Tettem egy érdekes felfedezést a hétvégén. Jó, többet is, mert ez az érdekes érzések és érdekes felfedezések hétvégéje volt. De most csak erről az egyről fogok írni, mert önző vagyok, és már megint magammal foglalkozom. Foglalkozhatnék az árvíz helyzettel, és megoszthatnám a bölcsebbnél bölcsebb gondolataimat is e témában, és ezredszer is hálát adhatnék érte, hogy mi ennyire messze vagyunk, és ezredszer is elmondhatnám, hogy mennyire együtt érzek mindenkivel, aki ezt testközelből átéli. Azért nem teszem, mert igazából a levegőbe beszélnék csak, mert fogalmam sincs róla, hogy valójában mit élnek át. Ugyan volt nálunk egy árvíz '96-ban, mikor rendesen derékig ért az utcában is a víz, de akkor sem voltunk közvetlen veszélyben, nem fenyegetett kitelepítés senkit, így gondolom össze sem hasonlítható a kettő dolog.
Na de hogy rátérjek a lényegre. Épp az előbb fedeztem fel amúgy, illetve fogalmaztam meg végre magamnak is, hogy ez a ú.n. én-időm, amikor már csend van, és csak a szuszogások hallatszanak, meg a tévék zaja, az mennyire nagyon kell nekem. Mert ilyenkor csak úgy vagyok, és nem csinálok semmit. Épp csak körülnézek, mi újság a nagyvilágban (ó, igen, rólatok is tudok ám mindent, csak jórészt csendben, és lábujjhegyen osonok, hogy fel ne ébresszek valakit), aztán körbenézek még a lakásban. Az előbb találtam a konyhaszekrényen egy kis műanyag tálat, benne egy műanyag késsel és műanyag villával. Bámultam két percig értetlenül, mert már egyszer totálisan rendbe tettem a konyhát, és nem maradt elöl semmi.. aztán leesett, hogy Roland banánt evett. És ő úgy szereti, hogy összevágja magának a kis tálba karikákra, és villával megeszegeti.
Még ilyenkor szoktam olvasni a kádban, vagy ha épp azt nem, akkor simán csak gondolkodom (mert mindig kell valamin). Végiggondolom, hogy mi mindent kell holnap csinálni, elintézni, megvenni, odaadni. Előkészítek reggelre minden szükségest, hogy majd amikor emiatt az énidő miatt alig tudok felkelni, akkor, ha minden kötél szakad, akár negyed óra is elég legyen ahhoz, hogy mindenki útnak induljon. Mondjuk ez akkor, amikor eléggé magabiztos vagyok, akkor akár el is maradhat. (és ez általában csak vasárnap este és hétfő este van így, a többi napon már előre kell gondolkodnom, mert ahogy telik a hét, úgy lesz egyre nehezebb felkelni reggel)
És ilyenkor esténként általában még összegzem is valamelyest magamban az eltelt napot. Elraktározom a jó dolgokat, és elengedem a kevésbé jót. Ez utóbbi nem mindig sikerül azonnal, de minél többször csinálom, valahogy mindig könnyebb lesz (erre mondják, hogy gyakorlat teszi a mestert?), és egyre többször kapom magam azon, hogy sokkal több jó dologra emlékszem az elmúlt napokból, mint kevésbé jóra. Vannak mondatok, arcok, mosolyok, és mindenfélék a múlt hétről is a raktárban. Ezeket fogom előkapni majd a jövő hét kicsit nehezebb pillanataiban.
Na és végül, de nem utolsósorban... a hétvégén végre szó szerint is megérkezett az ÉN időm. Meleggel, szikrázó napsütéssel. Direkt nem néztem időjárás-előrejelzést, de azt remélem, itt is marad egészen szeptember végéig, így ahogy van. Najó... még egy kicsit lehet melegebb. ;)
:)
VálaszTörlés