2009. nov. 30.

Adventi mese I.

Ajándékország lakói izgatottan várták, mikor jelenik már meg a Mikulás, hogy kiválassza, az idén kik azok a manók, akik segíthetnek összeszerelni a játékokat, felöltöztetni a babákat, csillogós varázsporral beszórni a mesekönyvek lapjait, illatos tollakat gyártani. Izgatott, kipirult manófiúk, és manólányok toporogtak Játékváros kellős közepén, pont ott, ahol a világ legnagyobb karácsonyfája állt. Egyesek a fát nézték, amelyen percről percre több dísz csillogott, hogy aztán karácsony estére csak úgy ragyogjon a gömbök, cukorkák, gyertyák, és még ki tudja hányféle gyönyörűséges dísz alatt.
Lili manó meglehetősen izgatottan ácsorgott anyukája, apukája és testvérei között. Ő volt a családjuk legkisebb manója. Anyukája rajzolta a világ legszebb tündéreit, ő minden évben mesekönyveket rajzolt. Apukája gyártotta a világ legszebb vonatait, így ő ilyenkor egész decemberben kerekeket faragott, mozdonyokat festett. Bátyja, Teddy hihetetlenül szép katonákat rajzolt, így biztosan neki is lesz munkája a Játékgyárban. Nővére, Rosie pedig babákat varrt, szépséges királynő-babákat selyemruhában, így aztán biztos volt, hogy ő is dolgozni fog. Lili egyik lábáról a másikra állt, úgy izgult már, ő vajon milyen feladatot kap. Hiába mondták neki a szülei, hogy ő még kicsi ahhoz, hogy segíthessen, akkor is reménykedett. Hiszen a Mikulásnak tudnia kell, hogy ő milyen ügyesen tud varrni, és milyen szépségeseket tud rajzolni, és nála jobban senki nem tud glitteres angyalokat varázsolni sem. Elég, ha jó erősen koncentrál rá, és máris sikerülni fog.
-Lili, maradj nyugton, most nehogy varázsolj!- súgta anyukája, és Lili kissé bűnbánóan nézett rá, ugyanakkor nem értette, anyukája honnan tudja, hogy mire készült.
Moraj futott végig a manók tömegén, ahogy megérkezett a Mikulás. Lili még a lélegzetét is visszafojtotta, úgy figyelte a hatalmas embert abban a puha sötétpiros kabátban, amin olyan gyönyörű hófehér szőrmegallér volt. Szakálla leért a hasa közepéig, és tán még a szőrmegallérnál is fényesebb fehér volt. Kék szemei jóságosan és mosolygósan pillantottak végig a várakozókon. Ránézett Lilire is, és rákacsintott. A kis manólány fülig pirult örömében, olyan piros lett az arca, mint a szoknyája, és úgy érezte, mindenki őt nézi. Olyan biztos volt benne, hogy akkor ez azt jelenti, hogy ő is beállhat az örömhozó manók közé az idén, és valaki a földi gyerekek közül majd az ő keze munkájának fog a világon a legjobban örülni.
A Mikulás megvárta, míg mindenki rá figyel, majd megszólalt:
-Kedves segítő manóim, nagyon örülök, hogy az idén is mindenki ilyen izgatottan készül arra, hogy meglephessük a gyerekeket. Sajnos azonban mint mindig, most sem tudok mindenkit foglalkoztatni. Bár nagy öröm, hogy ilyen sokan vagytok, tudom, nagy bánat is, hogy évről évre kimaradtok páran. Igyekeztem figyelembe venni minden szempontot a válogatásnál, de tudjátok Ti is, a legfőbb szempont az, hogy a gyerekek elégedettek lehessenek velünk. Látom, mindenki alig várja már, hogy megtudja, mi lesz a feladata, ezért nem is húzom tovább az időt, átadom a szót Bercinek, aki felolvassa a dolgozó manók névsorát, majd mindenki megkapja a feladatát.
Lili most izgult csak igazán. Hegyezte hegyes kis manófülét, hogy nehogy lemaradjon valamiről, alig várta, hogy mikor hangzik már el a neve. Türelmesen végig várta az összes nevet, pedig nagyon sok idő eltelt már. Ahogy fogyott Berci kezéből a papír, Lili úgy vált egyre csalódottabbá. Körülötte már szinte mindenkinek volt feladata. Valaki babát varr majd, valaki babaruhát, megint mások babaházat, vagy katonákat, vagy akár versenyautókat. De Lili neve nem hangzott el mégsem.
Kövér könnycsepp gördült le az arcán. Anyukája hajolt hozzá:
-Ne légy bánatos, Lilikém. Hisz tudod, hogy Te még gyerek vagy, a gyerekek pedig nem szoktak dolgozni még nálunk sem. Annyi alkalmad lesz még játékot gyártani, amennyit csak akarsz, de légy türelmesebb, kérlek.
Lili sértődötten fordított hátat, de mindenhol boldog és izgatott arcokkal találta szembe magát, akik alig várták, hogy megkapják kis szerszámaikat, és nekilássanak a munkának. Berci pontos listákat osztogatott, kinek mennyi játékot kell megcsinálnia, hány gyerek várja.
Lili dacosan kihúzta magát, gyönyörű szemei csak úgy szikráztak, ahogy felnézett a varázslatos karácsonyfára. "Majd megmutatom én Nektek. Én fogom a világ legszebb és legtökéletesebb babáját csinálni az idén. Majd megbánja a Mikulás, hogy engem kifelejtett."
Már indult is, hogy jól átgondolja, milyen feladatai is lesznek. Anyukája pedig megkönnyebbülten súgta oda apukájának: "Úgy látszik, Lili máris talált magának valami jó játékot a munka helyett"

