2012. aug. 31.

Gondoltál már erre?

Egészen másról akartam írni ma, de aztán egy esti élmény olyan elemi erővel hatott rám, hogy azonnal elvetettem minden tervemet, mert tudtam, erről írnom kell.
Teljesen hétköznapi nap volt ma, de péntek. Egy olyan hét péntekje, amikor jóformán csak kutyafuttában találkoztunk Balázzsal, így amikor ma hét óra tájban felhívott, hogy korábban végeznek, és nem is történt semmi rendkívüli ma, úgyhogy ő is jönni tud fél kilenckor, nem csoda, hogy olyan fejet vágtam, amit Erik azonnal megörökíteni kívánt.
Alig vártam innentől kezdve, hogy fél kilenc legyen, és ahogy mondta, fél kilenckor hívott is. De. Azt mondta a telefonban, hogy már jönne, de hazavisz még három srácot Tbányára, mert csak két óra múlva jön a busz, amivel hazajutnak. Alig fél perc alatt megbeszéltük, hogy beugrik értem is, és akkor még megejthetjük a bevásárlást, nem kell holnap reggel menni.
Ebben még semmi rendkívüli nincs. Jöttek, beszálltam az autóba, és mentem. A hátsó üléssoron ezúttal a gyerekeim helyett három fiatal ember ült. Beszélgettek, nem hallottam miről, mert közben elmerültem a gondolataimban. A három fiatalembernek köszönhető többek között, hogy ha bemegyek az egyik sp..r üzletbe, akkor kapok joghurtot, tejfölt, gyümölcsöt, felvágottat, húst. Napi nyolc-tíz, sőt, nemritkán tizenkét órát dolgoznak, mint szorgos kis hangyák, hogy összeszedjék a boltok számára a rendelt árut. Azt, amit mi, felhasználók majd megveszünk, hazahozzuk, és megesszük. Abba nem akarok belemenni, hogy mennyire kell "odatenniük" magukat nap mint nap azért, hogy ebből tisztességgel meg is élhessenek, de maradjunk annyiban, hogy én valószínűleg nem tudnám magam úgy odatenni.
Fiatal fiúk egyébként, különböző életutakkal, sorsokkal, egyikőjüknek szívszorítóan nehéz sors jutott. Évekkel fiatalabb nálam, és máris özvegy ember, két kicsi gyerekkel. Amikor idáig eljutottam gondolatban, és magamban végiggondoltam, hogy ez az ember ma már összepakolt nem kevés élelmiszert, amit holnap az ország több pontjára visznek majd, alig várhatja nap mint nap, hogy hazajusson a gyerekeihez, akik biztosan szintén alig várják már őt, majdnem sírva is fakadtam. Tudom én, hogy ez a munkája, de a legritkább esetben jut az embernek eszébe, amikor megvesz egy doboz tejfölt, hogy hány embernek köszönhető, hogy az a doboz tejföl ott van a bolt polcán.
Így, hogy mondhatni egy légtérbe kerültem ilyen emberekkel, azon kaptam magam, hogy végtelenül tisztelem őket azért, amit csinálnak. Az összes ilyen embert, nem csak őket. Rengetegen vannak, akiknek köszönhetjük a saját kényelmünket.
Egyébként, ami még érdekes és tanulságos is volt számomra, annak ellenére, hogy két órát kellett volna várniuk a buszra, egy morgást nem lehetett hallani tőlük. Én egy ilyen helyzetben úgy morognék, mint a bolhás kutya, az biztos. Ők nem. Ha Balázs nem mondja, hogy hazaviszi őket, várnak. És még így is, mindenki beérte volna azzal, ha ugyanott kirakjuk őket, pedig nem laknak túl közel egymáshoz.
Miután mindenki kiszállt a lakhelyéhez közel, még mi is bementünk vásárolni. Hűségesek vagyunk, és jó döntéseket hozunk, úgyhogy az intersp..ba. :) Minden egyes élelmiszernél eszembe jutott, hogy ezt a raktárban valaki összekészítette, hogy idehozzák. ...
Nem is tudom mit akarok ezzel elmesélni, azt már látom, hogy amit gondolok, és érzek ezzel kapcsolatban, az nem fog átmenni. De azért amellett, hogy érdemes teljes mellszélességgel támogatni a helyi őstermelőket, kézműveseket, gondolnunk kell arra is, hogy ha nem lennének ezek a multik, akkor ezek a fiatal emberek valószínűsíthetően munka nélkül lennének. Nagy kár lenne értük pedig.....

2012. aug. 30.

Telihold

Régebben jókat röhögtem azokon, akik már a telihold érkezése előtt szűköltek, hogy jajj, ne már, most majd nem tudnak aludni, meg ilyenek. Mostanában nem röhögök, és magamban százszor is bocsánatot kértem már minden ilyen gondolatom miatt. Az alvással nincs gondom továbbra sem, de ez most már a sokadik olyan holdtölte, ami éppen a lehető legrosszabbkor érkezik, ráadásul még társul hozzá valami érkező hidegfront is szerintem. Ennek megfelelően ma olyan vagyok, mint a lekvár... Minden izmom külön fáj, a fejem is már második napja.
De az összes tankönyv be van csomagolva, és a könyvtárban is voltunk ma. Roli vagdosós tankönyvének kicsit több, mint az egyharmada kész van, majd belehúzok, hogy teljesen kész legyen.
A legjobb hírem viszont, hogy holnap péntek van. Igaz, hogy esőt ígérnek hétvégére, de nem baj. Úgyis Forma 1 lesz. :D

2012. aug. 29.

Minden kívánságom...

...ilyen gyorsan teljesülne, akkor aztán születnének olyan boldogságtól túlfűtött bejegyzések, hogy a blogvilág is az én energiámtól működne. :)
De amíg eljön ez az idő, addig örülök annak is, ami épp csurran-cseppen.
Reggel még annak örültünk, hogy legalább délelőtt együtt lehet az egész család, merthogy mindketten délutánosok vagyunk. Ebéd közben annak örültünk, hogy a héten először együtt eszünk, és kis fintorral megállapítottuk, hogy majd legközelebb szombaton lesz ilyen, de sebaj.. Az ebéd utáni koffeinmentes kávémat kortyolgattam, és gondolatban már jó mélyeket sóhajtoztam azon, hogy mindjárt menni kell, amikor csörgött (izé, zenélt) a telefonom, és hívott a főnökasszonyom, hogy mit szólnék hozzá, ha ma mégsem kéne mennem? Konszolidált és jól nevelt voltam, nem visítottam bele a telefonba örömömben, pedig szerettem volna. Szóval, ma mégis lett egy szabad napom. Hihetetlen, nem? Amiket tegnap írtam, abból jó sok minden meg is valósult. A tankönyveket bekötöttem, és csak kétszer kaptam idegrohamot attól az öntapadós franctól, mert naná, hogy nem ott ragadt, ahol kellett volna. Mindegy, kész van, ez a lényeg. A borítékos vagdosóssal ugyan nem haladtam, de még a kanapén fekvés is megvolt. Jó, ez utóbbi kényszerből, mert nagyon fájt a fejem, de megvolt, és kész.
Egyébként meg erről a mai derült égből szabadnapról eszembe jutott a könyv, amit most olvasok. James Redfield: A tizedik felismerés. Már vagy tíz helyen megjelöltem, hogy majd leírom ide nektek az ott írtakat, de rájöttem, az úgy nem az igazi, mert egyrészt oldalakon keresztül tart egy-egy gondolat, másrészt kell az egész egyben, hogy érthető legyen. Na de ebben a könyvben is jó sokszor van szó a véletlenekről, amik mégsem véletlenek. Azt hiszem, a mai történés is hordoz magában valami üzenetet nekem, ami itt van az orrom előtt éppenséggel, csak mégsem tudom igazán jól felfogni. Pedig.. ha tudnám, talán megkönnyíteném a saját utamat vele, úgyhogy rá kéne jönnöm. Méghozzá hamar. Mert van itt megint egy dátum a szemem előtt, amikor majd valami történik (és meg is fogom írni akkor), de az én gondolatomban a dátum mellett szereplő esemény kiegészül még mással is. Rejtélyes, tudom.
Amúgy is ezek a "látom magam előtt dolgok" néha kiakasztanak. Újabban álmomban látok mindenfélét: most például Balázs szeptemberben esedékes fizetésének összegét láttam a bankszámlakivonatunkon. De többször álmodtam róla és a főnökéről, ugyanaz a jelenet ismétlődik újra és újra, úgyhogy szinte várom már, amikor majd hazajön, és elmeséli az álmomat. :D
Visszatérve a könyvre, az ott leírtak szerint mindenkinek van egy célja, amivel érkezik, és egészen addig újra és újra születik, amíg a cél meg nem valósul. Ahhoz, hogy ezt az ember tisztán láthassa, érezhesse, szükség van arra, hogy minden múltbéli érzelmet levessen magáról. Tetszik a gondolat, de mikor úgy a tizedik embernél tartottam, akivel kapcsolatban vannak még érzéseim, akkor kissé megijedtem, hogy én aztán soha az életben meg nem tudom, mi az a bizonyos cél. :D
Ja, és állítólag mindig ugyanazok az emberek vesznek körül bennünket az összes életünkben. :) Ez tetszik. És de jó lenne látni magamat, magunkat mondjuk valamelyik előző életünkben. Olyan kíváncsi lennék rá, hogy vajon Balázs és én évszázadok óta egy pár vagyunk? Vagy volt másféle kapcsolat is közöttünk?
De ha tehetném, előre tekintenék.... hogy könnyű szívvel várhassam, amikor kezdődhet az új életem. Mert ha biztosan tudnám, hogy kezdődni fog, egy percig sem aggódnék. :)
A bejegyzés kissé szétszórt,és vergődős, pont úgy, ahogy érzek ezekkel  a dolgokkal kapcsolatban. :)

2012. aug. 28.

Álom, álom...

Most van az a pont, amikor szabadságra akarok jönni, de nagyon. Persze, már az is óriási baklövés részemről, hogy egyáltalán eszembe jut ilyesmi, mert kizárt dolog. Ha nagy szerencsém van, akkor még azért az idén lesz rá esélyem. Ha nem, akkor nem tudom...
Mindegy, azért eljátszottam a gondolattal, hogy kiélvezném itthon az utolsó szünidei napok hajráját. Ma a tankönyvek kétharmadát elhoztuk. A két alsósét. Nekiálltam vagdosni Roli borítékos feladatait, utoljára elsős gyereknek. Ha nem kéne mennem dolgozni, pikk-pakk elkészülnék mindennel, beborítanám a tankönyveket azzal az átlátszó izével, elkészülnének a füzetek, meg minden. Így is el fogok vele készülni, a vasárnapi évnyitóig biztosan készen lesz az összes tankönyv, füzet, rajzdoboz, és tesi cucc. Csak mennyivel egyszerűbb dolgom lenne amúgy...
Jó, persze, örüljek, hogy van hova mennem. Tudom én is. És azt is tudom, mi a legnagyobb baj mindig ezekkel a helyzetekkel. Félig tudok jelen lenni, és ez idegesít. Azt szeretném, ha mindig maximális hőfokon égve tudnék működni itthon, és nem egy leeresztett lufiként, akinek nyűg az iskolakezdés körüli hercehurca.
Titokban még mindig azt várom, nem is lesz mindenki iskolás, hanem mehetünk hétfő reggel legalább egy valakivel az oviba. Hülyeség, mert nem lehetséges ez. Kicsit belehalok még mindig, pedig tudom, a kis királyfinak is az iskolában lesz már jó. Hiszen olyan lelkesen lapozgatta ma a könyveit, és mutatta, mi mindent  fog megtanulni. :)
Szóval, jönnék szabadságra, gyorsan megcsinálnék minden kötelező feladatot, és a hét további részében lógatnám a lábam. Megnézném a filmeket, amiket itt-ott ajánlott valaki, elolvasnám a könyveket, amiket szintén mások ajánlottak. Sütnék valami nagyon csokisat, és közben azt eszegetném. Vagy csak feküdnék a kanapén. Vagy..... két teljes napra lelépnénk Balázzsal. Akárhova. Csak mi ketten. Ezt is bírnám.
Majd egyszer....

