2011. júl. 31.

Hétvége

Ezen a hétvégén igazán változatos programunk volt. És nem is nagyon mozdultunk ki a lakásból.
Lássuk csak, miket is csináltunk?
Szombaton:
-bevásároltunk, ebédet főztünk
-megnéztük a forma 1 edzést
- újratelepítettük egy barátunk számítógépét (najó,én ezt jobbára csak néztem)
mindezek közben néha egymásra mosolyogtunk, néha kaptam egy sosemhallott kedvességet
-licitáltunk a vaterán
-néztünk tévét
-vacsoráztunk
aztán aludtunk.
Vasárnap pedig:
- újratelepítettük anyámék gépét (ebben aktívan segítettem is)
- ebédeltünk
- telefonáltunk
- gyönyörködtünk újszülött Bence fotóiban
- megnéztük a forma 1-es futamot
- fürdőszobát takarítottam (1 hónapos restancia letudva)
-elmentünk a tegnap megnyert grillsütőért
- gyönyörködtünk a Kamaraerdőből nyíló kilátásban
- irigykedtünk a szebbnél szebb házakra
- grillrácsot sikáltunk
- vacsoráztunk
- gyereket fegyelmeztünk
- tévét néztünk/olvastunk
és aludtunk.
Ja, és a gyerekeink is rendet raktak a szobájukban (végre be lehet menni), bicikliztek, veszekedtek, nyavalyogtak, röhögőgörcsöt kaptak evés közben.
Azt hiszem, ennyi történt. És ez így pont jó is volt. A sosemhallott kedvességek kitartanak majd a következő héten, amikor már egyedül kell aludnom. Aztán meg hátha követi ezeket még majd másik... :)
Ó, nem, most jövök rá... álmodoztunk is.. sokat, és mindenfélét. Mert álmodozni jó. :)

2011. júl. 30.

Esős-szeles hétvégére

... mondjuk vidítónak. :)
Azt hiszem, egyszer már talán kifejtettem valahol, mit gondolok a gyerekek sztárcsinálásáról.. de ez a kislány akárhogy is.. hát, na mit tagadjam.. sikerült neki mosolyt csalni az arcomra. Mert bájos, mert kislányos, és mert akkora igazságot énekel.. :) Nem utolsósorban pedig az én szerény hallásom szerint fantasztikus hangja van jelenleg.
Hallgassátok Ti is meg, és mosolyogjatok, hogy ébredjen a boldogság. :)

2011. júl. 29.

Született valaki..

... amiről ma reggel az apukája sms-ében értesültem.
"Szia kedves néni/bácsi! Sz. Bence vagyok, 07.29-én 0:01 perckor megszülettem 3850 gramm-mal és 50 cm-rel. Anyukámmal, aki egy hősnő, és apukámmal együtt mind jól vagyunk."
"Azért, mert szerettek,
jöttem a világra,
Lettem új fénycsillag,
szülők boldogsága, 
Szeressetek mindig
ilyen szeretettel, 
A kincsetek vagyok, 
pici kincs, de ember."

Kívánok az újdonsült családnak minden szépet és csodát az életben. Legyenek nagyon boldogok mindig.

2011. júl. 28.

Nyári szünet mifelénk

Annyit gondolkodtam már ezen a témán.. Végül mondjuk mindig oda lyukadok ki, hogy sehova, úgyhogy egészen felesleges gondolkodnom is rajta.. de mégis.. mindig..
Az volt a nyár felhőtlen része, amikor nyaraltunk. Tudom, tudom, ezzel még jó sokan vannak így rajtam/rajtunk kívül. De a nyár többi része tele van idegeskedéssel, bűntudattal, és még megannyi ilyen finomsággal. Mert dolgozni kell. Ha már van hol.. és igen, mondhatja bárki, hogy örüljek annak, ami van, és hogy van hol, meg egyáltalán.. Na de az, hogy nekem is, Balázsnak is dolgozni kell, az ugye együtt jár azzal, hogy nincs aki felügyelje a gyerekeket. Így aztán.. elég sokat vannak magukra utalva.
Értem ez alatt, hogy- mint ahogy ma reggel is-, otthagytam őket hármasban a lakásban, míg az apjuk kettőkor haza nem ér. Tény, hogy van felnőtt még elérhető közelségben, de nem a lakáson belül. De tény, hogy a kutya nem néz rájuk (tekintve, hogy kutyánk nincs is) magától.
Kicsit fáj, hogy senki nem ajánlotta fel, hogy vesz ki egy hét szabadságot, hogy legalább azon a héten ne kelljen amiatt tövig rágni a körmöm, hogy mi van a fiúkkal.
Mert ez a hét ilyen, hogy az apjuk hajnalban megy, kettőkor jön. A többi hét olyan, hogy este elmegy, reggel jön, ami ugye azt jelenti, hogy van felnőtt a lakásban, de csendben kell lenni, hogy tudjon aludni, hiszen este megint megy.
Bárhogy szeretném is, nem tudok jobbat, mint ezt a mostani helyzetet. Ha reggelre jövök (vagy egész napra, mint ma is), reggel kelek, megfőzöm az ebédet, odakészítem nekik a reggelit, miegymást, mielőtt eljövök. Ha délutánra, az a szerencsésebb helyzet, mert akkor még meg is ebédelünk, mielőtt eljövök.
Patrik a legnagyobb segítségem.. jó, persze, hát ő a legidősebb közöttük.. de istápolgatja az öccseit, kibékíti őket, enged nekik inkább sok mindenben, csak ne legyenek hangosak, ne vitázzanak, verekedjenek, stb. De ez így neki nem igazán pihentető nyár. :( Ráadásul azért még ő is gyerek.
Ma is beszéltünk már többször telefonon, írt nekem facebook-on, ott beszéltük meg pl., hogy megterít az ebédhez, mert mindjárt hazaér apa. Megmosta a paradicsomot, odakészítette, meg mindent, ahogy kell.. nekem meg kicsit fájt az a büszke szívem. :)
És még hátravan az augusztus. Hosszú lesz. Ovi zárva, tábor már nincs, sehova nem tudnak menni nyaralni, esetleg ha az idő is kegyes lesz egyszer-kétszer még eljutunk strandra.
Mondanám.. hogy nem ezt a lovat akartam.. és amúgy tényleg nem ezt.. de nem tudok nagyon mit tenni. Otthonról volna jó dolgozni.. ami tudom, nem járna kevesebb szervezéssel/idegeskedéssel, de legalább ott lennék.. És hátha nem érezném magam felelőtlennek, meg szaranyának, meg ilyeneknek.. mert azért az is benne van a pakliban, hogy míg egész nap azon idegeskedek, hogy mi van velük, addig, mire hazaérek, az idegeim kb. cafatokban lógnak, és már semmihez nincs türelmem. Ráadásul, amikor egész nap nem jön senki vásárolni, a nap végére úgy be tudok fordulni, hogy ihajj..
Na sebaj.. lesz ez még jobb is. :) Mert azért azt tudjuk, hogy a "jövő azoké, akik hisznek az álmaikban.."

