök más hangulatba kerüljek, így ma azt a másik dolgot nem fogjátok tőlem megtudni.
De azt igen, hogy:
-Alex Bent van a döntőben. De bizony, hogy bent van. :):) Mondtam én....
-Kicserélték ma a villanyóráinkat, mert lejártak. Innen aztán már tudjuk, hogy éppen tizenöt éve annak, hogy együtt lakunk (amúgy majd októberben lesz pontosan, de ez már mellékes)
-Úgy néz ki, hogy mégis jöhetek júliusban szabadságra. (tegnap még ez egészen másképp festett, és lehet, hogy holnap is másképp fog, de ma ennek is örülünk)

Na és még azt is elmesélem, hogy ha bárhol találkoznánk a közeljövőben, nem kell meglepődni, ha azt, ami a kezemben van merő megszokásból végigvizslatom, megkeresem rajta a vonalkódot, esetleg megszagolom... vettem fel ilyen fura szokásokat mostanában. :) Viszont soha még ilyen hasznát nem vettem annak, hogy mindig mindent megszámolok. :)))

Holnap még mindig ilyen kis szófukar leszek, mert holnap megint kilenc és fél óra munka vár rám. De aztán... jön egy hosszú hétvége.. aminek ajánlom, hogy nagyon-nagyon hosszú legyen. :)))

Mindig van hova

És mindig van honnan is fejlődni tovább. Ugyan és-sel nem kezdünk mondatot, koppintana most az orromra a magyar tanárom, de sebaj.
Az jutott ma eszembe, hogy eddig azt gondoltam magamról, hogy híresen nagy a toleranciakészségem, és híresen türelmes is vagyok. Aztán rájöttem, hogy még a meglévőből is lehet mindig tovább fejlődni, és kell is, mert vannak dolgok, amikben mégsem vagyok annyira sem toleráns, sem türelmes. Oké, az mindig a sírba kergetett, mikor az emberi hülyeség ömlött határtalanul, de vannak helyzetek, amikor muszáj ezekkel megbírkózni, és megjegyzés, szájhúzás, pofavágás nélkül elviselni. Meg lehet csinálni, bár megmondom őszintén, elég fárasztó tud ez lenni. Folymatosan kontroll alatt kell tartanom magam, hogy ne szóljak, sőt, lehetőleg ne is halljak, és ne is lássak.
Nem reménytelen a dolog amúgy, mert ha nagyon összekapom magam, akkor nagyon megy ez nekem. Csak még nem teljesen úgy, ahogy szeretném. De ami késik, nem múlik. :)

Nyűg

Még csak kedd van, és én máris nagyon-nagyon fáradt vagyok. Fogjuk arra, hogy jön valami front, vagy ilyesmi (mondjuk ha visszatér az a kellemes nyárias meleg, akármeddig leszek ilyen nagyon fáradt).
Már reggel azzal a "minden porcikám fáj" érzéssel keltem. De szó szerint fájt, úgyhogy szívesen vissza is feküdtem volna azzal a lendülettel. Azért nem tettem ilyet mégsem, mert a kiskorúaknak még suliba kell menni, de már álmodoztam azokról a nyári délutános hetekről, amikor akár nyolcig is aludhatok majd. De jó is lesz... :) Addig meg már nem is kell olyan nagyon sokat várni. Legalábbis a tanév végéig. Ha jól számolom, még pont egy hónap, amiből nem is lesz minden nap tanítás, mert lesz még itt pünkösdhétfő is, ami ugye rögtön szabadnap. :)
Nem is tudok ma mesélni semmi mást, mert úgy a tizenhetedik ásításon vagyok túl az elmúlt három perc alatt. Talán itt az ideje inkább lefeküdni... :)

Legleg

Anyaságom legkülönlegesebb fejezete kétségkívül Erik nevéhez fűződik. Minden tekintetben ő viseli a legeket, már a kezdet kezdetétől. Már akkor, amikor még csak egy kósza gondolat volt, azt dédelgettem magamban, hogy az én középső gyerekem nem fogja megsínyleni a középsőségét, mert észre sem fogja venni.
Nos, ez azért nem így lett, de azt hiszem, egyikünk sem tehet erről, hanem csak szimplán így volt ez elrendelve. Neki, hogy épp ő szülessen középre a fiúk sorában, nekünk pedig, hogy épp őt kelljen terelgetnünk középsőként az élet mindenféléjében. Hatalmas feladat ez, nem is mindig a leghálásabb, de mégis.. egy örömóda az egész.
Nem könnyű úgy rendezni, hogy ő ne legyen se kicsi, se nagy, hanem épp az lehessen, aki. Óhatatlanul besorolódik a kicsik vagy a nagyok közé, ha valahova sorolni kell, és minden a helyzettől függ, hogy épp hova is kerül. Van, amiben már óriás, és van, amiben egészen apró kisbaba még.
Az is kétségtelen tény, hogy Ő az a gyerekem, aki a legkönnyebben kihoz a sodromból, de ő az is, aki a leghamarabb megnevettet. A legfurcsább is mind közül, mert míg Patrik a végletekig alkalmazkodó és alázatos az élet minden területén, Roli pedig roppant bájos és kedves minden helyzetben, addig Erik.... hát Ő Erik. :) Nem lehet megtörni, és nem lehet betörni, ha valami nem tetszik neki, hát akkor morog, duzzog, és bömböl is akár. Ahogy a helyzet kívánja. Tombolva hisztériázik valamiért, amit nagyon szeretne. És ugyanilyen kitörő lelkesedéssel örül mindennek, amit megkap. Könnyű lenne vele átesni a ló túloldalára, mert vitathatatlanul az a szeretetnyelve, ha kap valamit. Legyen az egy szem rágó, vagy egy többezer forintos valami. Neki kapnia kell, ha kigondolja, mert az jó neki. És amikor neki jó, akkor mindenkinek jó. :)
De a legkülönlegesebb Ő abból a szempontból is, hogy annyira az apja klónja, hogy ettől néha megijedek, mert máris látom, mi minden vár még ránk emiatt, de ugyanakkor valami rejtélyes módon belőlem is összeszedett ezt-azt.
Kétségtelen tény, hogy megsínylette a középsőségét, mert minden fogadkozásom ellenére mégis úgy lett, hogy észrevette.
Mégis, a sok minden ellenére, amin már a fiatal kora ellenére túl van, egy határtalanul jókedvű, nagyon menő és nagyon macsó gyerek. Aki amúgy magasról tesz arra, hogy ki mit vár el tőle, hogy ki hányszor és mit magyarázott már el, mindig annak a pillanatnak él, amiben épp jelen van, és azt megéli minden idegszálával. Jót, rosszat, egyremegy.. raktározza szorgosan a tanulnivalókat, és néha meglepő bölcsességgel összegzi a tapasztalatait.
Én meg.. itt állok mellette, és amikor ránézek, akkor dúdolom magamban, hogy "Az életem Te vagy, fiam, gond, büszkeség, könny és remény..." És annyira jó, hogy éppen ő a középső. És annyira jó lenne, ha sok év múlva Ő is azt gondolná, hogy milyen jó, hogy épp Ő lett a középső. :)))


