2012. júl. 12.

Dolgozós..

Ami nem megy, nem kell erőltetni. Ideültem, tele gondolattal, amit úgy terveztem, le is írok. Aztán rákattintottam arra, hogy "új bejegyzés", előbukkant a szép fehér ablak, ahova írnék, és a gondolataim úgy elszálltak, mint az a bizonyos fecske. :)
De nem mind... :D Ma egy ismerősünk (vagyis Balázsé inkább) állásinterjúra ment. Van munkája, csak szerinte keveset keres. Már ezért is utáltam mindig gondolatban.. mert nem elég, hogy az én fizetésemnek a sokszorosát keresi, ráadásul pontosan azt csinálja, amit én annyira szeretnék, még utálja is. Na de nem is ez a lényeg. Fél ötre ment, ötkor hívta Balázst. Felvették. Bennem megállt a világ ott és akkor. El kellett mennem villámgyorsan lesikálni valamit (a mosdó, és a fiúk számítógépasztalának az alja lett az áldozat), mert még engem is megrémisztett az a fajta irigység, ami elöntött. Azért, mert neki sikerült, nekem meg nem. Hogy teljesen érthető legyen, elmesélem azt is, hogyan lettem majdnem köztisztviselő. Most már megtehetem, mert okafogyottá vált a titkolózás.
Egy reménytelennek tűnő tavaszi napon csörgött a telefonom, és hívott valaki, hogy most azonnal vigyek egy önéletrajzot a munkahelyére, mert épp felmondott ott valaki, akinek a helyére én tökéletes lennék. Épp dolgoztam, de megoldottam, hogy bejusson hozzám otthonról az önéletrajzom, meg másik ruha, amiben odamehetek. Bevittem, a főnökkel is beszéltem, aki már akkor megmondta, hogy neki szimpatikus vagyok, és mindent el fog követni, hogy én legyek a befutó. Ezután várakozás következett, hogy megjelenhessek a következő körben a jegyző előtt. Két hét is eltelt, mire erre sor került, már majdnem feladtam, amikor szintén munkaidőben hívtak, hogy na, akkor most kéne menni. Annyiban megegyeztünk, hogy munka után azonnal odamegyek, de előbb nem tudok. Így is jó volt. A jegyzős találka előtt újra találkoztam a főnökkel, akinek még mindig én voltam a befutó embere, a leendő kollégák szinte egy emberként drukkoltak, hogy én kapjam meg az állást. A jegyzővel minden rendben volt, az aljegyzővel már úgy éreztem, annyira nem. Ráadásul ezek után kiderült, hogy van ellenfelem, aki szintén ismerőse valakinek.
Azért reménykedtem. Nagyon akartam. Százszor és ezerszer képzeltem el a pillanatot, amikor aláírom az új szerződésemet, amikor beadom a felmondásomat. Azt sem bántam, hogy akkor a nyár elúszik, ha új helyen kezdek. Semmi másra nem voltam hajlandó gondolni, csak arra, hogy sikerül. Roli ballagása napján tudtam meg, hogy nem sikerült. Akkor nem volt időm magamba zuhanni. Azóta már sokszor.
Ez előtt egy másik állásinterjún is voltam. Fejvadász cégnél, akik kiértékeltek engem, és megállapították, hogy nem csoda, ha rosszul érzem magam a mostani munkahelyemen, mert egyáltalán nem nekem való ez a munka, amit csinálok. Sokkal jobb vagyok "háttérmunkásként", mint a face to face munkákban, ráadásul az értékesítéssel járó bizonyos fokú rábeszélés nagyon távol áll tőlem. Az a pozíció is, amit akkor hirdettek, teljesen az én "asztalom" volt. A fejvadász csaj biztatott, tökéletes jelöltnek gondolt. Alig pár nap múlva kaptam tőle egy levelet, hogy ne is reménykedjek abban, hogy behívnak, mert helyből utasítottak el "tapasztaltabb munkaerőt keresnek" hivatkozással. Ettől azóta is dührohamot tudnék kapni.
És mindig ez van. Nem vagyok elég tapasztalt, nem vagyok elég iskolázott, túl sok a gyerekem, elmúltam harminc, nem vagyok rehabilitálható, régóta nem dolgoztam ilyen pozícióban, stb.
Pedig most, hogy már majdnem félúton vagyok a harminc és a negyven között, tökéletesen tudom, mi az, amit jól tudnék csinálni. Sőt, meg is tudom csinálni. Sőt, meg is becsülném a munkahelyemet. Az elmúlt két évben egyetlen percet sem voltam betegállományban. Sem magammal, sem a gyerekeimmel. Pedig voltam beteg én is, ők is.
Nem akarnék sokat. Csak egy helyet, ahol jó nekem. Kedves univerzum, kössünk alkut.. nem fogok utálni többet senkit, akinek jó munkahelye van, (látszólag), vagy aki olyan munkát végez, ami szerintem tök jó... segíts nekem is, hogy ilyenem lehessen. Vagy ez olyan nagy kérés?