2011. júl. 27.

Születésnap

Elsőszülött fiunk ma 12 éves. Annyi minden kavarog bennem ilyenkor. Egyrészt rémes, hogy ennyire gyorsan megy az idő, hiszen nemrég született csak.. és nemrég irattam oviba, majd iskolába.. és már túl vagyunk annyi mindenen..
Olyan Ő, aki a leginkább hasonlít hozzám. Nem, nem külsőre. De az összes belső tulajdonságomnak a klónja. Ugyanolyan érzékeny, ugyanolyan empatikus (néha túlságosan is), ugyanolyan könyvmoly. Emiatt aztán óhatatlan, hogy egy kicsit közelebb áll hozzám, mint a többiek.. vagy csak jobban értjük egymást. Az elsőszülöttsége meg aztán egyébként is egy olyan fegyvertény az életében, amivel nehéz lenne vitázni. Nélküle sosem indultam volna el azon a anyasági mesterképzésen, ahova már 12 éve járok rendületlenül.. (elárulom, sosem lesz vége a képzésnek)
Szerencsés vagyok, hogy éppen Ő választott minket elsőre. Remélem, hogy ő is úgy érzi, szerencsés, hogy minket választott. :) Ilyen volt 1999-ben:
 
És ilyen most, 2011-ben. Alig változott. Csak egy kicsit megnőtt..
Az Isten éltessen Te nagyfiú. Még sokáig.. :)

2011. júl. 26.

Mérjó?

Akik nem virtuálisan ismernek, és véletlenül megtudják, hogy blogot is írok, azok rendre megkérdezik, hogy és az "mérjó?" Már párszor próbáltam elmagyarázni, azt hiszem, nem túl nagy sikerrel. Igaz, nagyon kevés olyan hétköznapi beszélgetést folytatok hétköznapi emberekkel, akikkel erről tárgyalok. Nem tudnám megmondani, hogy miért, de valahogy megválogatom, ki az, akit a személyes ismeretségemből beengedek ebbe a világomba. Hogyezmérjó? Hát többek között azért, mert a valóságos kapcsolataim általában elég felszínesek. (amik nem azok, azoknak pedig már mind közük van a bloghoz, vagy épp csak a virtuális valósághoz) Nyilván, ha mondjuk egy főzős blogom lenne (mármint ha tudnék főzni), akkor sokkal többen tudnák az elérhetőségét. Nem tudom elképzelni pl, hogy az anyám olvasson. Pedig semmi olyat nem írok, ami nem igaz, mégis... De pl. az egyáltalán nem zavar, hogy Balázs is olvas néha, hogy Eszter és Erika is olvas, pedig ők hamarabb ismertek személyesen, mint így.
De hiába kérdezi meg bárki hogy "mérjó"? nem lehet erre válaszolni. Jó, mert egyfajta szelepként működik az életemben, ha leírom/kiírom magamból máris jobb. Jó, mert szert tehettem jó pár ember ismeretségére. Jó, mert néha azt gondolhatom, hogy nem is írok olyan rosszul.
Vannak azért olyan pillanatok is, amikor nemjó annyira. Amikor itt ülök, és azon gondolkodom, hogy vajon hozzám miért nem szól senki már sokadik napja? Volt olyan, hogy vártam, vártam, hogy majd végre-valahára megtudhatom a véleményeket, és nem érkezett egy sem. Na, ilyenkor teszem fel a kérdést magamnak is, hogy "mérjó"? Hát csak.. :D
És aztán, mikor néha-néha megnézem a statisztikát, és látom, hogy milyen sokan találtak hozzám betegséges keresőszavakkal, akkor úgy gondolom, na ezért is jó. Mármint azért, hogy ha idetalál hozzám, máris tudhatja, hogy mennyire nincs egyedül a tüneteivel, a gondjaival, épp az a kedves valaki is, aki az epilepszia BNO kódjára keresve jött ma épp hozzám.
Szóval.. nem tudom, hogy mérjó.. csak úgy jó. :)

2011. júl. 25.

Nem tetszik...