2012. aug. 27.

A legjobb barátom

Úgy emlékszem, olyan negyedik osztályos lehettem, amikor egyszer az akkori magyar tanárom ezzel a címmel íratott velünk fogalmazást. Akkor nagyon nehezen találtam a szavakat, mert akkor még nem volt nekem ilyenem. Sőt, nagyon sokáig nem tudtam volna hiteles fogalmazást beadni a témában. Szerencsémre fantáziám már akkor is volt, úgyhogy egy kitalált legjobb barátról írtam, és a fogalmazásom is ötös lett.
Sokkal nagyobb szerencsémre, az élet úgy hozta, hogy ha most újra negyedikes lennék, akkor már lenne kiről írnom. Kettő legjobb barátom is van, a saját kettős személyiségemből fakadóan, mindegyikőjük valahogy másképp kapcsolódik hozzám, és mégis ugyanúgy.
Ma arról a legjobb barátomról mesélek Nektek, akinek éppen ma nevezetes napja vagyon. Nem hatesztendős lett, mint Vackor abban a verses mesében, és nem is fogom elárulni, hogy mennyi. Már csak azért sem, mert az én legjobb barátomra igazán igaz ez az idézet: "Te sosem fogsz megöregedni. Az élet lassan elvonul majd az arcod fölött, ennyi lesz, semmi több, és te attól még szebb leszel. Öreg csak az, aki már nem érez semmit!" 
Az én legjobb barátom egy olyan ember, akit nem lehet megunni. Igazi barát, akinek lehet sírni a vállán, akivel lehet önfeledten nevetni, aki képes őszintén kritizálni, ha a szükség úgy hozza, sőt, akár még kicsit észhez is téríteni. De olyan ember is, aki hagyja, hogy kritizáljam, ha a szükség úgy hozza, vagy akár észhez térítsem. Aki felhív, mert aggódott a blogbejegyzésemet olvasva, hogy talán nem vagyok jól. Aki számon tartja, mikor kell orvoshoz mennem, és biztosan nem felejti el, hogy aznap reggel küldjön legalább egy bátorító sms-t.
Olyan ember, aki a szeretteiért bármilyen áldozatot képes meghozni, aki mindennek utána jár, utána olvas, és számon tart.
Ha az lenne a feladat, hogy írjam le, milyennek látom őt, könnyű dolgom lenne: csinos, kedves arcú, nőies, és fiatalos. :)
Ha az lenne a feladat, hogy írjam le, mit szeretek benne a legjobban, szintén könnyű dolgom lenne: Őt magát, ahogy van. :)
Mostanára, mire idáig eljutott az olvasásban, már szörnyen zavarba jött, és azt gondolja magában, hogy azt hitte, többször már nem fogom meglepni ilyesmivel. De elárulom, még jut a következő évekre is a tarsolyomból, mert még mindig nem mondtam el, és nem írtam le mindent. De ha mindent leírnék, mi lenne a következő hatvan évben? Mert még az összesen szeretném köszönteni őt.
Úgyhogy most már csak ennyit szeretnék még Neked, kedves Eszter:

"Szülinapod végre elérkezett, egy szerető szív rólad megemlékezett, adassék meg minden, mire szíved vágyik, élj boldogan még nagyon sokáig."

2012. aug. 26.

Vissza a nyarat!

Lehet, hogy én vagyok az egyetlen széles e (blog)világban, aki ezt a kánikulás hetet még ajándékként fogta fel? Ne gondoljátok, hogy nekem nem volt melegem, mert dehogynem. Nálunk is harminc fok volt a lakásban, a galérián meg még minimum hárommal több (és ott alszunk). De bántam is én, hogy folyton izzadok, és mire hazaértem a tűző napon délután kettőkor, még a bugyimon is csorgott a víz. Az sem érdekelt, hogy miután a kutyáknak is bent kellett lenni, nehogy hőgutát kapjanak, így minden áldott este fel kellett mosnom. Csak az éltetett, hogy ez még így minden nap ajándék, amikor még nyár van. Mert mondhat bárki bármit, ez az egyetlen évszak, amikor a világon a legszabadabbak lehetünk. Még akkor is, ha egyébként dolgozni kell járni, meg a házimunkát is ugyanúgy meg kell csinálni. Na de mennyivel egyszerűbb az élet nyáron, mint bármikor máskor? Eleve kevesebb ruha kell. Pontosan kettő perc alatt fel lehet öltözni még olyan helyre is, ahova nem mehet az ember fürdőruhában. Mert csak felkapja a kis nyári (mindenhova jó) nyári ruháját, és már mehet is. A mosás valami álom ilyenkor. Pillanatok alatt megszárad minden, nem is szólva a napsütés áldásos fehérítő-fertőtlenítő hatásáról. Még a munkahelyeken is lazább minden, mert a nagy melegekben a legszigorúbb helyeken is engednek egy kicsit a szigorból. Én ugyan nem kaptam védőitalt sem, meg légkondi sincs, és volt harminc fok a boltban is, de az éltetett, hogy inkább ezt nézem, mint majd januárban (mondjuk akkor már majd nézze csak az utódom) a kilenc fokot.
És mennyivel egyszerűbb a főzés is. Mert nyáron simán elég egy jó kis saláta, vagy egy gyors tésztaféle, vagy egy lángos. Sosem iszunk annyit, mint ilyenkor, ami szintén jótékony hatású.
Ráadásul attól, hogy ilyen sokat süt a nap, mindenki kicsit boldogabb és mosolygósabb.
Szóval, nem értem én, hogy mi a baj a nyárral? Meg a kánikulával? Ha tehetném, összecsomagolnék, és holnap indulnék oda, ahol most kezdődik a nyár.
Már csak azért is, mert egyáltalán nem várom az iskolát. Nem mentek az agyamra a gyerekeim, így, nyár végére pl. jöttem arra haza, hogy el is mosogattak maguk után, a tükröket is megpucolták, meg az ablakot is. De ha semmit nem segítettek volna, akkor is látom, hogy mennyivel kiegyensúlyozottabbak a napi nyomorgatás nélkül, amit az iskola hoz majd magával. Nincs bajom a tanulással, sőt.. a nyomorgatás is inkább az a sok felesleges (szerintem) marhaság miatt van, amikor minden napra jut egy dolgozat, egy versenyre felkészülés, egy fogadó óra, egy szülői értekezlet, egy azonnal vinni kell, különben egyes...
Ráadásul ma nálunk már csak húsz fok volt délután kettőkor. Reggeltől pedig rettenetes szél fújt, és ez teljesen tönkretette a vasárnapunkat. Mert nem mentünk strandra sem, egyrészt Erik füle miatt, másrészt az időjárás miatt (vagyis így a kettő együtt). Balázs gyakorlatilag egész nap csak szenvedett, mert a szél hozta az összes pollent, ami eddig lapult valahol. Na ne is tudjátok meg. Én pedig, tekintettel a híres hidegfront-érzékenységemre egész délután vagy szédültem, vagy pityeregtem. Ez utóbbi egy új tünet, ilyen még nem volt, és tök hihetetlen is, de egy-egy szédülés után gombóc lett a torkomban, és már folytak is a könnyeim. Ha pedig ez nem lenne elég, most estére, mire ideért az eső, már a nyakam is fájt. Pedig a kánikulában sosem.
Tudom, hogy majd jól lehurrogtok, hogy ez a forróság, ami volt, az nem embernek való, de én akkor is kérem vissza inkább...
Ja, és eszembe jutott még, hogy mindenki azt mondogatja, hogy ilyen meleg sosem volt régebben, de pl. tegnap előtt húsz éves meleg rekord dőlt meg. Úgyhogy az vigasztaljon mindenkit, hogy majd ezt is elfelejtjük hamar...

2012. aug. 25.

Hülye, hülyébb, Dius...

Most ezt nem kell nagyon véresen komolyan venni, olyan viccelődős hangsúllyal tessék olvasni a címet.
Ugye ma végre szombat volt. Egész héten, amikor már treníroztam magam az időben felkelés című projektre, azt mondogattam, hogy majd szombaton... kilencig alszom minimum. Hát, ehhez képest már csütörtökön tudtam, hogy nem fogok aludni. Bejelentkeztem a fodrászhoz, reggel hatra. Amikor rábólintottam az időpontra, le sem esett rögtön, hogy az nagyon korán van. Inkább el sem újságoltam végül senkinek, gondoltam, ha elalszom, és nem tudok mégsem menni, akkor legalább csak én tudom.
De- vannak még csodák- ma reggel fél hatkor zenélt a telefonom (hallgasd csak meg..), és én jól nevelten fel is keltem. Magamnak is nagy meglepetés volt. Az meg főleg, hogy annyira nem is voltam álmos. Azért elterveztem, hogy ha hazajövök, még egy kicsit ledőlök majd a kanapéra.
Nyolckor már itthon voltam (festés, vágás, plusz voltak előttem....igen, előttem volt időpontja), de persze szóba sem került a kanapéra fekvés. Addigra minden gyerekem ébren volt, úgyhogy igényt tartottak kakaóra, tejeskávéra, pólóra, ilyesmikre. Közben Balázzsal is beszéltem, megbeszéltük, hogy vacsira grillezünk, és akkor még abból holnapra ebéd is lesz.
Itt gondoltam, hogy na nem is baj, hogy nem feküdtem le, gyorsan lerendezem a vásárlást,és majd amíg megy a mosógép, addig...
Ez így is lett majdnem, csakhogy a fiúk érdekes arckifejezése után, amit a szendvics-ebéd hozott ki belőlük, kitaláltam, hogy jó, akkor sütök palacsintát. Másfél óra sütögetés után már két adag mosás is lejárt, úgyhogy ismét búcsút intettem a kanapénak, mert rögtön az ebéd után mentem teregetni. Aztán elpakoltam a tányérokat, palacsintázós cuccokat a mosogatógépbe, újabb adagot indítottam a mosógépben is, majd pihenésképp megfürdettem a kutyákat.
A kutyafürdetés utánra újabb "csak pár percre ledőlök" akción törtem a fejem, de közben a mosógép már majdnem lejárt, úgyhogy ki kellett mennem leszedni a száraz ruhákat, hogy legyen hely teregetni.
Ezek után bepácoltam a húst a grillezéshez.
Aztán öt percre tényleg leültem.Hogy aztán gyorsan fel is pattanjak, mert még azt a koffeinmentest sem ittam meg délután...
El kellett rakni a leszedett ruhát, aztán fel kellett porszívózni...
... közben Balázs nekiállt grillezni, időnként kellett keze alá dolgozni, a tüzet nem hagyhatja ott, amíg bejön valamiért, a fiúk meg biciklizni voltak, ők most nem tudtak segíteni.
Mire végzett, rájöttünk, nem vagyunk elég éhesek, úgyhogy megettük a maradék palacsintát (de legalább már megvan a holnapi ebéd)
Vacsora után még kutya sétáltatás (ez mondjuk egy kellemes program), aztán mosogatás, hűtőátrendezés, hogy minden beférjen. Végül este kilenckor a szokásos felmosással fejeztem be a napot.
Jelen pillanatban hulla vagyok, és ígérgetem magamnak, hogy fél óra múlva az ágyamban leszek. .... és nem kelek reggel korán, és  nem csinálok holnap semmi. (esetleg egy adagot mosok, meg port törlök, de az igazán semmiség... :D)

2012. aug. 24.

