Ördög a falon...

Avagy hogyan késtem ma egy órát a munkahelyemről, és hogyan öregítettem pár perc alatt minimum öt évet a férjemen.
Nem tudom, mennyire fogom tudni elmesélni, bár, magamat ismerve majd elég részletesen és érzékletesen. Már csak azért is, mert majd most, amikor leírom, akkor már kicsit kiadom magamból, és elkezdem felfogni, feldolgozni, és majd egyszer eljutok oda is, hogy ezen is túl vagyunk.
Szóval, reggel fél ötkor keltem, még éppen jutott egy jó hosszú ölelés Balázstól, mielőtt ő munkába indult. Készülődtem én is, de nekem kicsit később kellett csak indulnom. Minden ment a szokásos medrében, mikor aztán bementem még wc-re. És ott kezdődött a reggeli rémálom és kálvária. Merthogy a hasam görcsölt, de rettenetesen. Egy pillanat alatt levert a víz, és forgott a világ. Biztatgattam magam, hogy nem lesz semmi baj, itt van nálam a telefon, felhívom anyámat, és jön. Igenám, de annyira fájt, és annyira zúgott a fülem, hogy képtelen voltam kiszabadítani magamat ebből az állapotból, a telefonomat meg a repülő módból. (ez egy olyan, amikor olyan, mintha ki lenne kapcsolva, mert hívni nem lehet, meg én sem tudok hívni senkit, de az ébresztő bekapcsol). Túl hosszan kell nyomni hozzá az oldalán a gombot, amire ott és akkor képtelen voltam. Ekkor már attól pánikoltam, hogy most már lekésem a buszt, és egészen biztos, hogy képtelen vagyok innen kimenni, mert még mindig nagyon fáj. Van egy pár perc, ami kiesett teljesen, fogalmam sincs, hogy ott mi történt. A fájdalom ezúttal nagyon sokáig tartott, és nagyon lassan enyhült, a "fekete lyuk" idő után aztán rázott a hideg, és szép lassan lecsengett. Ekkor már majdnem hat óra volt, úgyhogy végzetesen elkéstem, és még nem is tudtam biztosan, hogy egyáltalán képes vagyok e már arra, hogy megmozduljak.
Elmúlt hat óra mire ki mertem jönni, és ekkor már csak azon kattogtam, hogy jajj, elkéstem. A kezem remegett, és életemben először voltam igazán tehetetlen a modern technikai kütyükkel szemben, mert a saját telefonomon még akkor sem tudtam kikapcsolni ezt az izét, Patrikén meg nem tudtam feloldani a telefonzárat.
Ültem és bőgtem, közben fáztam. Végre kigondoltam, hogy most már biztos ébren vannak anyámék, és akkor megyek, és szólok, hogy vigyenek be dolgozni, meg telefonálok is, amikor csörgött Patrik telefonja. Balázs teljes pánikban telefonált, hogy mi van már, mert ott nem vagyok, felhívni nem tudnak.. nála keresnek.
Hallottam a hangján, hogy iszonyatosan megijedt, és még megnyugtatni sem tudtam semmivel. Nem voltam a legösszeszedettebb épp.
Végül elmentem persze dolgozni, és nem is volt semmi baj, leszámítva, hogy mire hazaértünk a fejem majdnem nem is az én fejem volt már, annyira fájt. Az izmaim is odavannak, és a lelkem is romokban még most is. Egyrészt, mert nem értem.. mindent megtettem, amit meg kell tennem. Másrészt azt az aggodalmat a hangjában, és azt a rémületet a szemében nem fogom tudni elfelejteni. Örülhetnék is neki, mert egészen biztos lehetek benne, hogy a világon a legjobban engem szeret, de nem ilyen áron akartam én ezt tudni.

De mindenki megnyugtatására, mostanra jól vagyok, és holnapra egészen biztosan ki is alszom ezt az egészet. Hogy majd mikorra fogom ezt elfogadni, kiderül.