Már nem friss téma ez, amiről írni fogok. Csak eddig rágtam-fogalmazgattam magamban, hogy hogy is kéne ezt leírni... aztán most úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, írom, ahogy jön. Nem fogom átírni, ezerszer átgondolni, mert akkor már úgysem olyan lesz az egész.
Ovis-téma. Nem hálás feladat jutott osztályrészül annak idején, már nem is tudom pontosan hány évvel ezelőtt, mikor az ölembe pottyant a szülői szervezet elnöki pozíciója. Sosem akartam, ám tény, sosem merült fel bennem, hogy ne csináljam. Illetve, de, néha voltam olyan mérges és tehetetlen, hogy felmerült gondolati szinten, hogy "kelleznekem?", de végül valami mindig továbbvitt. Valami? Nyilvánvaló, hogy mi. Azért vállaltam el, mert képesnek és hajlandónak éreztem magam arra, hogy a nevelőkkel-szülőkkel közösen kialakítsunk egy jobb kapcsolatrendszert, egy barátságosabb hangulatú óvodát. Természetesen voltak/vannak ennek a pozíciónak nemszeretem oldalai is. Hivatalosan nekem kell minden egyes változtatáshoz hozzájárulnom, nekem kell aláírnom a csoportlétszám-túllépéses papírt, és a többi. És az idén, a múlt hónapban minden eddiginél nehezebb feladatot kaptam. Ugyanis lejár az óvodavezetőnk megbízása augusztus 15-én, így aztán annak-rendje módja szerint megpályáztatták az állást. A határidőig kettő darab pályázat érkezett, az egyik a mostani vezetőé, a másik egy óvónénié az egyik nem túl távoli faluból. A szülői szervezetnek el kellett olvasnia a pályázatokat, majd véleményeznie kellett. Tartottunk értekezletet, ahol elolvastuk mindkét pályázatot, az "idegen" pályázó mérhetetlen felháborodást váltott ki belőlünk azokkal a megjegyzéseivel, amik belekerültek a pályamunkába. Teljesen egyértelmű volt, hogy kit támogatunk. Egyrészt a pályamunka pontosan olyan szakmai hozzáértésről, tapasztalatról, hivatásszeretetről árulkodott, mint amit megszoktunk tőle, másrészt pedig abszolút úgy gondoltuk/gondoljuk, hogy az ovi jól működik, az integráció miatt pedig nagyon nagy szükség lesz arra a munkára, amit ő tud nyújtani. Mondhatjuk, hogy tökéletesen stabil hátországot jelent a nevelőtestületnek/alkalmazotti közösségnek (ez utóbbiban a dajka nénik és a technikai személyzet is benne van már) is, és a szülőknek is. Ismer minden gyereket, gyerek szülőjét, tudja, melyik csoportba jár, kinek jár támogatás, kinek fog lejárni, stb. stb.
Mielőtt Patrik Rétyre indult, még részt kellett vennem a pályázók személyes meghallgatásán, majd fel kellett olvasnom a szülői szervezet véleményét a pályázatokról. Őszintén mondom, nem volt könnyű megírnom, mert ha mindent beleírok, amit a szülőtársak mondtak a másik pályázóról, akkor nincs pofám végigolvasni. Így erősen cenzúráztam, de mégis tudattam vele is, és mindenki mással a véleményünket. Több óvónéni megkönnyezte azokat a sorokat, melyben a szülői szervezet minden óvónénit a védelmébe vesz "Az óvoda nevelői állományára tett személyes megjegyzéseit a szülői szervezet elutasítja. Mindannyian elégedettek vagyunk a gyermekeink óvónőivel, akik maximálisan megtesznek mindent a rájuk bízott gyermekek testi-lelki-szellemi fejlődéséért. " Azon pedig végképp pityeregtek, amikor az utolsó szó jogán szintén a "másik" pályázó költői kérdésére reagáltam még (muszáj volt megtennem, megígértem a szülőknek). A költői kérdés így szólt: Vajon mit érezhet az ide belépő kisgyerek? Nos, elmondtam neki, hogy a gyerekeink nagyon szeretnek idejárni, szeretik az ünnepeiket, az óvónőiket, várják a különböző ünnepek/évszakok kapcsán megjelenő dekorációkat, és bizony... néha alig akarnak hazajönni.
Lényeg a lényeg, az nevelőtestület, az alkalmazotti közösség, a szülői szervezet is 100 %-ban támogatta a mostani vezető pályázatát. Így került a képviselőtestület elé. A végső döntés ugyanis az övék.
Én naiv módon tényleg azt hittem, nem az számít, hogy ki milyen pártállású, hanem a szakértelem. Azt hittem, 28 év szakmai tapasztalat (ebből 17 év vezetői tapasztalat is) simán elég. Azt hittem, számít a véleményünk.
A Balatonon kaptam a hírt, hogy nem számított. Semmit. A képviselőtestület nem fogadta el egyik pályázatot sem, és szeptemberben új pályázati kiírás lesz. (addig a vezető-helyettes veszi át a vezető feladatait)
Mikor a pályáztatás során több ízben is beszéltem a mostani vezetővel, azt mondta nekem, hidd el, Dia, ki fognak rakni. Már csak azért is.. mert szálka vagyok a szemükben.. mert legyőztem egyszer a másik óvodavezetőt egy pályázaton.. és ő most ott ül az atyaistennek jobbja felől döntéshozók között, és már előre dörzsöli a markát. Akkor azt mondtam neki: Áááá, ne viccelj már, ezt azért nem lehet csak így megcsinálni.
Őszintén? Sokkolt a hír. Azok a képviselők, akik közül egy az iskola igazgatója, egy a másik ovi vezetője, egy olyan szülő, akinek négy gyereke nevelkedett a mostani vezetőnk "keze alatt", többen ovisai voltak, mind-mind képesek voltak nem-mel szavazni.
Az első gondolatom az volt, még onnan, a balatoni teraszról megírom az egészet az indexnek.. aztán ezt gyorsan elvetettem, nem szokásom hirtelen felindultságból cselekedni. Aztán igyekeztem elhessegetni magamtól az összes ilyen típusú gondolatot, mégiscsak nyaralunk. A telefonok csak jöttek, hol egy óvó néni, hol egy szülő.. ugye nem hagyod? ugye csinálsz valamit? megígérted, hogy nem hagyod szó nélkül...
Tény, megígértem. És tény, nem akarom szó nélkül hagyni. Több okból sem. Egyrészt szeretném tudni, van e értelmes ok arra, hogy miért vetették el a pályázatot? Másrészt érdemel annyit az a 200 gyerek, aki a képviselőtestületnek semmit nem számít, hogy legalább megpróbáljunk valamit.
Még kicsit várnom kell mindezzel. Uborkaszezon van, polgármester, jegyző szabadságra ment (micsoda időzítés).
Egy biztos. Vár még rám a szülői szervezet elnökeként egy fájdalmas búcsúztató megszervezése, egy tiltakozás(válaszkérés) megszervezése, talán az új pályázatok véleményezése is.. de ebben a legutolsóban már nem vagyok biztos. És aztán dacára annak, hogy már csak egy tanév lenne... lemondok. Bármihez nem adom a nevem, és a támogatásom. Szeretnék reggelente úgy tükörbe nézni továbbra is, ahogy eddig is.