(rém)Álom (ezt fejtsd meg)

Nem mondhatnám, hogy az epilepsziám napi téma lenne nálunk,mert egyáltalán nem az. Igaz, hogy a napokban én többször is gondoltam rá, de csak azért, mert miközben próbáltam kielemezni a nem tudok felkelni dolgomat, akkor eszembe ötlött, hogy akár a gyógyszerem is lehetne ebben a ludas, mert éppen azt a célt szolgálja, hogy kicsit lenyugtassa az agytekervényeimet. De arra jutottam, hogy nem kísérletezgetek saját szakállra,majd úgyis találkozom valamikor a dokimmal, és akkor ezt is megbeszéljük
Tegnap este, miután már túl voltam a második koffein-megvonásos napon (a kávé mennyiséget gyakorlatilag a felére csökkentettem) fél tizenkettő tájban feküdtem le aludni.
Elég hamar el is aludhattam, és elég hamar álmodni is kezdtem. Azt, hogy fekszem az ágyamban, és nem bírom a lábaimat megmozdítani. Egyiket sem. És nem tudok felülni sem. Tudom, hogy iszonyatos pánikba estem, mert végiggondoltam, hogy Balázs már elment dolgozni, én meg fent vagyok a galérián, és nem tudok lejönni. És a gyerekek.... meg hogy megyek dolgozni, és jajj, mi lesz velem most?
Itt ébredtem fel. Azt nem tudtam,hogy tényleg sóhajtottam egy nagyot megkönnyebbülésemben, hogy csak álom volt, de Balázs erre a sóhajra ébredt. A szokásos azonnali éberségével megkérdezte, hogy "mi baj van?" Én meg, még félkómásan azt válaszoltam "De jó, hogy végre elaludtam, eddig nem tudtam megmozdulni sem." Fel nem fogtam, hogy nem azt mondtam, amit akartam, hogy de jó, hogy felébredtem, ő pedig szó szerint vette a mondatomat, és azt hitte, volt egy rohamom, ami miatt nem bírtam feljönni, csak akkor (negyed kettő volt). A rémület a hangjában ébresztett engem is egy kicsit tudatosabb szintre, amikor megkérdezte, hogy "Rosszul vagy?" És akkor végre ki tudtam mondani, hogy csak álmodtam.
Szörnyű volt, az álom is, átélni azt a tehetetlenséget, és szörnyű volt ébredés után is ráébredni,hogy ugyan nem téma, de mégsem szabadulunk sosem az árnyékától ennek.
Na de sose legyen ám nagyobb bajunk.... ezzel megbírkózunk. :)

2012. aug. 23.

Az új szemüveg, a fül, és a vers

Most majdnem azt a címet adtam a bejegyzésnek, hogy a jó, a rossz, és a csúf, de az én fiaim nem rosszak és csúfak, úgyhogy majd mire végzek az írással, kitalálok valami jobb címet.
Szóval...elkészült Patrik új szemüvege, tegnap mentünk érte. (kép holnap, ha el nem felejtem) Nem is látszott rajta, hogy ennyire kényelmetlen lenne már a régi, csak amikor megkapta és felpróbálta az újat. Annyira örült neki, hogy fülig ért a szája, és nem is bírta abbahagyni a mosolygást. Szemmel láthatóan is sokkal jobb az új szemüveg, szépen el van vékonyítva a lencse, ettől könnyebb is lett, nem fogja megnyomni az orrát. Nem is tudom, tudott e már valaha is ennyire nyíltan örülni? Jó volt látni az örülős arcát. :)

Erik tegnap kihisztizte magának (de szó szerint), hogy elmehessen anyámékkal Tabajdra, ott volt dolguk. Mondhattam én, hogy ne menjen ebben a melegben, nyilván azt gondolta, hogy valami tök jó buliból marad ki, ha otthon marad, úgyhogy ment. Délután arra jöttem haza, hogy szédül. És hányingere van. Nem vettem túl komolyan. De egész délután gubbasztott csak. Aztán estére már lázas volt. Ma reggelre a füle is bedugult. Úgyhogy ma a fülészetre mentek vele (ó, igen, én dolgoztam), kapott bele gyógyszeres csíkot, de egyébként semmi nem indokolja, hogy lázas legyen, mert annyira nem csúnya a füle sem, meg a torka sem.

És aztán Roland, aki az egyetlen a családban, aki várja az iskolát. Verset mond majd az évnyitón, amire nagyon büszke, csak attól tart egy kicsit, hogyan is lesz, hogy mikrofonba kell beszélni.
Ezt a verset fogja mondani, stílszerűen.
Dankó László: Szeptember elsején
Az én bátyám több éves már,
irigylem is miatta.
Édesanyám egyik nyáron,
iskolába iratta.
Elsején ment legelőször,
vitt nagy csokor virágot,
Azt mondta, hogy meg akarja
ismerni a világot.
Hátán táska, benne könyvek,
nem hiányzik füzet sem.
Jó tanuló lett a bátyám,
sosem volt ő ügyetlen.
Sebaj, ez év őszén én is
első osztályba járok.
Megismerem, mint a bátyám,
majd az egész világot. "

2012. aug. 22.

Hogyan mondjam el...?

Lehet, hogy célszerűbb lenne, ha sehogy sem tenném, de miután dühít, és lehangol a dolog, így aztán itt és most, a virtuális naplómban kidühöngöm magam. Még most van lehetőség a jobb felső sarokban megkeresni a menekülési útvonalat... később megbánhatod, hogy elolvastad.
Nem fogok miatta mentegetőzni, és elnézést kérni, hogy én olyan vagyok, aki bizony nem nagyon szereti a testvérét. Erős kifejezés? Lehet. Azt nem mondom, hogy semmit nem érzek iránta, mert az nem igaz, de nem az az ember, akivel felhőtlen a viszonyom. Valószínűleg ettől van az, hogy egy csomó rossz tulajdonságát látom, és bizony... haragszom rá, amikor neki valami sikerül, ami nekem nem.
Akkor, amikor felépítette a házat arra a telekre, amit valamikor én szerettem volna, meg tudtam volna fojtani.  De persze nem tettem, még csak nem is szóltam egy rossz szót sem. Hiszen mit mondhattam volna? Egyenlőnek kéne lennünk, egyenlő mércével a családunkban, de nem így van, és mivel ő általában jobban keveri a lapokat, ő jön ki jobban minden helyzetből. De mindegy. A telek az övéké lett, a házat felépítették (nem bánom már, jobb ez így, hogy nem adósodtam el egy életre)
Az építkezésük miatt ment tönkre a kapcsolatunknak az a kevés jól működő része is. Mert értem én, hogy valaki ideges, és fáradt, de azt nem tűrhetem el, hogy az én gyerekeimen töltse ki az összes frusztráltságát. Rettenetesen megbántott bennünket, amikor "leszarszülőzött" mindkettőnket, és vérig sértődött, amikor kitessékeltük. Keserű szájíz maradt utána, és még a mai napig is a fülemben cseng, ahogy és amit mondott...
Az, hogy neki kislánya született, majdnem az utolsó csepp volt a pohárban. Rettenetesen szégyelltem ugyan magam érte, de majd belepusztultam, hogy már megint neki sikerült megvalósítani az én vágyamat.
Az, hogy mindketten szülők vagyunk, semmit nem javított a helyzeten, és meglehetősen dühít, amikor hozzám ( a szarszülőhöz) jön tanácsot kérni. Pedig- ahogy azt olyan sokszor hangoztatta- neki diplomája is van gyereknevelésből. Hogy ez mekkora nagyképű duma volt részéről, már tudja... és akarta már a szögre akasztani a diplomáját, mert arra, amit az élet produkál, nem készítik fel az iskolapadban.
De most aztán nagyon mérges vagyok. Oké, hogy az ő szakmája keresettebb és piacképesebb az enyémnél. De hogy őt felvegyék a második megpályázott helyre, ráadásul még úgy, hogy az ő igényeihez igazítsák a munkaidőt, azt én most kikérem magamnak. Rá vagyok mérges, mert nem tudom ki másra legyek. A sorsra? Vagy kire? Fogalmam sincs mit csinálok én ennyire rosszul, ami miatt folyton ő valósítja meg az én álmaimat?
És ez a mostani ügy megint nem fog minket közelebb hozni egymáshoz. Mert ő majd nem mulasztja el megjegyezni, hogy neki két hét alatt sikerült, ami nekem két év alatt sem, én pedig ettől majd megint csak még jobban fogom utálni.
Pedig...ha belegondolok... három éve én mentettem meg az életét, amikor azt javasoltam, vegyen egy tesztet, mert szerintem lisztérzékeny. Nem várok érte köszönetet. Tőle semmiképp. Azért tettem, mert az volt a természetes, hogy segítsek. Azért jó lenne,ha most már találna magának saját életet, és nem az én álmaimat élné... hátha én is felszabadulhatnék.

2012. aug. 21.

Erik nap

Ma az ő névnapját ünnepeltük. Kicsit rendhagyó volt az ünneplés, mert az ajándékok egy részét már megkapta előre, másik részét meg majd csak később. Nem feltétlenül volt ez így a legjobb, mert ő aztán nagyon szeret ajándékot kapni, de majd jövőre okosabbak leszünk.
Azért még jutott neki mára is egy foci, meg egy gyümölcstorta.
Már jó sokszor írtam róla, hogy mennyire szeretem azt a tulajdonságát, ami miatt olyan nagyon különleges a gyerekeink között. A macsósága egyedi és megismételhetlen. Teljesen bele tudok szeretni, mikor azzal a gyönyörű angyali arcával néz, a szemei pajkosan nevetnek, és valamire, ami épp tetszik neki, azt mondja, Yeeee, bébi! Ez így leírva semmi, de én látom hozzá az arckifejezést, a kézmozdulatot, és hallom a hangját. És az ilyesmi csak úgy jön belőle... mint az olyanok, amitől szerinte menőbb lesz. A magasszárú cipő az idén is téma volt, az idén is ellenálltunk... akármilyen menő is. Várom, hogy majd ősszel bejelenti az igényét egy szaggatott farmerre, amiből lehetőleg a fél hátsója kint villog, mert az ülepe a térdéig ér. (amúgy ilyet sem veszek majd) Tuti, hogy be fog próbálkozni, és a vaterán fog keresni egy párat az ő méretében. És szépen ide lesz készítve a gépre, hogy megnézzük. :D :D
Ma azt kérdezte, hogyhogy Erik Márk lett, nem pedig Márk Erik? Azt mondtam, azért, mert nekünk így tetszett. És azt mondom most, hogy tökéletesen választottunk neki nevet. Mert egy Eriknek ilyennek kell lennie. :)

Boldog Névnapot, kisfiam!
A képeslapon az idézet annyira illik rá, hogy megmosolyogtatott. :)

2012. aug. 20.

