Tulajdonképpen saját magamnak okoztam azzal a legnagyobb kárt, hogy akarva-akaratlanul (vagy leginkább a körülményekhez való alkalmazkodás miatt) is kiszakadtam az internetes kommunikáció világából.
Minden adott lenne pedig hozzá... okostelefon, laptop, szupergyors internet.. meg még ami csak szem-szájnak ingere... Csak az idő, az, amiből a legkevesebb van.
Egészen eddig fel sem tűnt ez ennyire, mint ma este, mikor a könyvemben azt olvastam, hogy az egyik főszereplő milyen kedves-kellemes emlékeket őriz az édesanyjából. Na és ezen el kellett gondolkodnom. A gyerekes részen is, nem én lennék.. Meg azon is, hogy milyen kellemes emlékeket őriznének rólam mások. Mondjuk Ti, akikkel közösen blogolunk, és nekem hetek óta arra sincs időm, hogy írjak egy-egy bejegyzéshez legalább pár sort. Most az a meggyőződésem, hogy úgy emlékeznének rám egy csomóan, hogy "Jaaaa, a Dius, aki minden nap írt, de soha senkihez nem szólt? Hát kár, hogy már nem ír.."
A gyerekeim pedig sajnos elég sok olyan dologra emlékeznének mostanság, amire nem vagyok büszke.
Például, hogy "Ne most, dögfáradt vagyok, és látod, még főzök..". "Jajj, hagyjál már a hülyeségeiddel, fiam, mindjárt indulnom kell dolgozni, nincs erre időm." Vagy hogy "Hagyjátok már abba, mert világgá megyek."
Persze, kicsit világosabb pillanataimban tudom, hogy a szép emlékek tovább megőrződnek, mint azok, amik nem szépek. És végül is.. még egy csomó időm van ilyen szépeket gyártani, nemde?
Ne emészd magad ezeken. Ki még nem járt hasonló cipőben ... maradjunk annyiban, ő majd fog. :)
VálaszTörlésÉN IS REMÉNYKEDEM! :)
VálaszTörlésHa ez vigasztal, mindenki arra emlékszik, amire akar. :o) Nekem visszatekintve gázos gyerekkorom volt, eléggé elhagyatott voltam, csak anyai nagymamám volt biztos pont, még le is lettem passzolva hozzá, amikor anyám munka mellett beiratkozott az esti gimibe. És én nem lepasszoltnak éreztem magam, hanem egyfajta aranykor rémlik fel, amikor visszagondolok, pedig nagypapám kemény ember volt, nem nagyon lehetett hangoskodni ott, és nagymamám két műszakban irányította a buszokat, és ha délutános volt, akkor csak a reggelinél találkoztunk, ha délelőttös, akkor meg hajnalban ment el. És mégis, életem legszebb két éve volt. És még anyámról (aki úgy viselkedett és viselkedik a mai napig, mintha az irigy nagytesóm lett volna) is főleg csak a szépet őrizte meg az emlékezetem, az igazán nagy igazságtalanságok kivételével persze. :oD És azért szeretem ám, ez nem függ attól, hogy milyennek kellett volna lennie. Jeti meg főleg szörnyű dolgokra szeret visszaemlékezni a gyerekkorából, pedig azért néha kicsúsznak a szép emlékek is, hogy mégis jó volt néha otthon.
VálaszTörlésSzóval csak légy önmagad, szerintem ez a legfontosabb, a többiek meg (beleértve akár a gyerekeinket is), gondoljanak, amit gondolnak, azon úgy sem tudunk változtatni.