6 megjegyzés:

  1. Sajnos teljesen ismerős amiről írtál...azt szoktam mondani, hogy ha megváltozott munkaképességű lennék, előbb kapnék munkát, mint így, hogy három gyerekem van...Nem számít hogy mit gondolsz magadról, álmaid munkájáról, az se, hogy akinek családja van, annak több a vesztenivalója, talán jobban akar bizonyítani, szerintem egyre inkább a hátszél nagysága számít...fel a fejjel, örülj neki, hogy valami mégiscsak van, majd eljön a mi időnk is :)

    VálaszTörlés
  2. Na, micsoda érzékeny pontomat érintetted most...
    Amúgy abszolút megértelek. El sem tudom képzelni, mi lesz majd egy év múlva, amikor bizony újra csatarendbe kell állnom. 3 gyerek, abból az egyik bölcsis lesz, tehát ennek függvényében beteg is, és új munkahelyre kell mennem, a régi már nem aktuális.
    És nem tudom felvenni a versenyt a gyerek nélküli fiatal egyedülállókkal. Mert én nem tudok 8 óránál többet dolgozni, fizikai képtelenség. Nem is akarok belegondolni, próbálom kiélvezni az itthonlét minden napját. Mert onnantól, hogy visszamegyek, minden másképp lesz.
    Nagyon drukkolok neked, hogy végre megtaláld álmaid munkáját, és a leendő munkaadód meglássa a benned rejlő potenciálokat. Szerintem nincs jobb munkaerő a hozzád hasonló anyáknál. A gyerekek már viszonylag nagyobbak, nem betegeskednek, te céltudatos, megállapodott nő vagy, aki tudja, hogy mi az a munka, komolyan veszed, nem csapongsz össze vissza, stb, stb. Ezt kellene itt Mo-on felismerni. Tényleg nagyon drukkolok, hogy hamarosan megtaláld a helyed!!!

    VálaszTörlés
  3. Kata, hát egyetértünk. A hátszél nagyságával is. A legfontosabb jelen pillanatban. :)
    Dominika, ne is képzeld még el, mi lesz.. mert még addig történhet csoda, és nagyot változhat a világ.
    Köszi a drukkolást, Te meg csak élvezz még minden otthon töltött percet. :)

    VálaszTörlés
  4. Kedves Dius!

    Nagyon érdekes ez a téma, amiről pedig írtál, teljesen normális emberi reakció.
    A mi életünkben is hányszor jött már elő az, hogy miért van az, hogy másnak minden csak úgy az ölébe hull, nekünk meg mindenért meg kell küzdeni. De nem hiszek a véletlenekben, nyilván ennek is oka van. Így például mindent annál jobban megbecsülünk. És amit nagyon szeretnénk, azt a végén úgyis elérjük.
    Az irigység témához pedig: amikor felmerül bennem, hogy irigyeljek valakit, mindig eszembe jut, hogy cserélnék-e vele? Naná, hogy nem cserélnék. Ahogy szerintem te sem.
    A lényeg ott van az utolsó előtti mondatodban zárójelben. Látszólag...
    Nem tudhatod, vajon tényleg olyan elégedettek-e azok az emberek... Lehet, ők meg valaki mást irigyelnek valamiért.
    Biztos, hogy téged is vár egy olyan állás, amit szeretnél! Ez van. Valakinek jobban kell küzdeni.
    Egyébként annak az ismerősnek a megüresedett helyére nem jelentkezhetnél?

    VálaszTörlés
  5. Judit, örülök, hogy írtál nekem. :)
    Tényleg nem cserélnék velük, mert ez nem véletlenül az én életem, az meg az övéké. Csak néha sok-sok ilyen frusztrált pillanat után már nem marad más, csak az utálat.
    Az ismerős megüresedett helyére nem jelentkezhetek semmiképp. A férjem nem lehet a főnököm. :) (pedig én bírnám)

    VálaszTörlés
  6. Hát ez igazán kár, pedig kézenfekvő lett volna :)

    VálaszTörlés