Béna Béla

Nagy szerencse, hogy ma csak itthon voltunk, mert ma különösen béna napom volt. Nem tudom, ki hogy van vele, de nálam, ha egy üzlet beindul, akkor nincs megállás.
Sütöttem ma ízetlen túrótortát, vágtam hajat rettenetesen egyenetlenre, nem sütöttem elég ideig a kolbászokat, nem tudtam felkelni, amikor már egyszer ébren voltam.
Egyébként, az ilyen napokon mindig elgondolkodom rajta, hogy- mivel ez a jelenség végigkíséri az életemet- gyerekként biztosan kiszűrtek volna nálam valami "disz"-t. Vagy nem tudom mit. De gyerekkorom óta képtelen vagyok meglátni, hogy mi az egyenes és mi az, ami nem. Sehol. Semmi szín alatt nem tudok egyenes vonalat rajzolni, vonalzóval is csak akkor, ha pontosan kimérem a távolságokat, és csak összekötnöm kell a pontokat.
Ha hirtelen kell, akkor fogalmam sincs, melyik a bal kezem. És igen, tízből kilencszer a másik balt emelem.
Sosem volt összehangolt és összerendezett a mozgásom. Gyerekkoromban emiatt rengetegszer elestem, most mondjuk már legalább ezt nem, de ha egyszerre kell valamit csinálnom mondjuk a kezemmel és a lábammal (pl. aerobic), akkor az nem megy. Mert vagy az egyik megy, vagy a másik.
Az a nagy szerencse, hogy mondjuk az ágynemű mosáshoz semmi ilyesmire nincs szükség. Az nem okozott gondot ma. Legalább valami.
Az a kevésbé szerencsés helyzet, hogy olyanokkal vagyok körülvéve, akik ezeket a nehézségeket el sem tudják képzelni. Megmagyarázni meg nem tudod, mert hogyan magyarázol el valamit, amit magad sem nagyon értesz? Ha megkérdezik, hogy "De tényleg nem látod, hogy nem egyenes?" Akkor tudom rá válaszolni, hogy nem, nem látom. Bár... ha belegondolok, Erik biztosan érti ezt... mert ő az, aki hasonló gondokkal küzd, mint én. Csak ő valahogy talpraesettebb...

A végére pedig egy szolgálati közlemény: a kettővel ezelőtti bejegyzést update-eltem még egy fotóval. :) Ma kaptam. :)

2012. aug. 19.

Döbbenet

Ma elmentem és megvettem a füzeteket, ceruzákat, rajzlapokat, meg ilyeneket az iskolába. Előtte itthon futottam két kört, és gyártottam két cetlit, hogy tudjam, mi van itthon, mi az, amit nem kell venni. Arra már régóta nem hagyatkozom, hogy átnézem, és kész... fel kell írnom, mert különben ott tanácstalankodnék, hogy  biztosan egy tempera volt csak, és két vízfesték, nem fordítva? Oké, hogy egyik sem kérne enni a következő akárhány hónapban, amíg felhasználásra kerülnének, na de ha nem muszáj, akkor nem veszünk, és kész.
Azt csak olyan saccperkábé sikerült kiszámolnom, hogy kinek mennyi füzet kell majd, de füzetet is bármikor lehet kapni, az első hétre biztosan elég lesz, amit vettem. Reményeim szerint tovább, de úgyis a szeptember első két hete arról fog szólni, hogy még mi minden kell.
Na mindegy. Nem erről akartam írni. Hanem arról, hogy miközben keresgéltem a különböző számozással ellátott füzetek között az elsős vonalazásút, akkor döbbentem rá, hogy ezt én Rolandnak veszem. És akkor egy pillanat alatt átsuhant a fejemen, hogy ez a kis szeretetgombóc, ez a túró rudi fan, ez a vízibolha, aki az én éppentegnap született kicsi fiam, alig két hét múlva első osztályos lesz. Csak a fejemben szólt valami hatalmas nagy durranás, ahogy elért a gondolatom a tudatomig.
Utána azzal stresszeltem magam, hogy igazán megérdemelné, hogy minimum akkora izgatottsággal és mindenfélével készüljünk a sulira, mint annak idején Patriknál. Akinél még a füzettartó is passzolt a tolltartóhoz, meg ilyen hülyeségek. Egy negyed óráig meg is próbálkoztam ezzel az összepasszintós vonallal, de rájöttem, Rolinak ez nem fontos. Ő a sima, fehér, díszítés nélküli füzettel is megelégedne, ha ráírnám, hogy P. Roland Milán 1/d. Roppant boldog is lesz vele, akármilyen füzete, tolltartója, ceruzája lesz. Amúgy most, sok év távlatából már tudom, Patriknál is csak az én lelkemnek kellett ez az összepasszolós, fegyelmezett keretbefoglalása annak, hogy új korszak indul. Eriknek fontosak a szép, neki tetsző, menő dolgok, mert ő ebben egyedi a családunkban. Neki vettem is emiatt ironman-es vignettát (de még nem látta, mert különben holnap már szüksége lenne rá), meg még majd választ magának egy menő borítós füzetet üzenőfüzetnek.
Szóval, miközben bevásároltam a tanszerekből, jól ledöbbentem. Mert hát oké, hogy már hét és fél éves (is elmúlt), és bőven iskolában van a helye, de hát máris? Hogy két hét már csak?
Addig még jól be kell gyakorolnom, hogy nem "e" osztályos, mint a két bátyja, hanem "d"-s. Meg még jól fel kell készítenem azt a nehezen elengedős lelkemet arra, hogy reggelente a három fiam iskolába fog indulni. Atyaég...

2012. aug. 18.

Megárt e a jó? (update-elve)

Ha az ember családostól kétszer megy egy héten élményfürdőbe, az vajon megárthat? Mert ugye azt tartja a mondás, hogy jóból is megárt a sok...
De szerintem ez nem árt meg. Vagy legalábbis nekünk semmiképp nem volt ártalmas. Eddig soha nem volt a szívem csücske a strandolás, mert én magam nemigen megyek a vízbe. Tök jól megvagyok nélküle. Ennek ellenére mentünk, mert a fiúk nagyon szerették, de többször is megtörtént, hogy galád módon inkább lebeszéltem mindenkit, mert több lett volna vele a nyűg, mint nem... mert ahova eddig jártunk, azt is nagyon szerettük a családias hangulat miatt, meg olcsó is volt, de mindig vinni kellett magunkkal polifoam-ot, plédet, sátrat, hűtőtáskát az innivalónak, hűtőtáskát az ennivalónak, hátizsákban a többi mindenfélét, amit ugye itthon be kellett pakolni, aztán ott kipakolni, délután vissza, és itthon mindent elrakni. Ráadásul egész nap a földön ücsörögni a pléden annyira nem is felemelő. Ennek ellenére azért a gyerekek kedvéért bármikor bevállalnám egy őrült kánikulai napon...
Na de ugye megtapasztaltuk a hét elején, hogy milyen másképp is lehet strandolni. Azt gondoltuk egyébként eddig, hogy nagyon drága... aztán mikor kifizettük a belépőt (nem titok, 6375 ft... Kapcsolat kártyával), és utána számoltunk a tatai árakhoz képest, majdnem ugyanott voltunk. De nem ez a lényeg. A hét elejei élmény, merthogy nem csak a neve élményfürdő, hanem valóban hatalmas és felejthetetlen, ismétlésért kiáltott. Erik pedig, aki majd éppen pár nap múlva névnapos lesz, a szokásos névnapi BK-ezést azonnal becserélte arra, hogy menjünk megint. Meg tudom érteni egyébként.
Szóval, ma megvolt a névnapi élményfürdőzés. Mindannyian úgy mentünk,hogy vártuk. Ami ugye, tekintve az első bekezdést, és azt, hogy tegnap én is egész nap dolgoztam, meg Balázs is délutános volt, elég nagy szó. És már nyitásra ott voltunk, hogy minél több jusson a mai napból. A keddi nap volt a bevezetés, a mai nap a tárgyalás, és ahogy anyámék megegyeztek Erikkel (aki nem volt rest tőlük is ezt kérni a névnapjára), még lesz egy befejezés is.
Nagyon nagy élmény már az is, hogy látom a gyerekeken, micsoda hatalmas lendülettel vetik bele magukat mindenbe. Csúszdáztak, úsztak egész nap. Gyakorlatilag akkor láttuk őket, amikor megéheztek. Egymásra is vigyáztak most is, felháborodtak azon, aki nem tartotta be a szabályokat, mert majdnem ráesett egy nagyobb  gyerek Rolira. (nem várta ki, hogy a lámpa zöldre váltson a csúszdánál). Eszükbe sem jutott veszekedni, vitázni, vagy csak unatkozni. Már ez is minden pénzt megér amúgy.
Az pedig, hogy nekünk, felnőtteknek is lehetőségünk volt feltöltődni egy testileg-lelkileg fárasztó hét után, külön ajándék volt. :)
És ahogy ígértem, ma volt nálunk fényképezőgép. :)
A képen a nem megszokott arc a nevelőapám.

2012. aug. 17.

Kedves mindenki,

ma ne számítsatok tőlem hosszú lélegzetvételű bármire is. Épp egyáltalán nem vagyok rá alkalmas.
De megígértem egy ma a boltban járó bizsu-kereskedőnek, hogy átadom minden, általam ismert boldog nagycsaládosnak, hogy:
-nagyon komoly csodálatot érez irántuk
-nagyon sokszor megbánta, hogy húsz és harminc éves kora között bejárta a világot
-nagyon szeretné még ő is megélni az érzést, ami nekik nap mint nap jut a gyerekeiktől
-és nagyon fél, hogy menthetetlenül elkésett már arról, hogy sok gyereke legyen.

Szóval, az üzenet átadva, mindannyian gondoljunk erre amikor épp nem annyira jó a saját bőrünkben. Ja, egyébként férfiember az illető. Amit ilyen gondolatokkal nem gondolnánk azonnal, nem?
A kedvenc mondatom tőle: "Tényleg, 19 éve együtt vagytok, és még nem uncsi? Ó, de jó lenne ezt átélni!" Kívántam neki, hogy legyen benne része. Még csak 33 éves, simán belefér...

2012. aug. 16.

11 óra

A blogolás órája. Na jó, általában ilyenkorra már csak a közzététel gombra kattintás van hátra, de ma is, tegnap is úgy alakult, hogy addig bámészkodtam, olvasgattam máshol, hogy csak mostanra keveredtem haza.   :) Már csak egy óra van vissza a mai napból, úgyhogy már most borítékolható, hogy holnap fogok lefeküdni, nem ma. Mint általában.
De hogy mit is csináltam az elmúlt órákban?
Egyszer már hajnali háromnegyed ötkor fel kellett kelnem, mert Rolandnak ki kellett mennie wc-re, de nem mert. (tegnap bedőltek a youtube-on egy ijesztgetős videónak.. tudjátok, autó a fák között, és a végén a sikítós rém...)
Aztán még negyed nyolcig sikerült aludni egy kicsit.
Kávéztunk, kutyákat megetettem, elvittük őket sétálni egyet, aztán összekészültem a munkához.
Kilenc előtt egy kicsivel kinyitottam.
Kiszolgáltam a vásárlókat, elpakoltam a pakolnivalót, letörölgettem pár régóta ott porosodó ezt-azt, megpucoltam a kirakat üvegeket, hallgattam rádiót, olvastam.
Öt óra után pár perccel bezártam, megszámoltam a pénzt, beriasztottam a boltot, és kulcsra zártam magam mögött az ajtót.
Elmentem a zöldségeshez, meg a cba-ba.
Aztán hazaindultam. Félúton találkoztam a két kisebb fiammal, akik elém jöttek. :)
Itthon lepakoltam, telefonáltam, vacsorát adtam, vacsoráztam, kutyákat megetettem.
Megkerestem a zenét, ami egész nap a fülemben volt a rádió miatt...



Olvasgattam, beszélgettem facebookon,
aztán elmosogattam, elpakoltam a konyhában, és vártam haza Balázst.
Most meg 11 óra. A napi csend óra. Amikor mindenki alszik már, csak én nem.
És holnap, némi változtatással, ugyanez lesz... akárcsak minden hétköznapon.

