Ez bizony húsz

1993. június 22. Este fél tíz. Amikor egy csóktól örökre megváltozott minden. Nem életünk első csókja volt, mert egyszer már próbálkoztunk egymással, de az a kis intermezzo nem is volt (akkor még) túl komoly, és épp akkor nem is bírtunk egymással, főleg, mert amúgy mindketten másfelé voltunk elköteleződve (haha.. :D), meg úgy egyáltalán.
De ez után az este után már nem volt megállás. Nekem például kétségem sem volt felőle, hogy éppenjólesz Ő nekem akár életem végéig. Neki még biztos volt. Nekem mondjuk írásos bizonyítékom is van rá, ahogy próbálgattam még iskoláslányként a leendő nevemet. :) Sokféle verzió szerepel ott, és az egyiket használom már tizennégy éve. :) Mondjuk az ott szereplő, akkor még álombéli gyerekeink nevei közül végül egyiket sem adtuk, de azért azt elárulom, hogy jó sok név volt ott már akkor is. :)
A húsz éves történetünk nem feltétlenül szirupos és rózsaszín, már csak azért sem, mert jó sok próbát kellett kiállnunk együtt is, egymásért is, és külön-külön is, ahol azért mindig szükségünk volt a másik sziklaszilárd állhatatos szeretetére. De ha azt kell néznünk, hogy végül is most abból az alkalomból írom azt, hogy éppen ma két évtizede csattant el az a bizonyos mindent eldöntő csók, akkor minden szirupos és rózsaszín. :) (amúgy meg nem is csattant, mert még ma is beleborzongtam annak a finom puhaságnak az emlékébe)
Vannak belém égett pillanatok, mondatok, érzelmek, nézések. Mosolyok és fintorok, sőt, vannak nagyon emlékezetes veszekedéseink is. Ez utóbbiból kevesebb van, alig pár. Azok az emlékezetes mosolyok és nézések viszont ezrével.
Annyi mindent kaptam tőle, mint még soha senkitől. Nem tárgyakat, bár éppenséggel azokkal is elhalmozott a kezdetektől fogva. Mert ha valamim nem volt, vagy épp vágytam rá, egészen biztosan előteremtette amint tudta. Mindegy, hogy fülbevalóról, vagy egy cipőről, vagy akár egy telefonról, vagy egy laptopról beszélünk. Vágytam rá, az enyém lett. :) Mert Ő ilyen. Egészen magabiztosan mondhatom, hogy értem bármire képes lenne.
Egyetlen egyszer fordult elő a húszéves fennállásunk alatt, hogy megingott a kapcsolatunk. Miattam. Én voltam a hunyó, és én voltam, aki hagyta volna magát elsodorni, csak mert épp akkor egy roppant haszontalannak érzem magam fázisomban voltam. Hogyismondjam.. szerencsére időben lebuktam. Sosem látott szerelemmel küzdött értem, a házasságunk hetedik évében (ugye, az a bizonyos hetedik), az együtt töltött éveink tizenháromnál jártak. Persze, mostanra azt gondolom, leginkább segélykiáltás volt ez részemről felé, hogy vegyen észre, mert roppant hálás voltam érte egyrészt, hogy kimenekített a saját magam okozta slamasztikából, másrészt pedig roppantul megkönnyebbültem attól, hogy tényleg ennyire szeret. (és soha többet nem követem el ezt a hibát)
Annyi csodát éltünk át együtt, és annyi minden mást is, hogy olyan, mintha addig, amíg Ő nem volt mellettem, nem is éltem volna. És amúgy nem is.. mert Tőle, és Vele olyan csak, amilyen.
Remélem, még vagy ötvenig. Vagy akármeddig, amíg lehet együtt. Ha már nem, egy perccel sem tovább...

Kedves Te, aki mindennél fontosabb vagy! Lehet ez még kétszer húsz is, ugye? <3>