2011. júl. 24.

Vége a szabinak

Holnap már menni kell dolgozni. :( Meglehetősen frusztrál a tény, mert olyan jól megvoltam két hétig munka nélkül (már amennyire egy anya valaha is munka nélkül van), egy kicsit sem hiányzott onnan semmi. Ma már emiatt (is) eléggé hisztis kedvemben voltam, estére jobbnak látták a hímneműek, ha messziről elkerülnek, így igen hamar egyedül találtam magam. Ami nem baj.. de mégis. Kedvem lenne törni-zúzni haragomban, de hogy kire és mire haragszom, na, azt nem tudom. Mert amúgy tök jó is lehet, hogy majd odabent a boltban (hóvége lévén) jól kipihenhetem magam.. bár lebeg a szemem előtt a rémkép, hogy micsoda kupleráj lesz... Próbálok örülni annak, hogy van hova mennem szabi után.. de még nem tudok. Ráadásul tiszta gáz lesz ennyi non-stop együttlét után alig találkozni a fiúkkal is, Balázzsal is. Még szerencse, hogy ő olyan műszakkal kezd, amikor délelőttre megy. Legalább nem kell még egy hétig egyedül aludnom. Mert azt aztán húdenagyon utálnám..
Valószínűleg egy csomó minden eszembe fog jutni a jövő hét folyamán, amit a szabi alatt megcsinálhattam volna.. de már mindegy.. biztosan meg fog várni, ha eddig kibírta.
De azért, ha valami csoda történne, és holnap mégsem kéne mennem.. nem sírnék.. :)

2011. júl. 20.

Hazajöttünk

...pedig nem nagyon akaródzott a dolog. De egyszer minden véget ér, így ez az idei nyaralás is. Tegnap este nagy csinnadrattával elköszönt a nyár is tőlünk egy időre (remélem azért nem hosszú időre), dörgött, villámlott, ömlött az eső. Még ma reggel is erre keltünk... De mire végleg összepakoltunk, elmosogattunk, felmostunk, kitakarítottunk mindent, a nap is kisütött, gondolom úgy döntött, mégis inkább mosolyogva menjünk, mint esőben, búslakodva. :)
Mindenki a maga vérmérséklete/érzése/gondolatai szerint búcsúzott el a nyaralástól, Roli nem felejtett el még a tévétől sem elköszönni.. :) Erik az utolsó vonatot is megnézte, Patrik még aggódva körbejárt, mindent elraktunk e, Balázs és én külön-külön minden helyiségbe újfent bekukkantottunk. Jó ürügy volt az ellenőrzés, de sokkal inkább emlékgyűjtés volt. Jól bevéstünk újra minden pillanatot, mert csak az marad. Igazi lúzerek vagyunk ugyanis, mikor máskor menjen végképp tönkre a fényképezőgép, ha nem akkor, amikor nyaralunk? Így fotó nem lesz (talán kettő sikerült, de még nem tudtam kideríteni), csak idebent maradnak az érzések, meg az emlékek. Azok is, amikor megígértem, hogy összepakolom valamelyiket/mindet/magamat és felrakom a hazafelé tartó vonatra. :D Ilyen is volt.
De sokkal több olyan pillanat, amire majd jó lesz visszaemlékezni, és táplálkozni belőle a szürke hétköznapokon. A teraszon ebédelés, vacsorázás hangulataira, arra, ahogy a háromból kettő gyerekünk egyszerre tanult meg keresztrejtvényt fejteni, ahogy Roli wc-papírra írkálta angolul, hogy "Mother, father thank you for holiday". :)
Hazafelé Szántódnál felmerészkedtünk a kompra (majdnem betojtam, mert épp esett is, és fújt a szél is), ez is egy elraktározandó élmény. :) Veszprém felé jöttünk, Balázsnak volt ott elintéznivalója. Ezzel a kerülővel négy órán keresztül jöttünk, így volt időnk akklimatizálódni. Végül már majdnem vártuk is, hogy hazaérjünk. :)
Mostanra (este háromnegyed tizenegy) már mindent kipakoltunk, szennyestartó kétszer van dugig.. Minden ismerős, és mégis furcsa.
A kíváncsiaknak pedig elárulom, ugyanannyian jöttünk haza is, mint ahányan mentünk. És ez tízezer százalék. :P
Holnap egy dokis találka délelőtt.. aztán egy ovis délután.. szóval minden folytatódik, ahogy eddig. De semmi sem lesz ugyanolyan még egy darabig. Azt például el sem tudom képzelni, hogy még majd dolgozni is kell menni jövő héten.. mert mi is az a munkahely? :D

2011. júl. 17.