(a bejegyzésnek semmi apropója nincs, csak úgy eszembe jutott, amikor még benéztem hozzájuk.... )

Mindig az idő...

Amiből az embernek a legkevesebb van, az mindig olyan bántó. Akármi is az, azon kattog az ember, hogy lehetne belőle többet csinálni, hogyan lehetne jobban csinálni.
Sosem voltam jóban az idővel, mert "mindig haladt", és én vagy vészesen lemaradtam, vagy loholtam, mint egy marha, hogy ne maradjak le. Soha, egyik megoldás sem volt jó, mert a vészes lemaradás miatt csak még többet kattogtam, a loholás miatt pedig iszonyatosan kimerültem.
Most is az idő az, amiből a legkevesebb van. Legalábbis a szabadidő tekintetében. Mert van, amennyi van, naponta is, meg hetente is, de mindig többfelé kell szabdalni, és mindig több mindenre kellene belőle lecsippenteni. Be kell látnom, hogy az én szabadidőm is véges, sőt, úgy tűnik, mintha valahogy mindig kevesebb lenne.. Kevés egy hétvége arra, hogy minden elmaradt dolgot pótoljak is, meg pihenjek is, meg még a gyerekekkel is töltsek el egy kis minőségi időt is, együtt is, külön is. Mivel csak egyedül vagyok önmagam (szép is lenne, ha többen lennék.. :D :D) így aztán mindig van, ami elmarad. Ha pihenek, akkor nem halad semmi. Ha a gyerekekkel beszélgetek, vagy csak figyelem őket, vagy segítek nekik valamiben, akkor ugyan roppant elégedett vagyok magammal, és roppant fontosnak is érzem magam pillanatnyilag, de szintén nem halad akkor semmi. Ha egész nap a házimunka oltárán áldozok, akkor az meg olyan, mintha nem is lennék szabadnapos. Így aztán mindig úgy van, hogy ami belefér, belefér, ami nem, az meg majd egyszer fog.. Vagy nem. És akkor úgy marad.
Ugyanakkor egészen biztosan direkt történt az úgy, hogy tegnap délután egy és három óra között gyakorlatilag félhullaként feküdtem a kanapén, a fejfájástól. Nagyon rég nem volt ilyen migrénes rohamom, és nagyon nem is hiányzott, és nem is sírom vissza, de ha kell találni ebben valamit, ami miatt így történt, hát akkor azért, hogy pihenjek. Másra amúgy sem voltam alkalmas, így aztán ezt a részt pipáltuk is.
Nos.. és a blogolás. Az egészen bizonyos, hogy továbbra is ugyanígy lesz tíz percem, hogy leüljek, és leírjam, ami épp eszembe jutott. És az is úgy tűnik, hogy egyre biztosabb, hogy egyre kevesebb időm van arra, hogy másoknál egy egyetértő bólintáson (vagy egy mosolyon, esetleg egy fejcsóváláson) kívül egyéb nyomot hagyjak. Persze, ennek is vállalja az ember a velejáróit, mert tény, hogy a keveset kommentelő blogger elfelejtődik, de ez van.
Nem tudok, és nem is akarok ezerfelé szakadni, mert abból csak lavírozás lenne, és kapkodás. Annak meg aztán semmi, de semmi értelme.

Ez (így) jó nekem...

