Még nem az

Gondolom most azt vártátok, hogy megosztom az év végi bizonyítványokat amíg még friss és meleg. De most még ezt nem teszem meg, megvárom a harmadikat is, ami csak holnap érkezik. Így akkor nem lesz kivételezés, és mindet egyszerre írom le, már csak azért is, mert mindhárom egyformán kedves nekem. :) Annyit azért elmesélhetek a mai napról, hogy minden látszat és minden szabadnap ellenére is rettenetesen megviselt. Mostanra az energiaszintem nemhogy nulla, hanem sokkal inkább mínusz valamennyi. Minden idegszálammal és energiámmal Erik felé fordultam ma, hogy ne legyen már olyan ideges, és elkenődött, mint amilyen már napok óta. Mást sem hallottam tőle, csak hogy az ő bizonyítványa "szar" lesz, és rá majd biztos, hogy nem leszünk büszkék. Annyiszor átbeszéltük, hogy akármilyen is, mindenképpen az ő munkájának a gyümölcse. Ha most ez nem olyan, amivel elégedett, akkor le kell vonni belőle saját magának is a tanulságokat. Persze, ez jól hangzik, és felnőtt fejjel biztos, hogy egészen más ez, mint gyerekként, amikor még másképp gondolkodunk, és leginkább annak a vágynak akarunk megfelelni, hogy a szüleinknek a létező legjobbak legyünk. Mert az aztán a gyerekek többségének ebben a korban már (még) nem evidens, hogy csak úgy önmagáért is a létező legjobb.
Szóval, így telt a hét. Hogy ő mondta a magáét, én meg az enyémet, hol reggelente indulás előtt, hol este tízkor, mikor én hazaértem. Ahogy közeledett a mai nap, úgy volt az ő tekintete egyre rémültebb, és az arckifejezése is egyre reménytelenebb. Néha komolyan attól féltem, mégis van valami, amit tudnom kéne, és talán valami orbitális meglepetés lesz abban a bizonyítványban, és nem leszek rá képes, hogy szó nélkül hagyjam. Pedig már megfogadtam ezt ezer éve. Meg megfogadtattam Balázzsal is. Vele körülbelül tízezerszer. Csak mert biztos akartam lenni benne..  Nem, nem úgy akartam szó nélkül hagyni, hogy ne beszéljük meg, mi az, amin esetleg változtathatna, de semmiképp nem akartam még csak egy félszónyi olyat sem, hogy "hááát, tavaly ez még ötös volt".Ehhez még azért Roland is betársult néha, aki egy kicsit aggódott azon, hogy lehet, hogy ő mégsem mehet másodikba, mert neki semmit nem mondtak erről. :D Ezerszer elmagyaráztam, hogy arról tudna, ha nem mehetne másodikba, de néha azért előjött ez. Ő nagyon izgult, milyen is lesz ez az egész évzáró. :)
Minden energiám erre ment el, és ugyan csodálkoztam is rajta, hogy dacára a lassan felszívódó magne b6-nak folyamatos izomfájdalmaim vannak a héten, és a fejem is egész héten fájt, amire ezer éve nem volt példa, de nem kapcsoltam össze magamban ezeket. De ma este már egészen biztos vagyok benne, hogy ezek aztán szépen párban jártak.
De hogy ne legyen nagyon egyszerű semmi, még az évzáró előtt egy órával megjelent Patrik is, kezében a műfogával. Hogy azt hittem, abban a pillanatban rám szakad az ég is, de minimum a föld nyílik meg alattam, és eltűnök a fekete lyukban. Három perc alatt át voltam öltözve, Patrik már mosta a fogát, közben leszerveztük, hogy a két kicsi addig nekiáll öltözni, és az Apa jön vissza értük, és viszi őket. Én meg majd ha végzünk, akkor érkezem. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy épp rendelt a fogorvos. Már a váróban kezdett az adrenalin-löket dolgozni, és remegni a kezem. Patrik nyugtatgatott, gondolom, attól tartott, hogy még a végén rosszul leszek ijedtemben (ez is mondjuk csak most esett le) Aztán mikor már visszakerült a foga, és még annyira időben is voltunk, hogy bőven odaértünk a suliba is, akkor végképp remegtem, immár a megkönnyebbüléstől. (de ilyen is csak nálunk történik, hogy pont ilyenkor..)
Hát ez a nem túl rövid és tömör magyarázata annak, hogy olyan vagyok, mint valami zombi. De hogy jól jöjjünk ki ebből is, megállapíthatom, hogy legalább ezen is túl vagyunk. :) Tanulságok levonva, tanulnivaló feljegyezve, mehetünk tovább... és tovább... :)
A többit pedig holnap......