Új élet(mód)

Miután a négyből már három Norbi könyvön túl vagyok, sőt, egyszer már fogyasztottam is gyereket az update módszer segítségével, sok mindent tudok arról az életmódról, amit ő hirdet. Én is, mint olyan sokan, tisztában vagyok vele, hogy sok mindenben igaza van, azzal is tisztában vagyok, hogy a módszer működik. És én is, mint még rajtam kívül olyan sokan, mondtam már rá kígyót-békát, amikor megjelentek a különféle Norbi termékek az üzletekben. Természetesen igen borsos áron. A Norbi ruditól a Norbi vízig már minden van. Amikor megjelent a nevével fémjelzett ásványvíz, akkor rágatott be igazán..... mert nehogymár még a víz is... ráadásul ezzel egy időben kezdődött a húgom kálváriája, aki megszállott update-funként gyakorlatilag elfogyott, mint a gyertya. Akkor még nem tudtuk, hogy mindez mögött egy betegség áll, csak azt láttuk, hogy a nagyon egészségesnek kikiáltott életmód hatására ő úgy néz ki, mintha épp Auswitzből menekítették volna ki. Ez volt az a pont, amikor dacára a tapasztalatnak, hogy az akkor hatéves gyerekemet (Patrik) egy nyár alatt gyakorlatilag minden gond és éhezés nélkül sikerült lefogyasztanom az ideális súlyára, azt mondtam, na, nekem aztán beszélhet Norbi amit csak akar, soha többé nem hiszek neki.
És éltünk, ahogy épp nekünk tetszett. Elhittem a reklámoknak, hogy az activia joghurt segít idebent, (ráadásul finom is), azt is elhittem, hogy a túró rudiban egy pohár tej van (tehát egészséges), meg még egy csomó minden mást is a reklámok hatására.
A húgomról kiderült, hogy a rengeteg teljes kiőrlésű és egészséges étel hatására igazán előtérbe került a talán gyerekkora óta lappangó lisztérzékenysége, ennek hatására gyakorlatilag az összes bélbolyha elpusztult, és csontsovánnyá fogyott (nem túlzok, ijesztően nézett ki, szerintem közel járt a halálhoz, mire kiderült, hogy mi is a baj). Ez újfent megerősítette bennem, hogy menjen Norbi a francba.
Igenám... csakhogy... a sok dacoskodás, meg nem is tudom még mi minden oda vezetett, hogy jelen pillanatban egyetlen ember van csak a családunkban aki nem elhízott, az pedig Roland. (bár lehet, hogy már ő is annak számít a maga 25 kg-jával, nem néztem utána).
Balázs május másodika óta csinálja a 90 napos diétát (erről külön poszt), ő már jó úton van a régi formája visszanyeréséhez (jelen pillanatban -17 kg-nál tart). A fiúk és én pedig nagy alattomban jól "megiperedtünk". Én 60 kg vagyok, tehát van rajtam minimum 5 kg plusz, de nem én vagyok a legkirívóbb. Erik 45 kg, Patrik 51. Durván sok. És durván látszik is rajtuk.. mondjuk nem mondanám egyikőjükre sem, hogy hájasak.. mert egyébként is a keménykötésű fiúgyerekek közé tartoznak széles háttal (mint a vasalódeszka), de eljött a pont, amikor meg kell húzni a határvonalat.
Elolvastam Norbi legutolsó könyvét, és megállapítottam, hogy komoly szénhidrát-függésben szenvedünk, mondjuk leginkább én. Érdekes dolgokat tudtam meg arról, miként generálják mesterségesen a gyártók azt, hogy mindig nagyobb étvágyunk legyen, így aztán mindig többet költsünk az agyonreklámozott egészségesnek kikiáltott (hiszen segít idebent) termékeikre.
De nem csak emiatt gondoltam arra, hogy az ő módszerét fogom bevetni, hanem mert visszaemlékezve, valóban nem jár éhezéssel nála a fogyás, és nem alakulnak ki hiánytünetek. Mindenképpen írok neki egy email-t, mert szeretnék tőle tanácsot kérni a fiúkra vonatkozóan.. főleg Erikkel vagyok egy kicsit bajban, mert ő az a gyerekünk, aki nem szereti a salátákat, a zöldségeket, (igaz, a kenyér sem a barátja). Kíváncsi vagyok rá, hogy majd mit fog tanácsolni, hogy is kellene nekiállni.
Az nem célom, és nem is lesz soha, hogy száműzzek az életünkből mindent, ami egészségtelen, de finom. A cél az, hogy elérjük, hogy ne legyenek kövér emberek a gyerekeimből, és lehetőleg belőlünk sem. És nem az esztétikai szempontok a döntőek. Sokkal inkább az, hogy könnyen tudjanak mozogni, bírja a szívük akármennyi terhelést is kap. Most vagyunk ennek a határvonalán. Amikor már ők is érzik, hogy ez nem jó.. mert izzadnak, mint a ló, mert lihegnek, és hamarabb kimerülnek, mint a kortársaik.. ez mondjuk szerencse, hogy ők is érzik.. mert nem én erőltetem rájuk, hanem segítő kezet nyújtok. :) (remélem)

(az meg a jövő zenéje, nekem mekkora energiákat kel mozgósítanom ahhoz, hogy betartsam az ígéretemet, és még az idén leszokjak a cigiről, de ne hízzak meg)