2012. aug. 15.

Pár kérdés

Nem jut eszembe semmi. Azon kívül, hogy már jó régóta fontolgatom, hogy csak úgy, kíváncsiságból felteszek pár kérdést, hátha válaszol majd valaki, és hátha még majd nekem is jó lesz valamire.
A kérdések:
Melyik szín illik hozzám leginkább?
Milyen minta/motívum illik hozzám leginkább?
Milyen képekkel tudnál engem jellemezni?


Ennyi csak. Igazán nem sok, igaz?
És most, a hét első munkanapja után elmegyek aludni, mert nem bírom tovább. Ezért is üres a fejem, mert álmos vagyok.

2012. aug. 14.

Egy élmény volt...

Tegnap este anyám nem minden hátsó szándék nélkül megkérdezte, hogy akkor hogy is dolgozunk ma? Miután megtudta, hogy gyakorlatilag egyikünk sem dolgozik sehogy, az után felajánlotta, hogy akkor ő kifizetné a belépő árának a felét, vigyük el a fiúkat ide. Nem kellett túl sok győzködés, elfogadtuk az ajánlatot, mert amit adnak, azt fogadd el  már jó sokszor nézegettük a honlapjukat, de mindig megállapítottuk, hogy sajnos most sem fér bele anyagilag.
Úgy gondoltam, tulajdonképpen a fogamnak is mindegy, hogy itt fáj, vagy ott, legalább a többiek hadd érezzék jól magukat.
Így aztán ma reggel útnak indultunk. Még kardigánban, mert igazából semmi standidő nem volt, de mivel itt fedett hely is van, hát nem aggódtunk. Lepakoltunk (kint), és kezdetét vette a végtelen csúszdázások és élménymedencézések sora. Már ami a család férfi ivarú egyedeit illeti. Mert hogy én... az érkezés után fél órával lecsúsztam az egyik benti csúszdán. Körülbelül gyerekként csúsztam ilyesmin utoljára, és hát mit mondjak.. most is már mire felértünk, egy kicsit paráztam, de Erik noszogatott, hogy "Anya, muszáj csúsznod, tök jó lesz", hát erre meg nem mond az ember nemet. Meg amúgy is lazulni akartam. Arra nem számítottam, hogy kicsit bepánikolok csúszás közben, és aztán egy olyan adrenalinlökettel érkezem le, amitől  fél órán keresztül fogcsattogtatósan vacogtam. Ezek után többet nem mertem... pedig kutyaharapást is szőrével...
De ez a fiúk élményeiből semmit nem vett el, gyakorlatilag hét órán keresztül úsztak, csúsztak, raftingoltak fáradhatatlanul, csak az evések idejére ültek le. Jó dolgunk van már velük, mert vannak akkorák, hogy hármasban, vagy akár kettesben is el merjük engedni őket, nem kell örökké mellettük állni. Ráadásul roppant szabálytisztelők is, úgyhogy még arra is volt mód, hogy egy-egy fél órát kettesben ücsörögve töltsünk, és úgy beszélgessünk, hogy senki nem kért inni, nem volt halaszthatatlanul fontos mondandója. De azért azt elárulom, hogy Patrik és Roland már fél nyolckor aludt ma este, Erik bírta a legtovább, ő kilenckor dőlt ki.
Na és hogy teljes legyen a saját lúzerségem története... ebben a szeles-napos időben az ücsörgésben sikerült úgy leégnem, hogy majd' bepisilek, úgy fájnak a combjaim.
De ez azért jó, mert ha ezt érzem, akkor a fogam kevésbé fáj.

Ha minden jól megy, akkor szombaton ismétlés következik. És akkor fényképezőgépet is viszek, ha addig élek is... :D

2012. aug. 13.

Hétfőn túl...

Ma megint hétfő volt. És erre csak most döbbentem rá. Na jó, ez nem igaz, mert ez után a hétvége után megváltásként vártam, hogy végre eljöjjön ez a nap, és mehessek a fogorvoshoz, hogy egy újabb fejezet kerülhessen a fogorvos-saga epizódjai közé. Tegnap késő este ott tartottam, hogy vagy szépen lenyelem az összes itthon található fájdalomcsillapítót egyszerre, vagy gyorsan megpróbálok aludni. Miután írom épp ezt a bejegyzést, ki is derült, hogy az utóbbit választottam. :) Mindegy, ez már mögöttem van, eljutottam ma az orvoshoz, akihez úgy mentem, hogy azt sem bánom, ha érzéstelenítés nélkül szedi ki azt a valamit, ami még fáj, csak csinálja, de gyorsan. Pedig már ettem is... igaz, fáj minden falat, de rettenetesen éhes vagyok (én, aki amúgy sosem..) Fogytam is másfél kilót a két nap alatt a hétvégén. De ez sem lényeg. A fogorvos egy doktornő, aki meglepően kedves volt. Megnézte a foghelyemet, és azt mondta, hogy hááááát... Itt egy kicsit beremegett a lábam, de nem ugrottam fel, vártam, mi következik. A seb irdatlanul nagy, és nem állapítható meg biztonsággal, hogy a valami ott fogdarab, vagy akár a csontom. Kaptam antibiotikumot (igen, dalacint), meg tantum verde-t, és türelemre intettek. Mert a gyógyulás lassú lesz, az biztos. A fájdalomcsillapítót adagoljam rendszeresen, az antibiotikumot szedjem be, és ha már elfogyott, de még mindig ugyanígy fáj, akkor menjek vissza, mert akkor beutal szájsebészetre. Ez most olyan népmesei motívum egyébként, hogy kaptam is, meg nem is... de csodák vannak, és amúgy is a remény hal meg utoljára, úgyhogy reménykedem abban, hogy az antibigyó elég lesz. Sőt, én már azzal is beérem, ha mondjuk nem fog fájni. Mert nagy gáz nincs, egészen hozzászoktam már a fájdalomhoz, és ma már a kedvem sem volt olyan szörnyű, mint az elmúlt napokban. Itt tartunk most fog-ügyben, és remélem, hétvége felé majd megírom a záróepizódot. Az lesz a címe, hogy: végre nem fáj. 
Az élet egyébként nem áll meg, és nem is süpped bele a fájdalom-csapdába szerencsére. Mert ma, minden hétfő ellenére azért jó is volt. Egyrészt, mert mindenki itthon volt. Másrészt mert megérkezett a legkisebb királyfi diákigazolványa, aki úgy örült neki, mintha aranyrögöt kapott volna. Megmutassam? 

Aztán ma rendeltünk egy szemüveget Patriknak. Ránk teljesen jellemző módon a negyedik helyen csak, mert előbb körbejártuk a környék összes optikáját árfelmérés-ügyben. Egyébként vicces, hogy abban a pillanatban, amikor kiderül, hogy a gyereknek nem egy sima pluszos lencse kell, hanem cilinderezett, azonnal mindenki csak azt találja megfelelőnek, aminek párja 35 ezer forint. Egészen addig arról szól a fáma, hogy akár hétezerből is. Ez csak a lencse. A keret árak pedig öt forinttól egészen a csillagos égig akármennyik lehetnek. Az utolsó hely volt a befutó. Nem azért, mert a legolcsóbb... nagyjából átlagár az összeshez képest, de messze elvitte a prímet, hogy nem akarták ránk tukmálni a vékonyítottat (amiből létezik 20, 30 és 50 %-al vékonyított is),nem ajánlgatott ezerféle plusz réteget, elmondta az árakat, és hagyta, azt válasszuk, ami belefér a költségvetésbe. Egyébként vékonyított lesz, mert akárhogy is... az egyik lencse +4 dioptria, a másik pedig +3,25 (de ez igazából 2,5 másfeles cilinderrel és 1,75 másfeles cilinderrel), szóval, azért van vastagsága is, súlya is. Ami még érdekes, a legelső szemüvege (megvan még.. :D) hat éves korában drágább volt, mint most ez lesz. Azt gondolom, akkor elég csúnyán lehúztak bennünket, de mindegy már. Jövő hét szerda környékén lesz egy csinos nagyfiunk az új szemüvegében. Addig a régiben csinos nagyfiú. :)
És hogy mi újság Erikkel és Balázzsal így hétfőn? Nos, köszönik, ők jól vannak. :) Erik várja a jövő heti névnapját, mert új cipőt kért ami menő (ez most fontos szempont). Sőt, mondhatnám, alig várja már, hogy eljöjjön az a nap. Körülbelül napjában száznyolcvanszor kérdezi meg, mikor kapja már meg az új cipőjét... :D 
Ja, és most, hogy vége az olimpiának, nálunk beindult a számítógépes olimpia láz... a fiúk apraja- nagyja ádáz küzdelmet folytat az aranyérmekért. Kalapácsvetésben jelenleg Erik a csúcstartó. :)
Arról pedig, hogy hogy is lehet reklamációs ügyeket intézni mifelénk, majd máskor írok. Mert most az még kimaradt... 
Ilyen hétfőt mindig... na jó, a fogorvosos kör helyett mehetünk kávézóba is. :)

2012. aug. 12.

Olimpia után...

Nem sokat foglalkoztam a témával itt a blogon, a facebook-on sem. Néztem pedig, már amikor tehettem ezt, de amikor nem volt rá épp lehetőségem, akkor is tudtam mindenről, mert ha másképp nem is, a fiaim telefonon tudósítottak a hírekről.
Természetes számomra, hogy a magyar versenyzőkkel együtt izguljak, örüljek, bánkódjak. Amikor egy-egy hazánk fiáért, vagy lányáért szólt a Himnusz, sosem bírtam könnyek nélkül. Nem tudhatom, hogy ők ott mire gondolnak, vagy egyáltalán tudnak e bármire is gondolni, de mindig azt gondolom, valami olyan megfoghatatlan lehet az érzés, amit talán meg sem lehet fogalmazni. Mert vannak, akik egy életen át azért dolgoznak, hogy legalább egyszer ők legyenek a világ legjobbjai. Napi nyolc-tíz órákat töltenek az uszodában, edzőteremben, futópályán, akárhol... ezen felül még mindenféle diétákat kell betartaniuk, gondolom elég szigorú napirend szerint is élnek. Ez számomra, tökéletesen lusta átlagember számára olyan elképzelhetetlen erőfeszítés, hogy ezért esetleg egyszer az életben a csúcsra érni nem is elég fizetség. Aztán mikor ezt a gondolatot kigondoltam, rögtön el is szégyelltem magam, mert ó, dehogynem. A világon mindenhol tudják most Szilágyi Áron nevét például. Amikor ott állt a dobogó tetején, gondolom, minden pillanatot,amit edzéssel töltött újra átélt volna az érzésért. Eszméletlen micsoda erőnlét kellhet sportemberként testileg-lelkileg. Mert amikor minden erőfeszítés és készülés ellenére nem elég a tudás még akár a bronzéremért sem, pedig előtte mindenhol gond nélkül hozta az ember a legjobb időket, részidőket, akkor azt bizony nehéz lehet feldolgozni. Ráadásul ebből fel is kell állni, és újra menni, edzeni, akarni...
Azt sem tudom elképzelni, micsoda családok állnak ezek mögött a sportemberek mögött. Apák, Anyák, testvérek, akik úgy élték, élik az életüket, hogy arra vannak berendezkedve,hogy ezekből a kivételes szorgalmú és tehetséges emberekből Olimpikon legyen. Őszintén csodálom azokat a szülőket, akik képesek ezeket a tehetséges gyerekeket, fiatalokat úgy terelgetni, hogy a legádázabb dackorszakban is menjenek, csinálják,mert megéri...
Egy biztos, a Magyar Sportolókra nagyon büszkék lehetünk, hihetetlen eredményeket értek el... Ezúton is gratulálok Nekik, a családjaiknak, az edzőiknek, és mindenkinek, akinek egy kicsi része is van az ő sikereikben.

