Mindig az idő...

Amiből az embernek a legkevesebb van, az mindig olyan bántó. Akármi is az, azon kattog az ember, hogy lehetne belőle többet csinálni, hogyan lehetne jobban csinálni.
Sosem voltam jóban az idővel, mert "mindig haladt", és én vagy vészesen lemaradtam, vagy loholtam, mint egy marha, hogy ne maradjak le. Soha, egyik megoldás sem volt jó, mert a vészes lemaradás miatt csak még többet kattogtam, a loholás miatt pedig iszonyatosan kimerültem.
Most is az idő az, amiből a legkevesebb van. Legalábbis a szabadidő tekintetében. Mert van, amennyi van, naponta is, meg hetente is, de mindig többfelé kell szabdalni, és mindig több mindenre kellene belőle lecsippenteni. Be kell látnom, hogy az én szabadidőm is véges, sőt, úgy tűnik, mintha valahogy mindig kevesebb lenne.. Kevés egy hétvége arra, hogy minden elmaradt dolgot pótoljak is, meg pihenjek is, meg még a gyerekekkel is töltsek el egy kis minőségi időt is, együtt is, külön is. Mivel csak egyedül vagyok önmagam (szép is lenne, ha többen lennék.. :D :D) így aztán mindig van, ami elmarad. Ha pihenek, akkor nem halad semmi. Ha a gyerekekkel beszélgetek, vagy csak figyelem őket, vagy segítek nekik valamiben, akkor ugyan roppant elégedett vagyok magammal, és roppant fontosnak is érzem magam pillanatnyilag, de szintén nem halad akkor semmi. Ha egész nap a házimunka oltárán áldozok, akkor az meg olyan, mintha nem is lennék szabadnapos. Így aztán mindig úgy van, hogy ami belefér, belefér, ami nem, az meg majd egyszer fog.. Vagy nem. És akkor úgy marad.
Ugyanakkor egészen biztosan direkt történt az úgy, hogy tegnap délután egy és három óra között gyakorlatilag félhullaként feküdtem a kanapén, a fejfájástól. Nagyon rég nem volt ilyen migrénes rohamom, és nagyon nem is hiányzott, és nem is sírom vissza, de ha kell találni ebben valamit, ami miatt így történt, hát akkor azért, hogy pihenjek. Másra amúgy sem voltam alkalmas, így aztán ezt a részt pipáltuk is.
Nos.. és a blogolás. Az egészen bizonyos, hogy továbbra is ugyanígy lesz tíz percem, hogy leüljek, és leírjam, ami épp eszembe jutott. És az is úgy tűnik, hogy egyre biztosabb, hogy egyre kevesebb időm van arra, hogy másoknál egy egyetértő bólintáson (vagy egy mosolyon, esetleg egy fejcsóváláson) kívül egyéb nyomot hagyjak. Persze, ennek is vállalja az ember a velejáróit, mert tény, hogy a keveset kommentelő blogger elfelejtődik, de ez van.
Nem tudok, és nem is akarok ezerfelé szakadni, mert abból csak lavírozás lenne, és kapkodás. Annak meg aztán semmi, de semmi értelme.