Továbbra is jó, és továbbra is nagyon élvezem szombat esténként az ének iskoláját. Minden szombaton valami másért, és mégis mindig ugyanazért. A múlt szombaton is megihlettek ezek a gyerekek, és pontosan a műsor kapcsán született gondolataimból fakadt az a "védőbeszéd" az ő generációjuknak.
Most, ezen a szombaton, amikor abban a nem egészen két órában amit velük töltöttem ismét mindenféle érdekes dolog jutott eszembe, miközben sírtam is, és nevettem is, vagy egész egyszerűen csak eltátottam a számat.
Nem fogom titkolni, hogy Álmoson kívül még van két kedvencem. És ma este mindketten énekeltek, és mindkettőjüket imádtam. Barni az egyik, aki ma este az eurovíziós dalunkat énekelte. Amúgy is imádom ezt a számot (és ugye ezt sem titkoltam), de Barni még rátett erre egy lapáttal, mert valami hihetetlenül jól állt neki, tényleg mintha egy mini Alex lépett volna elő hirtelen. És Barni amúgy is egy olyan figura, aki egyszerre emlékeztet engem mindhárom gyerekemre és a férjemre is, így, egy személyben, úgyhogy mi mást tehetnék, mint hogy minden percét imádom, amikor látom és hallom őt.
A másik pedig... nos, igen, Nellike. Annyira határtalan jókedv és életszeretet árad belőle, hogy lehetetlenség nem vele sodródni. Az, hogy ez a képernyőn keresztül is így átjön, az csak sejtetheti, hogy micsoda élet lehet mellette úgy igazából. Azt gondolom, mindenképpen valami médiaközeli szakma kell neki, mert kellenének ilyen emberek jó sokan. És tényleg.. milyen jó lenne, ha úgy történne, ahogy Hajós András kívánta neki, hogy ezt a jókedvét meg tudná őrizni, mert nekünk, felnőtteknek ez már nem mindig megy. Nem mellesleg Nellike pontosan az a kislány, akit én úgy elképzeltem valaha magamnak. Mondjuk a szemüveg hiányzik róla, de egye fene.. ezt sem bánnám. :)
De nem ők ihlettek ma meg, hanem az ikrek, akik Cipő dalát énekelték. Nem írtam annak idején Cipő halála kapcsán semmit, mert úgy éreztem akkor, ez nem olyan, amiről én hitelesen és jól tudnék értekezni. Megrendített, és megkönnyeztem őt, mert soktízezer embertársammal együtt én is nagyon szerettem a dalait is, a hangját is, és azt gondoltam, a dalain keresztül ismertem is őt. Persze ez nem igaz, csak bizonyos mértékben, de Őt olyan hiteles előadónak és dalszerzőnek gondolok, aki igenis megírta és megénekelte minden örömét, bánatát, és gondolatát. Nyilván volt, amit megtartott magának, és az pont úgy is volt jó. Az, hogy "csak" ennyi adatott meg neki itt közöttünk, biztosan okkal történt. Főleg, hogy az ő generációjukból nagyon sokan vannak odaát már, mintha csak ott gyülekeznének valamire várva...De ma este, ez a két kisfiú, ahogy énekelte a Fényes utakon c. számot.... hát mit mondjak? Az, hogy bőgtem, az minden engem ismerő ember számára evidens, úgyhogy ezt nem mondom. De ott, a dal közben, úgy éreztem, hogy tessék, itt van minden kételkedő embernek a megfogható pillanat annak a tanúságára, hogy igenis létezik az örök élet. Mert Ő éppen már nincs itt testben, de itt volt minden hangban, és ember nem volt, aki ne hallotta volna közben a fiúk mellett az ő hangját is. Megható és megdöbbentő volt a pillanat mélysége, hogy ez a két nagyon fiatal gyerek visszahozta őt úgy, ahogy a felnőtteknek nem sikerült, és nem is fog. Ettől lesz az egész világ olyan igazi folytonos.. és most majd megint a következő generáció dicsérete és védelme következik, de már mindegy.... merthogy igenis közben eszembe jutott, hogy ezek a gyerekek viszik tovább az összes ilyen értékünket is. Ha megmutatjuk nekik. És ugye.. morgunk itt a technikára, mert minek, mert elveszi az időnket, meg az eszünket.. meg még ezerféle más dolog miatt lehet szidni. De hogyan mutatnánk meg nekik ennyi mindent enélkül a technika nélkül? Ugyanaz, ha elmeséled, mintha meg tudod mutatni? Messze nem... Kell az, hogy meséljünk róla, milyen volt először hallani, vagy épp énekelni, vagy csak látni valamit, de kell mellé az is, hogy ezek a gyerekek a saját szemükkel tudjanak meggyőződni valamiről, és az ő saját látásmódjuk és érzésviláguk tudja aztán velük visszaadatni az ő benyomásaikat.
Ettől lesz majd végül tényleg örök a lét... mert generációról generációra átörökítünk mindent, amit tudunk.. és mindig többet tudunk megmutatni, és átadni.. ők pedig mindig többet tudnak átvenni, és elhinni nekünk.

És Ti? Nézitek már? Vagy még mindig nem? Megbánjátok ám a végére, ha nem.. ;)