2012. aug. 11.

Ennyi...

Próbálom nagyon mélyre bevésni ezeket a fájdalom-pillanatokat az emlékeim közé. Hogy majd amikor nyavalygok valami kis apró hülyeségen, akkor eszembe jusson, hogy de ezt is túl éltem. Meg azért is, hogy emlékezzek rá, képes vagyok arra is, hogy amikor sikítozni lenne kedvem csak, egy sóhajtással mégis inkább válaszolok a kiskirályfinak. Aki aggódik, a bátyjaival együtt, mert ennyire szótlannak még sosem láttak talán. És kifejezte az aggodalmát, mert megjegyezte, "nem érti ezeket az orvosokat, hogy nem írnak fel dianát". Ezt egyébként már Patrik is megjegyezte valamelyik nap, hogy van e itthon diana, mármint rajtam kívül. Hehe... jó poén... Igyekeztem egyébként a nagy szótlanságomban nagyjából fenntartani a normális látszatát, mert főztem, mostam. De borult minden mutatvány, amikor az ebédre főzött borsólevesből három kanálnyit sikerült ennem, és potyogtak a könnyeim, bele a levesbe... Akkor elég aggodalmas szemekkel méregetett még Erik is, aki nagyon sajnált, amiért nem tudok enni.
De nem ezeket a pillanatokat akarom megjegyezni. Ezeket inkább elfelejteném, ha megoldható lenne. Azt akarom megjegyezni,és tanulságként elraktározni, hogy ilyenkor is lehet türelmesen, csendben lenni. Ennél kisebb és kevesebb dolgokért meg képes vagyok kiabálni.
Egy-egy fájdalomrohamot úgy éltem meg, mint szülés közben. Becsuktam a szemem, és vártam, mikor ér el a csúcspontra, mert akkor utána már könnyebb lesz egy kicsit.
Nincs ebben semmi jó egyébként, mármint hogy szenvedek itt, és a hétfőt várom... de azért az mégis jó, hogy már elgondoltam, hogy ha végre túl leszek ezen is, akkor annyit fogok enni, hogy szétpukkadok, és közben egyfolytában beszélni fogok.

Ja, és hogy ne csak erről az unalmas fog-témáról legyen szó, mutatok valamit, amit tegnap találtam. Én persze máris megszegtem.... :(

 blogolók tízparancsolata

A blogolók tízparancsolatát állították össze keresztény vallási vezetők, hogy megóvják a kísértésektől az internetes naplók íróit.
A digitális korszak parancsolatait – amelyek Isten bibliai tízparancsolata nyomán nyerték elnevezésüket – a Londonban a hét végén megrendezett "Godblogs" konferencián fektették le az Evangelical Alliance (Evangéliumi Szövetség) elnevezésű, keresztény vallási mozgalmakat egyesítő csoport vezetői – tette közzé a The Times című napilap honlapja.
A blogszabályzat megalkotására az ellenőrizetlenül burjánzó blogkultúra, és egyes blogok becsmérlő és lázító hangneme miatt növekvő aggodalom vette rá a keresztény vezetőket.
A blogolók tízparancsolata

Ne helyezd a blogodat a tisztességed elé!
Ne tedd bálvánnyá a blogodat!
Ne használd a képernyő adta névtelenséget bűnre!
Megemlékezzél a szombatról, a hét eme napján ne blogozz!
Tiszteld blogozó felebarátaidat jobban mint tenmagad, és ne tulajdoníts oktalan fontosságot a hibáiknak!
Mások becsületében, jó hírében vagy érzéseiben kárt ne tégy!
Ne használd a netet arra, hogy gondolatban házasságtörést kövess el vagy tűrj!
Ne lopd el felebarátod tartalmát!
Ne tégy blogger felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!
Ne kívánd felebarátod blogját! Elégedj meg a sajátoddal!


2012. aug. 10.

Még mindig fog...

Vagy már megint. Mert a téma úgy látszik, megunhatatlan a héten. Legalábbis engem nem bír megunni.
Tegnap fellélegeztem, hogy jajdejó, a nehezén túl vagyok, már csak alig fájt. Legalábbis  a tegnapelőtthöz meg az azelőtthöz képest. Egészen jó volt, enni ugyan még nem tudtam úgy igazán, de úgy voltam vele, ez legyen a legnagyobb bajom.
Így aztán, derült égből villámcsapásként ért, hogy ma reggel megint úgy ébredtem, hogy ugyanúgy fáj, mint a húzás előtt. És még ha nem lenne elég, hogy a fogam, meg a csontom fáj az az oldali mandulám (vagy nyirokcsomó?) is. Fasza. A délelőttöt átvészeltem így, fájva, bár nem mindig tudtam, fiú vagyok e, vagy lány. Szépen csendben tűrtem, ha nagyon fájt, inkább elvonultam, mint hogy valakinek elharapjam a torkát, amiért rosszkor szól hozzám.
Ebéd után készültünk a fogorvoshoz. Patrik szokás szerint tökéletes nyugalommal, én kevésbé. Kettőnk helyett is idegeskedtem, de végül is felesleges volt. Patrik fogát visszatette, mondjuk ezúttal azt mondta, egy kicsit fájt, ahogy felnyomta a helyére (de ha már így kellett lennie, reméljük,hogy ezúttal hat hétnél tovább tart), kihúzott egy tejfoggyökeret, ami elfelejtett felszívódni, és készen volt. Fél sikernek tekintettem, hogy ezúttal elmaradt a beszólás, vagy akár csak egy kis cseszegetés is.
Engem nem nézett meg rögtön, mert várt kint egy fiatalember, neki kihúzta a fogát, mielőtt engem vissza behívott. (az arckifejezéséből ítélve ő sem járt sokkal jobban, mint én) Mondtam neki,hogy még mindig ugyanúgy fáj, mintha semmit nem csináltunk volna. Belenézett a számba, és közölte, hogy ez normális. Néztem hülyén, hogy vajon mióta normális a fájás, de gyorsan mondta, hogy nagy a seb, és sokáig gyógyul, úgyhogy ez belefér. Kamillával öblögessek, és legyek türelmes. Hát oké...
Délután öblögettem párszor, mondjuk a meleg kamilla tényleg jó rá, meg benyakaltam egy kevés fájdalomcsillapítót (tiszta függő leszek már), amitől annyira elviselhető lett, hogy végre sütöttem a gyerekeknek palacsintát.
Most, késő este megint fáj. Ráadásul épp az előbb rátaláltam arra a fogdarabra, amit benne hagyott. Nem értem, hogy nem vette észre ma? Arra nem is gondolok, hogy szeptember 10-ig szabin van, és a helyettese nála is rosszabb.
Megyek, rákötöm az ajtókilincsre... és becsapom az ajtót. Hátha...

2012. aug. 9.

Bolond likból...

..bolond szél fúj...
Jó kis hasonlat ez így, foghúzás után, nemdebár? Egy ideje vívódom, hogy hagyjam e elsikkadni magamban a témát, vagy írjam le. Egészen a mai napig azon győzködtem magam, hogy hagyjam a csudába, mert nem lesz jobb tőle nekem sem, másoknak sem. De ma valamiért nem hagy nyugton a kisördög, és mégis csak írnom kell róla.
Előrebocsátom, hogy az írás rólam szól, nem másokról. Minden utalás bárki másra csak azért van, hogy érthető legyek.
Eltelik lassan az életem fele. Úgy gondolom, pontosan jövőre lesz majd a félidő, és ha igazam van, akkor az éppenséggel pont elég is. Harmincnégy év, ebből 16 felnőttként, 13 anyaként több, mint elég kellett volna már, hogy legyen arra, hogy tisztában legyek önmagammal. De sajnos nem vagyok valami könnyű eset, mert nem volt elég. Illetve ez így nem is teljesen igaz. Mert ismerem én magamat, tisztában vagyok a hibáimmal is, az esetlegesen nyomokban előforduló erényeimmel is. Ennek ellenére nem vagyok tisztában sem a határaimmal, sem a képességeimmel. Vagy lebecsülöm magam, vagy túlértékelem. Középút nemigen van. Ez nem könnyíti meg a dolgomat, még a munkakeresés kapcsán sem, mert vagy nagyon lelkes vagyok, és napi akárhány hirdetést elolvasok, kibogarászva az összes létezőt, amire alkalmas vagyok, vagy pedig, miután hetekig egy hang visszajelzés sem érkezik sehonnan, nem olvasok el semmit, mert úgysem kellek én sehova.
De ezekkel is tök jól tisztában vagyok, és általában túl lendülök mindkét oldali holtponton egy idő után.
Amivel eddig nem voltam tisztában, és igazán megdöbbentett, az az, hogy én bizony irigy is vagyok. Csúnya dolog, ráadásul rettenetesen kiborító is a magam számára, de tény. Irigylem mások sikereit, kitartását, meg még egy csomó mindent. Nem úgy, hogy elátkozom amiért neki jobb, mint nekem. Erről nincs szó. Az irigységem csupán az érzés,hogy "de jó neki", sóvárgás az érzés után, hogy nekem is olyan jó legyen. Talán nem is annyira gáz ez, de attól még engem rendesen kiborít, és kiakaszt. És hisztis is vagyok tőle.
Az eszem tudja, hogy az érzésért, hogy nekem is olyan jó legyen, csak nekem kéne tennem valamit. De a rengeteg zsákutca után, amikbe belefutottam már mostanság, nem tudok mást tenni, mint hogy toporgok itt az irigység pocsolyájában. Nem jó, mielőtt még megkérdeznétek, nagyon nem. Csúnya is, büdös is, ráadásul annyira nem is megszokott még.
Sokat gondolkodtam, gondolkodom a megoldáson, de nem találom. Szeretnék ebből kilépni, szeretnék mosolygós-vidám-tettre kész lenni, mint régen. Nem ez a morgós, hisztis, mindig aludni akarós valaki. Ezt a Diust nagyon utálom. És el sem tudom képzelni, mennyire utálhatják azok, akiknek el kell viselni élő egyenes adásban nap mint nap. Remélem nem nagyon..... mert akkor jaj nekem.

2012. aug. 8.