Pár jó tanács

Ha nyaralni/strandolni indulsz három 14 év alatti gyerekkel, akkor:
- mindenképp több játékot csomagolj, mint ruhát (mosni mindenhol lehet, de ha unatkoznak, az felér egy halálos ítélettel)
- ne rakj fel műkörmöket, mert kilyukasztod vele az úszógumit
- ugyanannyiszor lesznek éhesek/szomjasak, mint bármikor máskor, őket nem zavarja, hogy 38 fok van árnyékban
- nem fognak idegen helyen elmozdulni mellőled, mert beszariak nem tudják mi hol van/merre van/félnek a sötétben, stb.
- nekik a nyaralás nem azt jelenti, hogy pihenünk, sokáig alszunk, hanem tombolnak, mozognak
- a víz akkor sem hideg, ha épp tombol a szél
- ülni és bámulni magad elé unalmas
- a vonat pontosan félóránként is ugyanolyan érdekes, még akkor is, ha már sokadik napja nézik
- a fagyizó emlegetésével lehet őket motiválni sétára
- teljesen hülyének néznek, amiért neked nem alternatíva a víz alatt úszkálás, valamint képesek kórusban röhögni attól, ahogy a lábadra tekeredő hínártól undorodsz
Ja, és hogy tudd, pont ugyanannyiszor hangzik el minden nap, hogy "anyaaaaaaaaaaaa", mint ha otthon lennél...
De ha van pár perced, amikor kivételesen mindenki békén hagy, akkor mindenképp használd ki arra, hogy gyakorlod a fedettpályás távolbanézést, strandon ez tovább fejleszthető a szabad ég alatti távolbanézésre. De kiválóan alkalmasak a nyaralások/strandolások azoknak a beszélgetéseknek a lefolytatására is, amikre otthon nincs alkalom. (mert mondjuk rohanni kell dolgozni)
Mindenesetre, innen a Balaton partról jelentem, hogy akár haza sem megyünk.... :) Meg tudnánk szokni a teraszon ebédelést/vacsorázást, a kötetlen időbeosztást, arról nem is beszélve, hogy micsoda távolságokat tud megtenni az ember egy házon belül... de kicsi lesz az otthonunk, ha hazamegyünk. :)))

Mindenféle

Vannak az ember életében örök körforgásban dolgok. Érzések, tennivalók, helyzetek, valahogy kiszámíthatatlan időszakonként visszaköszönnek. Az én életemben legalábbis mindenképpen így van. Mindegy,hogy épp hány éves vagyok, hány gyerekem van, mindig megvan a kör. Ami ugye előbb-utóbb mindig bezárul, majd valamiért mégis újra kinyílik. Nem is firtatom, mi ennek az oka, mert végül is mindegy. Most is egy ilyen kör kellős közepén vagyok, ahol annyira ismerős minden, és mégsem ismerős semmi sem. Mert ebben a körben voltam már 16 évesen is, meg később is, és most újra, 33 évesen. Valahogy minden eddiginél erősebb jelen pillanatban a kör rádiuszában az érzés, szülni szeretnék.
Ez sem új keletű, hiszen itt a blogon is többször téma volt már. És valóban igaza van Balázsnak abban, hogy én vagyok az, aki soha nem fogja tudni azt mondani, hogy elég volt a gyerekszülésből, mert mindig megnőnek, és mindig hiányzik majd egy kisbaba. Így nézve tényleg sosincs vége..
Kingát olvasva, és bevallom, végigkönnyezve azt a bejegyzést, ami Lelle születéséről szólt, még inkább előtört belőlem a vágy, ami most itt, a Balaton-parton mindennél erősebb. Ennek is oka van. Mikor legutóbb a Balatonon nyaraltunk, eggyel többen mentünk haza, mint ahányan jöttünk. :) Azt hiszem, nem is véletlen, hogy épp Erik fiunk az, aki mindennél jobban szeret a Balatonban fürdeni. :)) Ez már akkor eszembe jutott, mármint hogy ő itt fogant, mikor készülődtünk még csak a nyaralásra. Épp kilenc éve ennek. És igen, reménykedtem, hogy majd a kör itt bezárul, és ismét többen indulunk haza, mint ahányan jöttünk. De a remény remény marad. Talán örökre már. Teljesen értem Balázs összes racionális érvét, és ha épp normálisan tudok gondolkodni, akkor el is tudom fogadni ezeket az érveket. Csak az a baj, hogy ez megy kevesebbszer. Sokkal többször van az, hogy álmodozva sóhajtgatok, miszerint, dejóislenne..........
Na de majd csak egyszer elfogadom, és belenyugszom, hogy ez így van jól, ahogy van..

2011. júl. 10.

Na mit csinálunk?

Elmondjam? Kíváncsiak vagytok rá?

Énekeljen helyettem inkább Judit és a zenemanók (sose növöm ki őket)... én meg majd jelentkezem azért menet közben néha-néha..
Annak a kedves valakinek, akinek pedig mindez köszönhető, egyszer, remélhetőleg viszonozni tudjuk majd ezt a hihetetlen nagylelkű ajánlatot. :))
A jelentkezésig pedig legyetek jók... :)))

2011. júl. 9.

Megérkezett

Ma este 22:50-kor hazaérkezett az én nagyon nagyfiam. :) Muszáj most frissiben leírnom, hogy amikor megláttam a buszt, ahogy kanyarodott be az iskola felé, már vissza kellett nyelnem a könnyeimet megkönnyebbülésemben, hogy épségben hazaért.
Amikor pedig megláttam az arcát, ahogy a buszról tekintgetett lefelé.. és az örömet, amikor felfedezte, hogy ott állok.. hááát.. leírhatatlan. :)

És nagyon-nagyon jól érezte magát, és nőtt, és barnult, és be sem áll a szája, pedig már éjfél van. :))) Annyira jó, hogy már ilyen nagy.. és annyira kár, hogy már ekkora.. :))