Elment

Mostanában jó sokan mentek el a környékünkről. Nem, nem külföldre költöztek, bár, ahogy vesszük.. Mindannyian már egy másik világban élnek, meglepő gyorsasággal követve egymást. (talán ott, abban a világban is szomszédok, utcabeliek lesznek?)
Múlt hét vasárnap meghalt egy kedves szomszéd bácsi is. (nem közvetlen szomszédunk) Amikor én kislány voltam, ő már akkor is elég öreg volt (az akkori mércémmel), és már akkor is mindig úgy köszönt, hogy "Szeeeeerbusztoook". Nem túlzás, tényleg ilyen vontatottan mondta. És még nem is olyan régen is így köszönt. Januárban derült ki róla, hogy májrákja van, kezelést már nem kaphatott, mert ahhoz túlságosan legyengült már a szervezete. De amúgy sem kérte volna. Pedig tavaly még nagyon örült, mikor túl volt a szemműtéten, hogy végre újra lát.
Látszott rajta már jó régóta az öregség is, meg a betegség is. Nagyon sovány volt világéletében, de mióta nem dolgozott a nyugdíj mellett, mindig jobban össze is szakadt szegénykém. Az idén már állataik sem voltak, pedig ők voltak a környéken az egyetlenek, akik a legtovább tartottak malacot
Sajnálom, hogy nincs már velünk, leginkább a feleségét, akivel egy életet éltek le a létező legnagyobb békességben, szogalomban, szeretetben. Most Ő egyedül maradt, és persze, hogy csak sír. A temetésen biztosan nem tudok ott lenni, mert akkor lesz, amikor dolgozom.
De gondolatban már ezerszer és még egyszer elköszöntem. Még hallom a hangját, ahogy köszön, és látom az arcát is hozzá. És hiszem, hogy ahol most van, vagy ahova tart, ott jó lesz neki. Ezért nem szenvedett tovább itt a Földön, hogy minél előbb jó lehessen újra.
Mi pedig majd ahányszor elmegyünk a ház előtt, várjuk, hogy odaköszönjön a kertből, hogy "Szeeerbusztoook".

Jöjjön valaki...

... fogy az energia. (jöjjön valaki, szökik a pénz) Emlékeztek erre a reklámra? Vagy nem is tudom akkoriban hogy hívták az ilyesmit, mert inkább közérdekű közlemény volt az, mint reklám. Na mindegy... Szóval nálam előadódott most ez a helyzet, hogy az energiám vészesen és rohamtempóban fogy. Őrült léptekkel veszítettem el a héten a lendületemet, meg a mindenfélét, ami amúgy flottul ment eddig, mármint hogy bármilyen fárasztó napom is volt aznap a munkában, itthon azonnal újratöltődtem. Hát most nem. Mondjuk a fent említett retro szöveggel ellentétben nálam ahogy fogy az energia, úgy termelődik a pénz, amit ugye keresni keresek, csak épp időm és kedvem nincs költeni.
Még, mióta itt dolgozom nem vártam ennyire pénteket, mint ezt a holnapit. Na persze ugyanolyan lesz menni reggel, mint bármelyik napon, és nem úgy megyek majd, mintha a fogamat húznák, de azért jó lesz nekem holnap fél háromkor hazajönni. :) (még sokkal jobb lenne együtt jönni a férjemmel, de minden nem jöhet össze.. ő holnap délutános lesz)
Apropó, férj.. harmadik napja nem jött ma dolgozni, amiből kettőt ugye a tréningen töltött, ma meg szabadnapos volt. Hát ma aztán már mindenki rajtam kereste, azt hitték, jön már ma délutánra. Jól le is lombozódtak az emberei, mikor megtudták, hogy nem jön. :) De rajtuk kívül is keresték páran, hogy hol van már, mikor jön.. Gondoltam is magamban, hogy micsoda népszerű fickó. :)

És nem meséltem el, hogy tegnap a legnagyobb és legelsőszülöttebb fiam egyedül abszolvált egy gyerekorvos-látogatást. Az úgy kezdődött, hogy amikor fél kilenckor reggelizni mentem, és elővettem a telefonomat, két sms várt. Egy Patriktól, amit még reggel hétkor küldött: "Hánytam. Mit csináljak?" Aztán egy másik Balázstól, aki szintén megírta, hogy mi volt Patrikkal, meg hogy mondta neki, hogy maradjon otthon, és hogy valahogy juttassam el délután a gyerekorvoshoz. Túl azon, hogy ezerszer a szájába rágtam, hogy minden ilyen esetben hívjon fel az "Anya munkahelye" néven futó telefonszámon, mert tudunk beszélni, csak nem a saját számomon, azért örültem, hogy legalább az apját elérte. Már előző este is voltak ilyen gondjai, de akkor azt gondoltam, csak sokat evett, meg jó sokat fociztak is kint, és a kettő együtt sok volt. Hát nem.. mert ment a hasa, meg ez a hányás.. Szóval, visszahívtam fél kilenckor, és megbeszéltük, hogy akkor el kell mennie az orvoshoz. El is ment, gond nélkül elintézte, a héten már itthon marad.. persze, vírus.
Úgyhogy ezen is túl vagyunk. Amúgy minden értelemben, mert ma már kutya baja, illetve még annyi, hogy a gyomra nem az igazi.

Meg még egy pár dolgot nem meséltem el, de már csak egyet fogok. Teszteltem a múlt héten valamit. Nagyon kitartó voltam, és csak sunyin lestem.. ugyanis hogy, hogy nem, az üres wc papír gurigák csak úgy szaporodnak a wc tartály tetején, míg általában meg nem unom, és ki nem dobom. Aztán valamikor a múlt hét elején, amikor valaki nagy művészi gondossággal odaállította a már meglévő kettő mellé a harmadikat is, és ott maradt, akkor gondoltam, hogy na most, egy életem, egy halálom, kivárom, mi lesz ezeknek a sorsa. Minden nap lestem, valaki kidobja e, de minden maradt a régiben. Egészen keddig. Amikor arra jöttem haza, hogy "Nicsak, üres a tartály teteje... és a vödörből is eltűnt az az egy, ami ott volt." Hajnalban még ott dekkoltak, úgyhogy tuti, hogy Balázs volt, aki kidobta őket. Pontosan egy hétig figyeltem.. :) :) :) És már felkészültem a következő figyelő-szolgálatra. :D

