Jó lenne, de nem lesz

Nagyon sokan néznek rám furcsán, ha szóba kerül a szülnék e még kérdés, és azt válaszolom, hogy persze. El sem tudják képzelni, hogyan lehet ez, mikor már így is "annyi" gyerekem van. Nos, nagyon én sem tudom megmagyarázni az érzést, de most, hogy Kingát olvastam, már nem érzem magam ufo-nak. Ezek szerint másnál is él ez, hogy valahogy munkálkodik benne, hogy még nem volt elég. Még jutna hely valakinek, még lenne valaki, akit olyan nagyon lehetne szeretni.
A dolgok jelenlegi állása szerint meg kell békélnem a hiányérzetemmel, mert a szív felett is uralkodik az ész, és van egy csomó racionális ok, amiért nem fogok szülni már.
A dolgok jelenlegi állása szerint igen önző dolog is lenne épp most életre kelteni valakit, mert még ha nehéz is bevallanom, kicsit jelen pillanatban eszköz lenne valamihez. Az eszközség nyilván csak nagyon kis százalékban igaz, de még az a kis százalék is önzés. Ha megszületik, azért kell(ene) hogy megszülessen, mert nagyon szeretnénk őt is a családunk tagjaként szeretni. Azért semmiképp nem születhet valaki, hogy nekem újra nyugodt életem lehessen, hogy ne kelljen kimozdulnom se a lakásból, ha nem muszáj.
Tény, hogy visszatekintve életem legboldogabb időszaka volt amikor otthon lehettem. Egészen addig, amíg ténylegesen szükség volt rám. Abban az értelemben nézve a szükséget, hogy volt egy épp aktuális pici, akit pelenkázni, etetni kellett, nem csak elfuvarozni az oviba, suliba. Amikor már mindenkinek volt az otthonon kívül is jól bejáratott helye, akkor persze roppant haszontalannak és feleslegesnek éreztem magam, mert minek is ülök otthon? Főznek, mosnak, takarítanak mások is, gyerekeik is vannak, mégis dolgoznak is.
Végül ugye én is beszálltam a mókuskerékbe, és még ha csak félállásban is, de dolgozom, mellette mosok, főzök (több-kevesebb sikerrel), néha hétközben is takarítok, néha hétvégén sem.. Kevesebb idő jut mindenre, mégis működik. Tulajdonképpen néha már-már megbékélek ezzel, hogy maradok ilyen "háromfiavan" anyuka, és azt az oldalát nézem, hogy milyen jó is, hogy minél nagyobbak, annál önállóbbak, én meg mindig nem vagyok harmincötse... Mire mindebben elnyugodnék, addigra pedig belebotlok egy-egy babafotóba, vagy épp jönnek egy bűbájos babával vásárolni, vagy csak a kezem ügyébe kerül egy icipici babaruha, amitől újra sajog a szívem egy újabb kisbabáért.
Hiszem azt, hogy így van, ahogy Kinga is írja, az emberben megérik az érzés, hogy mikor elég. Amikor már nem akar szülni többé (vagy hosszú ideig legalábbis). Lehet, hogy egy-két év múlva akkor is ezt fogom érezni, ha közben nem változik a gyerekeim létszáma. Lehet, hogy sosem múlik el a vágy. Nem tudom.
Mindenesetre köszönöm Kingának a gondolatébresztő gondolatot, és hogy már nem érzem magam akkora ufo-nak. :)