Olimpia után...

Nem sokat foglalkoztam a témával itt a blogon, a facebook-on sem. Néztem pedig, már amikor tehettem ezt, de amikor nem volt rá épp lehetőségem, akkor is tudtam mindenről, mert ha másképp nem is, a fiaim telefonon tudósítottak a hírekről.
Természetes számomra, hogy a magyar versenyzőkkel együtt izguljak, örüljek, bánkódjak. Amikor egy-egy hazánk fiáért, vagy lányáért szólt a Himnusz, sosem bírtam könnyek nélkül. Nem tudhatom, hogy ők ott mire gondolnak, vagy egyáltalán tudnak e bármire is gondolni, de mindig azt gondolom, valami olyan megfoghatatlan lehet az érzés, amit talán meg sem lehet fogalmazni. Mert vannak, akik egy életen át azért dolgoznak, hogy legalább egyszer ők legyenek a világ legjobbjai. Napi nyolc-tíz órákat töltenek az uszodában, edzőteremben, futópályán, akárhol... ezen felül még mindenféle diétákat kell betartaniuk, gondolom elég szigorú napirend szerint is élnek. Ez számomra, tökéletesen lusta átlagember számára olyan elképzelhetetlen erőfeszítés, hogy ezért esetleg egyszer az életben a csúcsra érni nem is elég fizetség. Aztán mikor ezt a gondolatot kigondoltam, rögtön el is szégyelltem magam, mert ó, dehogynem. A világon mindenhol tudják most Szilágyi Áron nevét például. Amikor ott állt a dobogó tetején, gondolom, minden pillanatot,amit edzéssel töltött újra átélt volna az érzésért. Eszméletlen micsoda erőnlét kellhet sportemberként testileg-lelkileg. Mert amikor minden erőfeszítés és készülés ellenére nem elég a tudás még akár a bronzéremért sem, pedig előtte mindenhol gond nélkül hozta az ember a legjobb időket, részidőket, akkor azt bizony nehéz lehet feldolgozni. Ráadásul ebből fel is kell állni, és újra menni, edzeni, akarni...
Azt sem tudom elképzelni, micsoda családok állnak ezek mögött a sportemberek mögött. Apák, Anyák, testvérek, akik úgy élték, élik az életüket, hogy arra vannak berendezkedve,hogy ezekből a kivételes szorgalmú és tehetséges emberekből Olimpikon legyen. Őszintén csodálom azokat a szülőket, akik képesek ezeket a tehetséges gyerekeket, fiatalokat úgy terelgetni, hogy a legádázabb dackorszakban is menjenek, csinálják,mert megéri...
Egy biztos, a Magyar Sportolókra nagyon büszkék lehetünk, hihetetlen eredményeket értek el... Ezúton is gratulálok Nekik, a családjaiknak, az edzőiknek, és mindenkinek, akinek egy kicsi része is van az ő sikereikben.

Megállapítom

A mai nap tanulsága az, hogy még ha nem is látszik, azért a fejem roppant nehéz lehet. Ó, mondjuk biztosan nem a sok ész az, ami szétfeszíti, sokkal inkább a sok tapasztalás. De ez részletkérdés. Nem is annyira igaz, hogy ez a mai nap tanulsága, mert jó ideje figyelem már a dolgot, de végül is ma hittem el úgy igazán. Csak az lehet a baj, hogy nehéz, mert különben nem lenne az, hogy mindig fáj a nyakam. Illetve addig fáj a nyakam, amíg meg nem tudom támasztani. De addig nagyon. Ha nincs szerencsém, akkor a nyakfájás addig tud fokozódni, amíg felcsúszik a fejemig... és akkor már ugye a fejem is fáj mellé. Az a legkirályabb amúgy, mert olyankor nem is tudom melyik a kellemetlenebb. De gondoltam már rá, hogy ha mondjuk épp belerúgnék valamibe, akkor egészen biztosan a lábujjam jobban fájna. 

De fordítsuk komolyra a szót, bár egészen jól űzöm azt a sportot, amely arról szól, hogyan röhögjem ki saját magamat. Azon gondolkodtam ma miközben versenyt fájtak a nyakam és a fejem, hogy most akkor menjek el ezzel orvoshoz? Mert amúgy elképzeltem, hogy szerzek magamnak olyan izé-gallért... sansz-gallér, vagy hogy hívják, és az biztos frankón megtámasztaná a nyakamat. De vajon ha csak úgy belibbennék valami ilyeneket árusító helyre, hogy helló, jöttem egy ilyenért, akkor adnának? Na mindegy, majd még lesz ezzel valami... vagy nem... 

De a mai nap tanulsága sokkal inkább az, és ezzel kellett volna kezdenem, hogy igazi sportember az, aki "vert" helyzetből is úgy tud felállni, hogy rögtön a csúcsra ugrik. Izé, úszik. Mert hát igen, azért én is követem az olimpiát, mint mindenki más, bár messze nem akkora lelkesedéssel, mint amivel a foci EB-t néztem. Szóval, Gyurta Daninak én is drukkoltam. Meg persze az egész ország. És közben eszembe jutott, hogy ismerek én egy pár jól úszó fiút-lányt, akikből még akár lehet egy ilyen Dani is. :) Az első aranyéremnél meg persze, hogy eszembe jutott Szitya lánya, aki ugyanabban a sportágban "utazik", hogy még akár azt is megérhetem, hogy majd Zita egyszer ott lesz egy olimpián. És akkor is büszke leszek rá, ha személyesen sosem fogok vele találkozni. De erről az aranyéremről olvassátok el Szilvi írását, mert ő sokkal jobban meg tudta fogalmazni, mint én valaha is fogom tudni. Nem hiába, ő is egy olyan anyuka, akinek sportoló a gyereke. :) 

Még azt is elárulom, hogy miközben a magyar Himnusz szólt ma este Gyurta Dani tiszteletére, én végig az anyukájára gondoltam. Hogy milyen büszke lehet rá. :)

Egyébként meg szándékosan nem vagyok hajlandó ma azt a tanulságot is levonni, hogy elkezdődött a nyár utolsó hónapja. Az nagy merénylet lenne most ellenem. Úgyhogy csak megállapítom, hogy augusztus elseje van, ami éppenséggel lehet a kezdete valami tök jónak, és újnak. Legyen így, én nem bánom... 

Helyenként a fejfájás és a fájdalomcsillapító zavarta össze a kezem és az agyam összehangolt munkáját, csak ezért lehet, ha néhol hülyeségeket írtam. :)

Olimpiára hangoló

Úgy, ahogy eddig még nem. :) Őszintén szólva, igen hamar eltört nálam a mécses a videó közben, úgyhogy hoztam, hogy ne bőgjek már egyedül. Ugye milyen rendes vagyok?
Mindenkinek... de azoknak az anyukáknak, akik sportoló gyermekeik vannak, különösen... :)