A munkaruha dícsérete

Mióta az új munkahelyemen dolgozom (és már a második teljes fizetésemet is megkaptam, és juhúúúú) azóta tudom, hogy nem is olyan rossz dolog munkaruhában dolgozni. Sőt. Egy csomó előnye is van. Rögtön az első, hogy nem kell reggel egy fél órát azon gondolkodni, hogy mit is vegyek fel, hogy egész nap kényelmes is legyen, meg ne is legyen nagyon kényes sem, ráadásul azért az sem baj, ha valahogy kinézek benne. Nos, ilyen gondjaim nincsenek. Van kétféle munkaruhám.. egy téli, ami sötétkék, és egy "nyári", ami zöld. Most épp már a nyárit hordom (de pl. tegnap reggel még rajtam volt a téli is, mert a raktár olyan területén voltam, ahol igen télies a hőmérséklet), ami zöld ugye. Eddig nemigen hordtam ilyen színűt, ráadásul ez nagyon zöld is, úgyhogy nagyjából előre utáltam is, mikor már tudtam, hogy ilyenem is lesz.. de meg kell mondjam, hogy a legkevésbé sem zavar a színe. Veszek alá egy vékony fekete hosszúujjú félgarbót, a melles nadrág fölött pedig még van egy fekete mellény is (ez is vékony). Amúgy a nadrághoz tartozik kabát is, de azt nem szoktam hordani, maximum a derekamra kötöm, amikor fázik egy kicsit. :)
Na és a másik nagyon nagy előnye ennek, hogy nem fordulhat az elő, hogy azt nézzük, ki milyen ruhában jött aznap dolgozni. Merthogy mindenki egyformában van. Najó.. meg lehet különböztetni ki hova tartozik, mert azért az látszik. (de ezt már nem részletezném, mert úgysem túl érdekes)
Épp ma délután jöttem rá, amikor én és a pihent agyam hazafelé jöttünk a dolgozói járattal, hogy annyira mindenkit ebben a munkaruhában ismertem meg, és olyan természetes rajtuk, hogy egészen komolyan rácsodálkoztam az egyik srácra, amikor megláttam a megszokott zöld ruha helyett egy tök hétköznapiban. Mintha nem is ő lenne. :D
Valószínűleg így van ez velem kapcsolatban is másoknál. Nagyjából szerintem észre sem veszik, hogy mi van rajtam abban a kis időben, amíg a buszon utazunk, meg beérünk az öltözőig, majd ki a buszmegállóig. A buszon meg aztán.. ülünk, mint megannyi fáradt zombi, nyomkodjuk a telefonjainkat, ki-ki bedugja a maga kis fülhallgatóját, és kikapcsol, és a legkevésbé sem érdekel senkit a másik öltözete.

Azért még azt elmondom, hogy a másik felem megérkezett ma délután, úgyhogy ma már semmi hiszti.. nem kell egyedül aludnom. :)

Ma

Átmenetileg szingli vagyok. Hála az égnek nem tart sokáig ez az időszak, mert elég hülyén is érzem magam, mintha hiányozna az egyik karom, vagy ilyesmi. Pedig hány évig csináltuk, hogy egyedül voltam ilyenkor mindig. Nem sírom vissza egyetlen percét sem, és majdnem biztos vagyok abban, hogy többé nem egyeznék bele, hogy ilyesmit vállaljon. :)
Most épp továbbképzésen van, én meg itthon nagy szingliségemben bevásároltam, sütöttem a gyerekeknek kókuszos csigát, felmostam, meg ilyesmi. Ja, és továbbképeztem magam én is, hogy is lehetne hatékonyan védekezni a vélhetően nyest-támadás ellen, ami minden éjjel éri az autónkat. Sokra nem mentem, merthogy valami élve fogó kellene, én meg... kövezzetek meg érte... halva akarom látni a rohadékot, amiért már összekarmolta több helyen is a kocsit, és minden éjjel otthagyja a sáros lábnyomait a motorháztetőn, meg a kocsi tetején, és utálom érte, hogy a szélvédőt csúszdának használja. Szóval.. nincs tipp, meg amúgy nem is lehet elvileg kinyírni (mármint hogy hivatalosan, amúgy biztos nincs örök élete), úgyhogy most azt vetettem be, hogy a kocsi elé is, és mögé is tettem egy pet palackban vizet. Mert állítólag ha az ott van, akkor ő nem megy rá a kocsira. Ne röhögjetek hangosan, tényleg ilyen tippeket írtak. :D Meg majd gyűjtöm a kutyaszőrt is (milyen jól jön most két folyton vedlő kutya), mert azt meg egy zacskóban a motortérbe kell betenni, hogy oda ne menjen be, mert ha oda bekerül, hát vezeték nem marad a helyén, mert a kis k****g szétrágja. Na de akkor őrt fogok állni, és puszta kézzel fogom megfojtani. (úgyhogy Nyestkoma, ha netán tudsz olvasni, jobban teszed, ha odébbállsz...)
Hát ilyen agressziókat hoz ki belőlem, hogy egyedül kell ma éjjel aludnom. És azt meg aztán elképzelni sem tudom, fel fogok e ébredni hajnalban... mert eddig mindig volt a telefonos ébresztőm mellé egy élő ébresztőm is... és most először meg nincs. Na de no para.. már megrendeltem magamnak minden eshetőségre egy másik telefonos ébresztést...