Szössz

Ugyan úgy tűnik, senki sem jár errefelé mostanában, de azért én írok. :P
Elmesélem, hogy
-kedd este óta valóban nem volt egyetlen lábrázásom sem. :) Ennyi múlik azon, hogy valamit nagyon nagyon el akar érni az ember? Mert akkor ezentúl mindennel így fogok tenni.
-a két kisebb fiam előtt is le a kalappal, mert nagyon ügyesen abszolválták azt a két délelőttöt, amikor én dolgoztam egész nap, az apukájuk meg aludt, mert reggel ért haza a munkából. :)
-nagyon hatékonyan tudok működni, ha muszáj. Hatkor kelek, és mire negyed kilenckor munkába indulok, már megfőztem, két adagot kimostam-kiteregettem. Sőt, péntek reggel meló előtt még a bőrgyógyászaton is tettem egy gyors kört, hogy felirassam az összes kencét a fiúknak. (cirka 15 recept)
-minden jel szerint nagyon jól kibírtuk a gyerekünk külföldi táborozását, mert ő is nagyon élvezte, meg mi sem aggódtuk magunkat halálra. És már országon belül van.. (este 11-kor várható)
-péntek délután egykor úgy jöttem el a munkahelyemről, hogy két hétig nem kell mennem. El sem tudom mondani, hogy ez milyen jó érzés volt. :)
-ja, és még azt is, hogy izgatottan várom mindhárom, júliusra várható blogbaba, Lelle. Sebi és Zétény érkezését.
-meg még valamit, de ez nagyon fontos, úgyhogy megérdemli, hogy jó feltűnő betűkkel írjam: Nekem van a világon a legjobb barátnőm. (és csak hogy tudd, azért írtam ezt most ide, mert épp akkor, amikor kellett, Te voltál az egyetlen, aki úgy tudott meghallgatni, hallgatni, és beszélgetni, ahogy épp kellett.. mint mindig.. csak épp akkor, kedd este minden eddiginél többet jelentett)

2011. júl. 7.

Mi a jó hír, aranyom?

Ha Gryllus Vilmos is az olvasóim között lenne, már biztos ideénekelte volna nekem.. És énekelhetném, hogy "sárgulhat a kalapom" De kalapom nincs, így ez nem fog bekövetkezni.. igaz, ettől még énekelni énekelhetem.
Na de komolyra fordítva... kedden nagy utazást tettünk Pécsre. Őszintén bevallhatom, már előző éjjel alig aludtam az izgalomtól, meg a félelemtől, meg úgy egyáltalán. Fogalmam sem volt róla, mi vár rám, sem arról, mit fognak velem csinálni, sem arról, mit fognak mondani. Abba egyáltalán nem voltam képes belegondolni, vagy felkészülni rá, hogy esetleg valami nagyon rossz derül ki.
A hosszú út nekem maga volt a kínzás. Eleve nem bírok hosszú ideig egy helyben ülni, nem túlságosan vagyok alkalmas arra, hogy sokszáz kilométeren keresztül ücsörögjek tétlenül. Párszor eszembe jutott, hogy legalább kötni tudnék.. Az M6-os autópálya sok mindenre jó, nézelődésre nem igen.. mert sehol semmi. Az út legizgalmasabb része az alagút volt.
Mivel igen előrelátó emberek vagyunk, így majdnem másfél órával hamarabb megérkeztünk Pécsre, mint ahogy az időpont miatt kellett volna. Sétáltunk egyet, jól is esett a mozgás. Végül mégiscsak eljött az idő, hogy bemenjek. A klinika parkjában szemmel láthatóan komolyan beteg emberek ücsörögtek, elkapott a jól ismert "mit keresek én itt" érzés, de azért nagyon bátor módon nem fordultam vissza.
Bejelentkeztem, egészen jól leszereltem a recepción ülő hölgyet, aki közölte velem, hogy akkor, ha nincs beutalóm, akkor a professzor úr fogja fizetni a bérüket? Mondtam, ezt én nem tudom, talán vele kellene megbeszélnie. Leültem a padra, várakoztam. Közben ezerszer végigfutott az agyamon, hogy én ide be nem megyek, inkább hazamegyek.. de azért maradtam. És már szólítottak is.
A professzor (aki ehhez a címhez meglehetősen fiatal, legalábbis eddig csak meglehetősen idős professzorokat ismertem) kezet fogott, bemutatkozott, majd elkezdte tanulmányozni a leleteimet (van egy pár). Megnézte az mri-ről kapott cd-felvételt, kérdezgette, milyenek voltak a rosszullétek pontosan. Majd áthívott egy doktornőt, konzultálni. Doktornő is elolvasta amiket a professzor összegyűjtött a leletekből, meg a válaszaim alapján, majd közösen megbeszélték, hogy ez semmiképp nem sm (fanfárok, megkönnyebbülés, nagy sóhaj), ámde szerintük nem is epilepszia. Ami persze nem lehet biztos, hogy nem az, mert semmi sem biztos.. de csak egyetlen pozitív eeg-m van szemben egy jópár negatívval, ráadásul a rosszullétek utáni halottsápadt arc sem az epilepszia jellemzője. Az éjszakai lábrázásokra sem nagyon van magyarázat, de esetleg amiatt készülhetne egy éjszakai videos eeg, hogy lássák, hogy is néz ez ki.
Valamint, az általuk gyanított vasovagalis syncope miatt menjek el kardiológushoz, csináltassak szívultrahangot, 24 órás ekg-t, és nézessem meg a pajzsmirigyemet is. Addig pedig szedjek rivotrilt, és semmiképp ne a keppra-t, amit a tatabányai dokim javasolt. És slusszpassz, viszontlátásra.
Míg a rendelőből kiértem a kocsiig, máris eldöntöttem, hogy én aztán tuti nem fogok parancsra, videora aludni. Még a kardiológiai vonalat végigjárom, megnézetem a pajzsmirigyemet is, és végeztünk, hatszáz.
No persze Balázs rögtön közölte, hogy nemúgyvanaz... mert majd azt nem én fogom eldönteni, mert utána kell járni. Aztán este Eszter mondta ugyanezt szinte. Tudom, hogy mindketten aggódnak, féltenek, és ezért szeretnék.
De én meg rettenetesen unom, hogy másról sem szólnak a napjaim, minthogy orvost hívogatok időpont miatt, vagy épp ott ülök nála, és nem történik semmi, mert se nem ez, se nem az.. se nem semmi, csak rázom a lábam éjszakánként.
Hála az égnek, nem vagyok beteg.
Most épp arra gyúrok, hogy jó pár hétig elkerüljenek a lábrázások... hogy ne is akarjon senki rávenni sem arra a videos eeg-re. Szedem esténként a magneB6-ot, ártani nem árthat.
Úgyhogy... "Jó a hír, jó a hír, Isten hozott gólyahír.. " :)