Átvitt értelem

Ma új értelmet nyert a szememben az a mondás, hogy "mintha a fogamat húznák". De ne szaladjunk ennyire előre...
Történt, hogy még hétfő este a nagy kánikula kellős közepén a hűtőben kifolyt a kovászos uborka leve. Így aztán, ha tetszett nekem, ha nem, még villámgyorsasággal ki kellett pakolnom belőle mindent, aztán kimosni, és utána persze visszapakolni. Ekkor már este kilenc óra volt, és egyrészt baromi éhes voltam, másrészt nagyon nem is volt kedvem enni, de hogy nehogy éhen maradjak, a maradék grillezett húsból tettem magamnak, csak úgy hidegen. És afféle szentségtörőként, bevittem magammal a szobába. Az sem érdekelt, hogy nem épp szalonképes dolog kézzel enni, a ventilátor elé akartam kerülni. Szóval, beleharaptam a vacsorámba, és sikerült úgy ráharapnom az egyébként sem teljesen egészséges fogamra, hogy a csillagokat láttam. Azt hittem, hogy csak azt az estémet teszi tönkre a fogfájás, de tévedtem. Fájt kedden is egész nap. De egészen jól kordában tartottam megfelelő időben adagolt fájdalomcsillapítóval. És még este is azt bizonygattam Eszternek, hogy el tudok menni ennek ellenére strandolni a fiúkkal, majd viszek gyógyszert. Nos, hát reggel fél hét környékén nem a legkellemesebb arra ébredni, hogy nagyon fáj. És éhgyomorra rögtön fájdalomcsillapítót nyelni.. még a kávé előtt. A strand szóba sem jött. Mondjuk nem csak a fogam miatt, hanem mert amúgy is megint kiszúrt velünk az idő, szél, hűvös, borús időben nem indulunk neki... Azzal vigasztaltam magam, hogy de ha már nem tudunk elmenni, legalább elmegyek a dokihoz, és túl leszek ezen a rémes fájdalmon. Amíg a gyógyszerek hatottak, még lett volna visszaút, de kitartottam amellett, hogy megyek. Ebéd után már a fogam is újra figyelmeztetett, hogy ideje indulni, mert naná, hogy fájt megint. Úgyhogy fogat mostam, és mentünk. Soha életemben nem féltem sem töméstől, sem gyökérkezeléstől, sem húzástól. De még az injekció sem rettent vissza. Az egyetlen, amitől szoktam tartani, az a roppant modortalan fogorvosunk, aki attól függően, milyen hangulatban van, úgy kezeli az embert. Jöttem én már ki tőle nyolc hónapos terhesen sírva, mert annyira bunkó volt... De mindegy, ennek ellenére jó szakember, meg ide is tartozunk.
Megnézte, és már injekciózta is, mert a fogam (bal felső nyolcas) el is törött, menthetetlen. Kiküldött várakozni a zsibbadásra, de annyira nem akart zsibbadni. Mondtam is, mikor vissza kellett mennem, hogy ez még nem az igazi, de addigra már a fogó, vagy mi a számban volt. És nekiállt kiszedni. Nem megyek bele a horrorisztikus részletekbe, lényeg a lényeg, harmadik nekifutásra "tépte ki" a fogamat. Én meg majdnem kiugrottam a fájdalomtól a székből. Sosem fájt még ennyire semmi. Minden ízemben remegve szálltam ki a székéből, és próbáltam tartani magam, hogy ne kezdjenek el folyni a könnyeim ott helyben. A lépcsőn lefelé menet már nem sikerült visszatartani, és mire az autóhoz értem, ahol Balázs várt, már csak épp beültem, és kitört belőlem a zokogás. Szegény, nem is tudta hirtelen, hogy mi bajom van, csak kérdezgetett, mire kiböktem, hogy nagyon fájt.
Sosem borultam még ki így fájdalomtól, mint most. Egyébként is az a típus vagyok, aki a fizikai fájdalomtól elnémul, a lelki fájdalmait pedig világgá kürtöli. Ez a mai foghúzás rettenetes volt.
A délután is ennek a jegyében telt még. Folyamatos fájdalomcsillapító-szinten tartással, különben fáj. (és nem csak akkor, ha nevetek) Elvileg, ha nem múlik a fájdalom, akkor pénteken vissza kell mennem, mert akkor kapok valami gyógyszert is, a gyulladt csonthártyámra. Nem bánnám, ha megúsznám.
De, csakhogy hamar újra szembe kelljen néznem a félelmeimmel... ma este Patrik műfoga ismét kikívánkozott a szájából. Úgyhogy holnap mehetek vele fogorvoshoz. :(
Mondhat bárki bármit... inkább a negyven fokos kánikula, mint ilyenek...

2012. aug. 7.

Jó látni..

A mai nap is egy tökéletesen átlagos keddi nap volt. Mondjuk annyiban nem, hogy többször is emlékeztetnem kellett magam rá, hogy kedd van, mert azt hittem, szerda. :D De minden másban stimmelt. Főztem, mostam, dolgozni mentem, ilyenek. Nem sok dolog van a mai napból, ami az emlékdobozomba kerülne. De egy mondat mindenképpen.
Este, épp a szokásos esti kutyasétáltatásból értünk haza, amikor a sógorom megérkezett hozzánk. Ahogy kiszállt az autóból, így szólt: "De jó ezt látni!" Azt hiszem, egyforma értetlenül nézhettünk Balázzsal, mert mi is lehet abban jó látvány, hogy kutyákkal sétálunk, mert folytatta "Hogy 13 év házasság után is kézen fogva sétáltok" Akkor csak mosolyogva elraktároztam magamban az info-t, és magamban kívántam, hogy még negyven év múlva is kézen fogva sétáljunk majd, azóta viszont többször is visszatértem ehhez a mondathoz, és a vele kapcsolatos érzéseimhez, gondolataimhoz.
Azzal kapcsolatban nincsenek illúzióm, hogy nem számítunk statisztikai átlagnak sem mostanság, hogy ennyi éve házasok vagyunk, minden gyerekünk közös, meg ilyenek.. rengeteg olyan családot ismerek, ahol a szülők már nagyon régóta nem egy párt alkotnak, olyat is sokat, ahol már van mindkét oldalról új pár is, új gyerek is. Nem találok ebben semmi kivetnivalót, vallom azt, hogy "ami nem megy, azt nem kell erőltetni". Azt gondolom, ha elmúlik a szeretet, akkor mindenkivel szemben sokkal korrektebb, ha nem nyúzzák egymást a végtelenségig, hanem intelligensen elköszönnek egymástól, és folytatják külön.
Az viszont fura, hogy a sógorom hangjából is azt a fajta "tiszteletet" hallottam ki, amit már oly sokakéból. Mert akik ismertek minket gyerekként, vagy akár kamaszként, és esetleg tanúi voltak annak, amikor ez az egész kezdődött, azok, ha most megtudják, hogy mindez még most is tart, valahogy furán néznek. Mintha csodabogarak lennénk. Sosem tudnám elmagyarázni, és meg sem kísérlem, de ez pedig olyan természetes. Nyilván, mivel emberek vagyunk, voltak és vannak (lesznek is) nehezebb periódusok az életünkben. Volt olyan, amikor pillanatnyilag nem szerettem őt annyira, mint úgy egyébként szoktam, mert megbántott. Ő erről nem beszél, de szerintem nála is volt már ilyen, hogy nem szeretett annyira, mint máskor. Ez normális. Szerencsére nem tartós állapot ez sosem, rövid ideig tart csak. Ennek ellenére habozás nélkül rávágom, hogy biztosan Balázs mellett leszek addig a napig, amíg ezt megtehetem. Nincs kétségem efelől, sziklaszilárdan hiszem, hogy "Isten rendelése szerint.... holtomiglan... mindenféle bajában..."
Az biztos, hogy hihetetlenül szerencsések vagyunk, amiért éppen akkor találtunk egymásra, amikor kellett...

2012. aug. 6.

Megelőlegezem...

... a fiaimnak a "le a kalappal" díjat. Még ugyan van hátra egy jó pár nap a nyári szünetből, de most már akármi lesz is, bőven kiérdemelték. Mindhárman együtt is, és külön-külön is. 
Nem tettek ezért semmi igazán különöset, de mégis... Mert eltelt úgy a nyár nagyon nagy része, hogy írd és mondd egyetlen egyszer jutottunk el strandolni, és egyszer mentünk kirándulni. A fennmaradó időben ők nagyrészt vagy hármasban voltak itthon, vagy épp csak az egyikünk felügyeletét élvezhették. Még soha, egyetlen szóval sem morogtak azért, mert nem megyünk. Azért ugyan már volt görbülő száj, mert "már megint dolgozni mentek mindketten", de megértik. Még Roland is bámulatosan toleráns az idén nyáron e téren, zokszó nélkül vette tudomásul a legnagyobb kánikulában is, hogy nem tudunk strandolni menni, mert vagy anyának, vagy apának dolgozni kell. 
De ugyanígy nem követelőznek fagyiért, akármiért... ami van, azzal beérik. Ha nincs valami, akkor kitalálnak helyette mást. 
Ugyancsak zokszó nélkül pátyolgatják egymást, és a kutyákat is napközben. Figyelnek rájuk, kiengedik őket pisilni, cserélik a vizüket, sőt, összeszedik a kutyakakit is. Reggelente kelnek hét-fél nyolc tájban, hogy elvihessék őket sétálni. 
Nagyon hálás vagyok nekik, hogy ilyenek, mert nagyon nagy könnyebbséget jelent, hogy ők így állnak hozzá. 

2012. aug. 5.

Kusza a fejemből...

Néha azt gondolom, hogy most rögtön fogom magam, és ami befér egy táskába, azzal útnak indulok. Olyankor eléggé elegem van mindenből. Azon kapom magam, hogy én, az elfogadó és végtelenségig toleráns ember már nem is vagyok annyira toleráns. Vagyis ez sem igaz, mert azért még mindig nem ugrottam senki torkának, de egyre több és több olyan dolog van, amitől nyílik a bicska a zsebemben, és arrébb kell mennem számolni ahhoz, hogy megmaradjon a tolerancia. Az ingerküszöböm mostanság igen alacsony, egészen kis dolgokkal is fel lehet húzni, vérig lehet sérteni.
Rá tudom fogni egy csomó dologra, úgyhogy nagy vész nincs. De azért egészen ijesztő, hogy azon kapom magam, hogy én, aki sosem voltam bosszúálló, előfordul, hogy bosszút forralok. Na nem nagy dolgokat. Csak úgy elképzelem, hogy amikor majd.... akkor olyat fogok beszólni, hogy.... Amúgy nem fogok ám majd, mert ettől függetlenül mégiscsak távol áll tőlem a bosszú és a szemétkedés, de eddig ilyesmin még csak gondolkodni sem gondolkodtam.
Az idő nagy részében zabszem van a hátsómban, és folyton terveket szövök arra vonatkozóan, hogy lesz, mint lesz. Fejben aláírtam már az új munkaszerződésemet, (a dátum még nem jött el, ami rajta volt) és azt is megszerveztem fejben, hogy és mint lesz minden. ( de erről egy szót sem többet,mert valóra kell válnia) Úgyhogy hátradőlhetnék és várhatnám a napot. De nem.... a zabszem nem hagy nyugodni. Fejben költözök is. Vettem bútort az új gyerekszobába. És függönyt a mi hálószobánkba, fogalmam sincs milyen indíttatásból, de zöldet, fekete kriksz-kraksz mintákkal. És az új konyhámat is berendeztem már... láttam az új sütőt, amihez nem kell lehajolnom. Vettem mindehhez lottót, de nem sikerült eltalálni a számokat, úgyhogy bizonyára nem lottónyereményből lesz mindez.
Aztán amikor nem ezeket csinálom, hogy ilyen-olyan terveket szövök, vagy épp bosszút forralok, akkor meg inkább elfoglalom magam, addig sem gondolok semmire. Ez nem igaz egyébként, de jól hangzik. Mert ma is, láblógatós napot terveztem, mert hogy még főzni sem kellett. Na, ehhez képest egy percre nem nyughattam.. és délután fél öt volt, amikor először leültem.
És még azt is megosztom veletek, hogy mekkora lúzer vagyok: sikerült a vaterán vennem egy felsőt. Na kitől? Az unokatesóm feleségétől, akivel amúgy nem vagyunk beszélő viszonyban sem (nem a feleséggel, az unokatesómmal). Gondolom ő is ilyen hülyén fogja érezni magát, mint én... de mindegy már.:D De hogy ennyi vaterás közül pont nála tetszett meg az a felső? Azért igen kicsi volt ennek az esélye, nem?

2012. aug. 4.

Húha...