A házőrző

Majdnem elfelejtettem elmesélni, hogyan jártam a hétvégén a mi Freddy kutyánkkal. Akire már nem mondhatom, hogy kiskutya, mert messze van ő már attól. Még nem is teljesen felnőtt, úgyhogy.. mondjuk ki, a gyerekeim mellett még a kutyám is kamaszodik. :)
Ahogy elkezdődött nála az ivarérés időszaka, úgy lett egyre inkább afféle őrző-védő itthon. Ami pedig amúgy a fajtájára egyáltalán nem jellemző, mármint a házőrzés, mert társasági kutyaként van nyilvántartva mindenhol. Na de ez Freddy-t nem igazán érdekli, meg amúgy sem olvas ilyen nyilvántartásokat, és ő bizony őrzi a házat. Meg leginkább az ő területét, amit minden adódó alkalommal annak rendje-módja szerint, felemelt lábbal (mint a nagyok) meg is jelöl. Szóval, ha jön valaki, akkor ugat. Hallani az ugatásból, hogy mennyire idegen a valaki, mert ha pl. a sógorom jön, akkor épp csak vakkant, hogy jelezze, érkezik. De azok, akiket még nem ismer, nem szaglászott végig, nagyon kemény fogadtatásban részesülnek.
Így jártunk a hétvégén is, amikor ezer éve nem látott unkatestvéreim érkeztek hozzánk szombat este Pécsről. Freddy még sohasem találkozott velük, és úgy tűnt, soha többé nem is akarja őket látni, mert egyszerűen képtelen volt rá, hogy akárcsak egy pillanatra is megbarátkozzon velük. Ugatott, vinnyogott, lihegett, vicsorgott, minden eszközzel próbálta kifejezni, hogy nem bírja még a szagukat sem, úgyhogy el innen. Na ők meg aztán nem hagyták magukat, és csakazértis ott álltak, ahonnan a kutya jól láthatta-érezhette őket, és jól idegesíthették. Ami egy ideig poén.. aztán egy idő után nem. És lehet, hogy egy szörnyű némber vagyok, de én bizony a kutyámat sajnáltam jobban, és kb. másfél óra intenzív kiképzés után, amikor Freddy már levegőt is alig kapott, annyira fel volt spannolva, és amikor ezredszerre kértem meg a kétlábúakat, hogy legalább üljenek már le, és ne ott ácsorogjanak, vagy még jobb lenne, ha a gyerekek nem ott motoroznának a kutya orra előtt. Nem, nem, és nem. Pedig elmondtam, hogy ne csinálják már, szerencsétlen kutya simán belepusztul, ha annyira túlhevül, hogy nem tudja lehűteni magát.
Úgyhogy nem volt mit tenni, minthogy Freddy-t behoztam a lakásba, becsuktam az ajtót, és megmentettem a kétlábúaktól. :)
Még vasárnap sem voltak a szíve csücskei egyikük sem, és azt hiszem, egy életre meg is jegyezte őket magának.
Jobb, ha vigyáz ezentúl, aki erre jár. Mert bulldogom van.. aki meg fog védeni engem. :))))

Anyák napja

Ilyenkor, ezen a napon ünnepelem én magamban, hogy akkor, már majdnem húsz évvel ezelőtt annak a doktor néninek nem lett igaza. Azt mondta, az akkor már krónikussá fokozódott vesemedence és sokizületi gyulladásom kapcsán, hogy az még hagyján, hogy ebből ki kell kecmeregni, de örülhetek, ha egyáltalán gyerekem lehet még valaha. Hát mit mondjak? Imádom, hogy nem lett igaza... és nagyon örülök, hogy megadatott nekem, hogy anya lehessek.
Amennyire vágytam én mindig egy kislányra, mostanra annyira nem tudom elképzelni, hogy bármelyikük is lány lehetett volna. Mert pont ők, így hárman, ahogy vannak a lehető legtökéletesebbek nekem. Az összes létező dolgukkal együtt. Ami néha elképesztő boldogságot okoz, néha pedig a létező legnagyobb bosszúságot. Mikor mi... De bármi is, mindig azt tartom szem előtt, hogy Ők hárman arra számítanak, hogy én mindig, mindenben mellettük fogok állni. És ez így is lesz, az hétszentség.

Ma könnyfakasztó reggelem volt. Rolikám háromnegyed hétkor (felöltözve) jött a galériára, fülig érő szájjal, és hozta az ajándékát. Az ajándékot, amit pénteken, miután a suliból hazajött, nagyon gondosan elrejtett. Az ajándékot, amivel Ő öt napig dolgozott az iskolában. Mit mondjak? Csodaszép lett, és annyira imádtam azt az örömöt az arcán, amivel átadta. Gondolom mennyire izgulhatott a fogadtatás miatt, ha vasárnap ilyen kora reggel már nem bírta tovább. :)
A két nagy már másképp csinálja.. Erikéknél volt a suliban is anyák napi műsor, Ő ott bőgetett meg. :) Patrik pedig.. hát nála lopva letöröltem a könnyem, ahogy azzal a fogalmasemtudjamitkezdjenmagával érzéssel elmotyogta, hogy Boldog Anyák napját!, és adott két puszit. Megható volt, ahogy láttam Eriket is, Őt is, hogy olyan nagyon szeretnének még úgy, mint Roli, de már képtelenek rá. :)

A máris hagyománnyá szelidült anyáknapi virágaim közül az idén csak egy nyílt ki a ládában, de tudom, hogy még bőven lesz alkalmam gyönyörködni bennük. :)

Ez a véleményem.. na..

