Nincs ez így jól

 Figyelem magunkat egy ideje, próbálom néha kívülről is látni magunkat, nem csak benne élni a kapcsolatunkban. Minden rendben van, továbbra is szeretjük egymást, mégis azt gondolom, nem jó az irány, amerre tartunk. Minden olyan rutinszerű lett, minden napunk egyforma, nagyjából ugyanaz a ritmus. Dolgozunk, boltba megyünk, minden nap van főtt étel, minden nap rend van itthon, minden számla időre be van fizetve. Mindenkinek megvan a maga feladata, ezt is rutinszerűen csináljuk, eszünkbe sem jut megkérdezni a másikat, hogy van e szüksége segítségre. Anélkül, hogy direktben megbeszéltük volna, szinte percre pontosan ugyanakkor csinálunk mindig, mindent. Egyre többször fordul elő, hogy csak ülünk, és nem beszélgetünk. Én egy csomó mindent nem mondok ki, mert tudom, mit válaszolna rá. Valószínűleg ő is így van ezzel. 

De nem kéne ennek így lennie, mert dacára az együtt töltött közel huszonnyolc évnek, és annak, hogy lassan huszonkét éves házasok vagyunk, még egyáltalán nem vagyunk öregek. Én középkorúnak is csak a rosszabb napjaimon érzem magam. Azt nem tudom, hogy lehet visszahozni valami pezsgést, vibrálást, sosem voltam egy csábító díva. És persze, egyedül igencsak kevés is vagyok ehhez. Balázs időnként úgy nyilatkozik magáról, mint aki már öreg mindenhez, pedig egyébként egyáltalán nem az. 

Nem is olyan rég jutott eszembe, hogy mi még sohasem utaztunk el sehova kettesben. Persze, nem most fogunk, mert nem is lehet, de kicsit meg is ijedtem a gondolattól, hogy mi van, ha nem is akar velem (már) kettesben lenni. 

Tudom, mert sok mindent olvastam már erről, hogy milyen praktikákat ajánlanak, de nem érzem az itthon randizást a magunkénak. 

Valószínűleg egyébként pont itt, ezen a ponton már Balázs haja égnek is áll, merthogy mindezt holnap reggel ő is olvasni fogja, és lehet, hogy nem is ért velem egyet, de szerintem valamit ki kellene találnunk egy kis visszafiatalodásra, mielőtt végképp beleöregszünk a saját életünkbe.