A helyzet fokozódni látszik. Nem is annyira abból következtetek erre, hogy a tortákon is mindig eggyel több gyertya van, hanem sokkal inkább abból, hogy van már nekem olyan gyerekem, aki negyvenes cipőt hord. Amikor először szembesültem ezzel a ténnyel, akkor azért a szívemhez kaptam. Mert na ne már... még meg van az első 18-as siesta is, most meg negyven? Ami azt jelenti, hogy az enyémnél máris két számmal nagyobb, az apjáénál is épphogy kisebb csak. De még ha a cipőkérdést le is tudom vetkőzni magamról, és a cipőt, papucsot szigorúan az erre a célra rendszeresített polcon tároltatom vele a szekrényben, hogy ne is lássam, azt már nehezebben emésztem, hogy ezzel a tizenharmadik születésnappal, amit múltkor ünnepeltünk, meg ezzel a bazi nagy cipővel lassan megint egy új korszak kezdődik. És most itt nem arra gondolok, hogy visszabeszél, és tombol, meg hogy már nem az a kis pihe puha kezű, cérnahangú tejföl szőke kiskölyök. Hanem arra, hogy egyre komolyabb dolgokkal kell majd szembenéznünk. Neki kell szembenézni, helytállni, de nekünk kell vele beszélni majd egy csomó mindenről. Sőt, eljön az idő most már, amikor nem lesz elég beszélni róla, mert igazából eddig is mindenfélét megbeszéltünk már. Nem volt tabu sem a szex, sem a drogok, sem az alkohol, sem semmi. Nem sugdolóztunk félrevonulva, és nem ráztuk le őket, hogy ez "felnőtt-beszélgetés". Szóval, elméletben azt mondhatom, mindent tud már. De lassacskán az elméleti oktatásról áttérünk a gyakorlati részre is. Azt gondolom most,hogy a következő öt év lesz a vizsgamunkája az elmúlt tizenháromnak. És aztán még jön majd a mesterkurzus is... de az még messze van.
Abban biztos vagyok, hogy akkor is nagyon észnél kell lennünk, ha Patrik alapjáraton még mindig a jó gyerek kategóriába sorolható. Már csak azért is, mert szorosan mögötte halad, majdnem fej-fej melletti küzdelmet folytat vele az érési folyamatok során Erik is. Így aztán nehezített a pálya, mert kettőjüket nem lehet egy lapon említeni még akkor sem, ha azért tudnak egy húron pendülni. És itt még a kis nevető harmadik Roland szóba sem került, pedig tökéletes megfigyelő ám. Minden egyes mozzanatot és mondatot jól be fog rögzíteni magának, és ő az a gyerekem, aki bármikor oda is fogja mondani, ha a helyzet megkívánja.
A húha pedig azért, mert úgy érzem, nem tudok erre felkészülni. Biztos nem is lehet. Vagy legalábbis én úgy érzem most, hogy nem lehet. Rögtönözni fogunk úgyis.. ahogy a helyzet megkívánja. Nincsenek illúzióm azzal kapcsolatban sem, hogy attól még, hogy nagyobb lábuk lesz, mint az enyém, sőt, várhatóan magasabbak is lesznek nálam, nem kell őket azzal a bizonyos anyai pofonnal észhez térítenem. Szerintem lesz még ilyen is...
Azért remélem, hogy csupa kevésbé komoly dolog lesz, ami próbára tesz majd, és semmi őrültség, amitől az egyébként is szinte hófehér hajam teljesen kifehéredik.
Még szerencse, hogy a kis királyfi épp csak elmúlt hét....
Ez a téma egyébként  a cipőméret mellett azóta is frusztrál, mióta múlt héten a vagyontanácsadó cég "ügynöke" szenvtelenül (és szemtelenül) kiszámolta nekem, hogy még akkor is, ha majd mindhárom gyerekem annyira okos és annyira mázlista lesz, hogy államilag támogatott főiskolán/egyetemen tanuljon (feltéve, hogy akkor még lesz ilyen) akkor is havi 90 ezret kéne ahhoz félretennem, hogy körülbelül nyolc év múlva őket mindenféle anyagi gond nélkül tudjuk ilyen helyre járatni. Szerinte egy ilyen államilag támogatott szakra járni is a három és fél, négy év alatt a szülőknek olyan 4,5 millió forintban van. Ezt ugye meg kell szoroznunk hárommal. Nos... az összeg több, mint letaglózó. Mondjuk mondtam neki, hogy az általam ismert családok 99 %-a ezt akkor oldja meg, amikor szükség van rá... de persze ez neki nem opció. Mindegy, mert nem adtam lehetőséget arra, hogy javaslatot tegyen arra, hogy a következő tizenakárhány évben éljünk kenyéren és vízen ahhoz, hogy ezt az összeget befizessük valami megtakarítási számlára. Majd amikor kell, úgyis megoldjuk.
Csak az a negyvenes cipő ne hozta volna mindezt még közelebb....

2012. aug. 3.

Pénteki üres

Ma sem beszélek, jobban mondva írok majd lyukat a hasatokba. Egyrészt, mert nem aludtam túl sokat, másrészt elfáradtam ma egész nap, harmadrészt nincs is mit mondanom. Ez utóbbi elég ritkán van, mert én vagyok az, aki mindig gondolkodik valamin, vagy épp véleménye van valamiről. De ez most egy tökéletes üresjárat.
Azért azt mindenképpen elmesélem, hogy a gyűrű ma délelőtt előkerült. Azok után, hogy Balázs a nap előbukkanásával egy időben nekiállt keresni, és nekem is azzal telt a reggel, hogy mindenhol azt kutattam... délelőtt Erik rátalált a hátsó udvarban. Igazából rejtély, hogy került oda, mert mindannyian megnéztük ott, nem is egyszer, és nem volt ott... de ezek szerint mégis. Mindegy, a lényeg, hogy megvan. :) Örülünk neki nagyon. :)
Meg hogy...

2012. aug. 2.

Mit is írhatnék?

Amikor a mai nap amúgy sem egy jó nap már negyedik éve. Már reggel az motoszkált megint a fejemben, hogy négy éve ilyenkor még Zsolti is itt volt.... és négy éve ilyenkor éppen rosszkor hívtam, és aztán soha többé nem tudtunk már beszélni. Nem tudom mi is pontosan az, amit annyira szeretnék még mindig elmondani neki, de még mindig itt motoszkál. Egyszer majd újra összefutunk, és akkor biztosan elmondom. :)

Délelőtt egy őrült rohanással lerendeztem a bevásárlást, aztán a főzést, nagyjából összepakoltam a lakást, és még Roli óvó nénije (akarom mondani, volt óvó nénije) is vendégem volt egy röpke fél óra erejéig. Aztán ebéd után épp csak elpakolni volt időm, meg a mosogatógépet elindítani (erről jut eszembe, a tepsi beáztatva várja a jószerencsét a sütőben), és mehettem is dolgozni. Akadt dolgom akkor is, amikor épp nem volt vásárló, combizomra és fenékre gyúrtam létrázással. Azért nem bántam, amikor végre öt óra lett, és jöhettem haza. Itthon egy kávé után nekiálltam hajat festeni, mert meglehetősen rugalmatlan munkabeosztásom miatt a fodrászról lecsúsztam.. a hajam meg konkrétan már fehér volt egy jókora sávban. Mindegy, szóval befestettem a hajam, aztán gondoltam, jöhet a lazaság ma estére már. Hát tévedtem.... :(
Balázs fürdés közben vette észre, hogy nincs az ujján a jegygyűrűje. Úgyhogy a család apraja-nagyja a gyűrűt kereste, egész este. De nincs meg. Pedig itt kell lennie valahol. Nem tudom, ha gyűrű lennék, hova bújnék el a megpróbáltatások elől, amit el kel szenvedni nap mint nap valakinek az ujján, így jobb híján a szennyestartótól kezdve a szemeteskukán keresztül a virágládákig bezárólag mindenhol megnéztük. Szomorúak vagyunk, de reménykedünk, hogy még előkerül valahonnan.

És mondanám, hogy de holnap végre péntek, de egész nap dolgozom, miközben Balázs szabadnapos, úgyhogy éppenséggel akár strandra is mehetnénk... így most még annyira a pénteknek sem tudok örülni. De ez legkésőbb délután fél öt tájban meg fog változni. :) És majd szombaton strandolunk. Addigra a gyűrű is előkerül. :))

2012. aug. 1.

Megállapítom

A mai nap tanulsága az, hogy még ha nem is látszik, azért a fejem roppant nehéz lehet. Ó, mondjuk biztosan nem a sok ész az, ami szétfeszíti, sokkal inkább a sok tapasztalás. De ez részletkérdés. Nem is annyira igaz, hogy ez a mai nap tanulsága, mert jó ideje figyelem már a dolgot, de végül is ma hittem el úgy igazán. Csak az lehet a baj, hogy nehéz, mert különben nem lenne az, hogy mindig fáj a nyakam. Illetve addig fáj a nyakam, amíg meg nem tudom támasztani. De addig nagyon. Ha nincs szerencsém, akkor a nyakfájás addig tud fokozódni, amíg felcsúszik a fejemig... és akkor már ugye a fejem is fáj mellé. Az a legkirályabb amúgy, mert olyankor nem is tudom melyik a kellemetlenebb. De gondoltam már rá, hogy ha mondjuk épp belerúgnék valamibe, akkor egészen biztosan a lábujjam jobban fájna. 
De fordítsuk komolyra a szót, bár egészen jól űzöm azt a sportot, amely arról szól, hogyan röhögjem ki saját magamat. Azon gondolkodtam ma miközben versenyt fájtak a nyakam és a fejem, hogy most akkor menjek el ezzel orvoshoz? Mert amúgy elképzeltem, hogy szerzek magamnak olyan izé-gallért... sansz-gallér, vagy hogy hívják, és az biztos frankón megtámasztaná a nyakamat. De vajon ha csak úgy belibbennék valami ilyeneket árusító helyre, hogy helló, jöttem egy ilyenért, akkor adnának? Na mindegy, majd még lesz ezzel valami... vagy nem... 

De a mai nap tanulsága sokkal inkább az, és ezzel kellett volna kezdenem, hogy igazi sportember az, aki "vert" helyzetből is úgy tud felállni, hogy rögtön a csúcsra ugrik. Izé, úszik. Mert hát igen, azért én is követem az olimpiát, mint mindenki más, bár messze nem akkora lelkesedéssel, mint amivel a foci EB-t néztem. Szóval, Gyurta Daninak én is drukkoltam. Meg persze az egész ország. És közben eszembe jutott, hogy ismerek én egy pár jól úszó fiút-lányt, akikből még akár lehet egy ilyen Dani is. :) Az első aranyéremnél meg persze, hogy eszembe jutott Szitya lánya, aki ugyanabban a sportágban "utazik", hogy még akár azt is megérhetem, hogy majd Zita egyszer ott lesz egy olimpián. És akkor is büszke leszek rá, ha személyesen sosem fogok vele találkozni. De erről az aranyéremről olvassátok el Szilvi írását, mert ő sokkal jobban meg tudta fogalmazni, mint én valaha is fogom tudni. Nem hiába, ő is egy olyan anyuka, akinek sportoló a gyereke. :) 
Még azt is elárulom, hogy miközben a magyar Himnusz szólt ma este Gyurta Dani tiszteletére, én végig az anyukájára gondoltam. Hogy milyen büszke lehet rá. :)

Egyébként meg szándékosan nem vagyok hajlandó ma azt a tanulságot is levonni, hogy elkezdődött a nyár utolsó hónapja. Az nagy merénylet lenne most ellenem. Úgyhogy csak megállapítom, hogy augusztus elseje van, ami éppenséggel lehet a kezdete valami tök jónak, és újnak. Legyen így, én nem bánom... 

Helyenként a fejfájás és a fájdalomcsillapító zavarta össze a kezem és az agyam összehangolt munkáját, csak ezért lehet, ha néhol hülyeségeket írtam. :)