Egyáltalán nem vagyok az az ember, aki nem hiszi töretlenül, hogy a világ jó, és élni érdemes. Sőt! Igenis azt gondolom, hogy mindenféle tett, gondolat és cselekvés ellenére, ami mostanában előfordul a világ minden táján, azért még nincs itt az ideje, hogy elveszítsük a Hitünket és a reményünket. Megrendíthetetlen a hitem abban, hogy mindannyian magunkban hordozzuk azt a tanítást, ami miatt végül mi mindannyian itt lehetünk ezen a világon. Aki ugyanígy gondolja, annak úgysem kell ezt magyaráznom, aki meg nem, hát Ő is rá fog jönni majd magától, addig meg hiába is mondanám......
Szóval, jó élni ezen a világon, és jó megtapasztalni mindent, ami itt történik. Jó, hát egy csomó mindenről azt gondoljuk, hogy na, ezt kihagytam volna, de végül mindig úgy van, hogy akár az sem olyan nagy baj, hogy megtörtént, mert különben ezt sem tudtuk volna meg. Beszélhetnénk órákat a hanyatló erkölcsről, amiről sokan panaszkodnak, de én nem tudok erről beszélni, mert nem érzem így. Engem nem zavar a szabadosság,  végülis volt már annak idején egy hippikorszak is, és az is micsoda emlék lett, nem? Hát majd ez a mostani is egy emlék lesz csupán.
Amiről órákat tudnék beszélni, az a gyerek-téma. Mert lépten-nyomon hallom, látom, olvasom, és tapasztalom, hogy milyen véleménye van a felnőtt-társadalomnak a mostani gyerek-társadalomról. Elképedek rajta, mert hiszen arról a társadalomról van ilyen vélemény, akik tőlünk tanulnak. Mert éppen mi vagyunk előttük egy generációval. Mi vagyunk azok, akiktől ellesik a példát, legyen az akármilyen is. Hiányolják belőlük a tiszteletet, holott egy szikrányi tisztelet sincs feléjük. Semmi.. lenézés, mert ők olyanok, amilyenek. Igen. Mások, mint mi voltunk. Egészen más generáció, én is tapasztalom. Néha kapkodom a fejem csak, hogy mi mindent tudnak már, és néha harsányan felröhögök azon a tudálékosságon, ahogy ők magyaráznak valamit. De ezerszer kikértem már magamnak a nevükben, és még ezerszer ki is fogom, ha a helyzet úgy kívánja, hogy akárki is lenézze őket. Én bevallom, nem szeretnék most gyerek lenni. Nem lehet könnyű eligazodni a világban. Régebben elég volt az iskolában megfelelni, és ott is lehetett még gyereknek lenni. Most már nem lehet nekik semmi ilyesmit. Kőkemény feltételek és követelmények vannak, hozni kell a számokat, meg kell felelni a statisztikának, és eddig tart a figyelem. Addig számítanak ők a világnak, amíg kiszámolják, mennyivel nőtt, vagy csökkent a népesség, mennyi elsős gyerek lesz jövőre, hányan élnek hátrányos, ne adj' Isten halmozottan hátrányos helyzetben, és mennyien jelentkeztek a felsőoktatás valamelyik szakára. Hogy mindeközben hogyan élnek, senkit nem érdekel, és csak arra figyelnek fel, hogy hú, micsoda egy szörnyű generáció, mert ezek káromkodnak, mobiloznak, neteznek, agresszívek, és még ki tudja mik. Hát nem. Az én gyerekeim is ennek a generációnak a tagjai. Nem élünk példaértékű családi életet, mert nem tehetjük azt meg, hogy az egyikünk (jellemzően mondjuk én) csak az ő testi/lelki fejlődésüket szolgálja, és menedzselje a sorsukat. Pénzből élünk, és szükség van mindkettőnk keresetére. Slusszpassz. Ezen nincs mit ragozni. Nálunk nincsenek igazán tehetségek sem, mert sem zenei, sem sportolói ambícióval (vagy legalább affinitással) rendelkező gyerekünk nincs. Szóval igazi szürke kis mezei család vagyunk, éljük a magunk kis szürke és átlagos életét, amibe beleférnek a káromkodások, a viccek, (azok is, amik már kicsit pikánsabbak) a pankráció, az ezerféle sebesülés, és mindenféle. Tudom, hogy van olyan gyerekem, aki épp abban a korban van, hogy szégyenkezés és habozás nélkül kiröhög bárkit, akiről úgy gondolja, hogy valamiért vicces. Persze, rászólok, ha látom, és hallom, de nyilván akkor is így van ez, amikor nem vagyok ott. De az a helyzet, hogy ez velem is így volt..... És akkor nem mondták rám, hogy micsoda szégyen-generáció tagja vagyok, csak esetleg megjegyezték, hogy ejj, azért viselkedhetnék.
Én azt gondolom, a gyerekek minimum kilencvenöt százaléka tök normális, a saját életkorához viszonyítva. Vannak dacos korszakok, hisztis korszakok, vannak röhögős korszakok, szégyellős korszakok, beszólós korszakok, meg egy csomó másféle is (vagy Ti nem játszottatok olyat soha, hogy becsengettetek valahova, és gyorsan elszaladtatok?). Csak mi, felnőttek azt várjuk tőlük, hogy mini-felnőttek legyenek. Pedig nekik nem ez a dolguk.
Amúgy meg csak azt akartam mondani, hogy ha esetleg szemernyi kételyetek is lenne afelől, hogy ebben a világban nem csupa jó és kedves gyerek él, akkor nézzétek szombat esténként Az ének iskoláját... és akkor majd szertefoszlanak a kételyek. :) Ott ők, tizenhatan egy kis mini-gyerektársadalom. Mindenféle gyerekből van egy. :)
És ezen a világon ez a létező legjobb dolog. Hogy mindenféle gyerekből van egy. :)
Például Ő is egy kis kételyoszlató :)

