Szombat

 Ma délután Balázsnak céges "kötetlen" beszélgetős-bowlingozós programja volt. A részvétel nyilván kötelező volt, bár volt lehetőség két dátum közül választani. Nem volt nagy kedve hozzá, de mindig nehezen indul az ilyenekre, aztán végül jól érzi magát. Én mondtam neki, hogy csak menjen, és örüljön neki, hogy van ennyire fontos, hogy ilyeneken várják. Közöttünk természetesen nincs emiatt vita, vagy ellentét, de nekem nem esik jól, hogy az én esetemben csak a munkám fontos, de az ilyesmiknél már szóba sem kerülök. A tavalyi elismerés nagy dolog volt, csak aztán megkeserítette az egészet, hogy pár nap múlva olyan leb.ást kaptam, hogy a fal adta a másikat. Azóta meg a mindennapi robot van, mindig több munka, mindig nagyobb elvárások, és ennyi. Pedig egyébként nem robotok vagyunk, és jól esne időnként egy-két elismerő szó. De ebben csak annyi változás fog történni, hogy majd én is belefásulok annyira, hogy fel sem fog tűnni. 

Még mielőtt úgy jönne le, hogy csak a bajom van a munkámmal, leszögezem, hogy nem így van, alapvetően szeretem, amit csinálok, szerintem jól.ia csinálom, csak vannak dolgok, amik zavarnak. 

Ha már így alakult a nap, akkor mára beterveztem magamnak egy jó unalmas ablakpucolós-függönymosós délutánt. Kicsit rezgett a léc miatta, mert nehezen találtam kedvet hozzá, de végül persze nekiláttam, és most jó, hogy kész van. A függönyök zavartak, éreztem belőlük a porszagot. Még mindig nincs olyan függönyöm, amit ne kéne vasalni, mert még mindig kevésbé utálom a vasalást, mint a méricskélést, aztán keresgélés, neten nem jó, mert csak meg kéne tapogatni az anyagát, ha hosszú, le kell vágatni, ha anyagot veszek, be kell szegetni. Szóval, túl nagy tortúra. Ráadásul minden bizonnyal van egy kis ocd-m, mert muszáj egyformának lenni, legalabb valami szabály szerint. Pl.a két szélső utcai ablak, és a két középső egyforma.Legjobb lenne mind a négy, de ez már egyszer nem sikerült, kellett másik szabály.