Ezúton is szeretném még egyszer megköszönni Eszternek, hogy lelevelezte nekem a professzorral, hogy fogadjon. Nagyon komolyan megnyugtatott afelől, hogy szó nincs szklerózis multiplexről. :)

2011. júl. 4.

Táborozik..

Egész hétvégén nem tudtam rávenni magam, hogy megírjam... és egy poszt félig megírva itt várakozik a piszkozatok között (azt be fogom fejezni).
Péntek éjjel már megint egy első dolgon estünk túl. Na, most ezen elvigyorodtam.. kicsit kétértelmű a dolog. :D De nem, nem olyan értelemben.. még akkor sem, ha éjszakáról van szó.
Pénteken nagyfiam már egész nap tűkön ült, alig várta, hogy indulhasson a táborba. A bőröndjét előző este becsomagoltuk, akkor még éreztem magamban annyi erőt, hogy talán minden be is kerül, mert kellőképp pörgött az agyam máson (ez a piszkozatos bejegyzés). A hátizsákja még hátravolt, amibe az apróságok kerültek, úgy mint elemlámpa, fejlámpa, távcső, könyv (nem aprózza Tvrtko legújabb kiadásúját vitte... tudom, tudom.. nem feltétlenül nekivaló), nesszeszer. Helyes volt, mert a nesszeszer az, amit itthon csak én használok több-kevesebb rendszerességgel. Amikor megbeszéltük, hogy majd egy ilyenbe pakoljuk neki a tusfürdőt, fogkefét, fogkrémet, ragtapaszokat (optimista szülőként tíz sebészeti ragtapasszal indítottam útnak), gyógyszert (ventolin, singulair junior, aerius, algopyrin), meg ilyeneket, akkor első körben felkiáltott, de ugye nem a Te rózsaszínedet kell vinnem? :D Nos, megnyugodhatott, mert van nekünk egy teljesen konszolidált barna kappa (sparos pontokért lehetett venni). Nem győzött ámuldozni, milyen ügyesen tudok pakolni, mert mennyi minden elfért milyen kis helyen. Én meg ahogy fogyott a pakolnivaló, úgy kezdtem pánikolni, hogy valami itthon maradt. Tuti, hogy elfelejtettem.. kevés lesz.. fázni fog.. leeszi, leissza, beleül, nem tud mit felvenni.. Balázs az apák higgadtságával szemlélte mindezt, néha közbeszólt, hogy "elég az.." Meg hogy "ne aggódj már".
Délután ötre már a telefontöltő is készenlétben állt, én pedig feltűnően gyakran meredtem szótlanul magam elé, leginkább eltűnve valahol.
Annak idején anyám engem mindig úgy indított el, bárhova is mentem, hogy kibőgte a szemeit. Nem tudom, mitől féltett, vagy mi volt ennek az oka, mindenesetre megfogadtam, hogy ha belehalok sem fogom ugyanezt tenni, mert azt szeretném, hogy jól érezze magát, úgy meg aztán nem fogja, ha én úgy búcsúzok el tőle, mintha a vesztőhelyre küldeném.
Vacsora után Patrik mindinkább besózott állapotba került, én mindinkább süllyedtem magamba. Folyamatosan ellenőriztem magamban a bőröndje/hátizsákja tartalmát, minduntalan komoly pánikhangulatban... valamit elfelejtettem. Az övtáskájába is bekerültek eddigre az okmányai (személyi, lakcímkártya, taj-kártya, eu taj-kártya, diákigazolvány), a pénztárcája (benne forint is, euro is, és lei is), rágó.
23 óra előtt nekiálltam a szendvicseket megcsinálni. Itt már komolyan pánikoltam, és tuti, ha akkor kell eldöntenem, mehet e, nem engedem el.
23:35-re Patrik gyors egymásutánban többször is meglátogatta a legkisebb helyiséget izgalmában, aztán elindultunk az iskola elé, ahol gyülekeztek. A busz már várta őket, beraktuk a bőröndjét, fogta a hátizsákját, és felszállt. Az osztályfőnöke az egyik táborvezető, ő jelölte ki, hol üljenek. Lerakta a cuccát, majd még visszajött a busz elé. De már csak egy percre.... adott még egy puszit, láttam az arcán, hogy ha hosszas búcsúzkodásba kezdünk, talán ő is elérzékenyül, így aztán nem erőltettem a dolgot.
A busz 0:10 perckor elindult velük Erdélybe. Akkor nem bírtam tovább, és pár könnycsepp hullott. Nem tudnám megmondani miért.. tényleg azt szeretném, hogy nagyon jól érezze magát, élményekkel gazdagodjon, hiszen ezért ment.. De őrület, hogy elengedtem ilyen messzire egyedül, ahol bármi történik, először magára számíthat..
Azóta pedig olyan érzés, mintha elhagytam volna valamit. Minden este beszélünk pár percet, nagyon jól érzi magát, nagyon tetszik neki minden, ma székely körúton voltak, tegnap Drakula várát nézték meg. Jó érzés hallani a boldog hangját, ahogy mesél..
De azért én alig várom, hogy megint itthon legyen... fura így, csak két gyerekkel.