Emberek

Szerintem egyáltalán nem normális ez a világ, amiben élünk. Vagyis pontosítok: az emberek nem normálisak. Jó, hát én sem vagyok az, de ha nagyon muszáj, akkor én tudok erről papírt mutatni is. Vajon a többieknek mi a mentségük?
Hogy mire gondolok? Van ez a roppant öntudatos, roppant felvilágosult és mindentudó nemzedék. Ami a mienk. Mert mi aztán "odaverünk" mindenkinek mindenben, mert minden információ pillanatok alatt elérhető, és már az sem okoz gondot, hogy egy pillanat alatt a másik orra alá toljuk a bizonyítékot az okostelefonunkon (az enyém még ennyire nem okos). De ennek- én azt látom- végzetes következményei lesznek. Pont ez a rengeteg információ lesz a baj, mert vannak egy csomóan, akik összeolvasnak hetet-havat, és aztán valamit összeraknak belőle, és elkezdik terjeszteni. Most mindegy, hogy milyen témában.. de ezek a dolgok terjednek, mint valami vírus, és az ember csak kapkodja a fejét.
Én jelen pillanatban ott tartok, hogy
-nem iszom vizet
-nem kenekedek
-nem járok boltba
(ezek nem igazak, de tarthatnék itt)
De ott is tartok, hogy az összes gyerekemet rettenetesen rosszul nevelem, mert néha bizony eljárt a kezem, vagy rájuk kiabáltam, emiatt aztán kitettem őket mindenféle terrornak. De egy másik vélemény szerint meg nem kaptak eleget, mert csak abból tanul, ami fáj. Van olyan vélemény is, hogy egészen tuti, hogy minden gyerek rákos lesz az oltásoktól, amiket kaptak. De olyan is, hogy akik nem kapták meg, azok meg majd összeszednek valahonnan valami gyermekbénulást.
Mindemellett rettenetesen slampos nő vagyok, mert nem cserélem le minden szezonváltáskor a ruháimat, cipőimet, nem sminkelek, és még narancsbőröm is akad. Ja, és nem is sportolok semmit. És még be is vallom mindezeket, így aztán halmozottan hátrányos helyzetbe sodrom magam, mert már mindenki tudja is.

Nem értem amúgy.. hogy mire jó ez. A sok sallang között egészen biztosan elvész a lényeg. És itt állunk tökhülyén, mert fogalmunk sincs, hogy most akkor mi van, és mire letennénk a voksunkat valami mellett, már jön a következő horda, aki megint csak terjeszti a magáét. Ördögi kör...
Szóval, kedves emberek.. mi lenne,ha mindenki aszerint járna el, hogy suszter a kaptafánál?

Tudok ám élni

Hát.. hogyismondjam el... az a helyzet, hogy ebben a zűrzavaros hétben, amikor azt hittük a keddre, hogy péntek, és a szerdára, hogy vasárnap, és ma, csütörtökön megint hétfő van van egy csudaklassz dolog. :) Mindegy minek nevezzük, hétfőnek, vagy rendesen a nevén, csütörtöknek, én ma voltam a héten utoljára dolgozni. :) Holnap anyák napjára vagyok hivatalos a legszebbbarnaszemű, legcsibészebb fiamhoz, és ugyan volt egy olyan verzió is, hogy ha minden kötél szakad, akkor műszakot kell cserélnem, de végül mégis eljöhettem szabira. Üröm az örömben, hogy éppen holnap együtt mentünk volna Balázzsal, de azért valahogy majd csak túlélem ezt is. Kár, hogy nem délelőttös, mert mégis jobban esne a háromnapos hétvége, ha legalább kettő és felet együtt töltenénk.
És hogy mi mindent tervezek? Hát konkrétan láblógatást. Úgy reggeltől estig. Meg ilyesmiket.

Eredetileg itt volt

Eredetileg itt volt

Eredetileg itt volt

Najó, azért egy kis szekrénypakolás bele kéne, hogy férjen.. de majd meglátjuk. :)

Május 1.

Jó volt ez a mai munkamentes nap, főleg ebben a nyárias melegben. Noha nem mentünk sehova, hanem itthon voltunk, akkor is. Szerintem nem is olyan rossz ez így, hogy nem lehetett belőle három-négynapos hétvégét csinálni hivatalosan, mert pont a hét közepén járt egy extra pihenőnap, ami ilyenkor már épp jól jön. Holnap majd megint hétfő hangulatunk lesz, és hétfő után rögtön péntek jön. :)
Mondjuk kihagytam volna a mai napból azt a részt, amikor először az izmaim görcsöltek és csomósodtak be, majd aztán a fejem kezdett őrült fájásba, de már úgyis olyan rég volt ilyesmi. Már majdnem el is hittem, hogy nem is lesz.
(ez sem lett egy érdekfeszítő és értékes post)