2009. nov. 29.

Nem az én hétvégém

Ha azt mondom, hogy ezen a hétvégén nem voltam kedves, akkor nagyon enyhén fogalmazok. Ha azt mondom, hogy ezen a hétvégén nem voltam jó anyja a gyerekeimnek, akkor szintén nagyon enyhén fogalmazok. Ha azt mondom, hogy ezen a hétvégén nem voltam kellemes beszélgetőpartner, nem voltam valami jó barát, nem voltam rendes testvér, kedves és mosolygós vásárló a pékségben akkor szintén enyhén fogalmazok.
Voltam viszont undok és kiállhatatlan. Kiabálós és hisztis. És morgós. Meg olyan, akinek semmi nem volt jó. Foghatnám a hormonokra, de szerintem az azért nem igaz teljesen. Foghatnám az időjárásra is, de azért az sem volt annyira borzasztó.
De mondhatom, hogy azért, mert minden feszültség, bánat, és aggodalom összegyűlt bennem, és most volt az a hétvége, amikor nem tudtam (vagy nem akartam) azt játszani, hogy minden rendben van, és tök jól vagyok. Mert nincs rendben, és nem is vagyok jól. Odabent komoly harcokat vívok, másképp, mint egy éve, mégis majdnem ugyanúgy. Nem kéne, mert semmi értelme, de nem bírok úgy tenni, mintha csak a felszín létezne. Nem vagyok képes rá, hogy leplezzem, mennyire "értéktelennek" tartom magam csupán háztartásbeliként létezve. Még akkor is, ha tudom, nem kéne lenéznem magam, legalább magamnak nem. Tökéletesen tisztában vagyok vele, milyen is lenne mindez, ha nem lennék itt a nap huszonnégy órájában. De tökéletesen tisztában vagyok azzal is, hogy ebbe simán bele lehet bolondulni. Olyan ez, mint egy rohadt ketrec. Ahonnan ugyan kimehetnék, mert nincs lakat, nem őriz senki, sőt, még bátorítanának is, de odakint senkinek sem kellek. Marad a ketrec. Ha legalább kicsit butább lennék... vagy ha legalább kicsit okosabb. Vagy csak másabb. Olyan, aki bele...ik magasról az egészbe, és el tudja fogadni, hogy "majdleszvalahogy".
Napok óta nem csinálok semmit, csak amit nagyon muszáj. Megfőzök, mert kell. Elmosogatok utána, mert kell. Kimostam a ruhákat, mert tele volt a szennyestartó. Segítettem a leckében, mert azt is kell. Válaszoltam, ha kérdeztek. De nem találtam örömet semmiben.
És közben olykor-olykor mérhetetlenül szégyelltem magam, hogy ezt pont ilyenkor... mikor mindennek olyan csudaizgalmasnak, csudacsillogósnak, és várakozónak kéne lenni.
Egyelőre nem az. Egy gyertyát azért meggyújtottunk. De csak úgy magában egy mécsestartóban, mert nem volt energiám előszedni az adventi koszorút (sem).
Szerintem holnap csoki-kúrát tartok, hátha termelődik egy csomó boldogsághormonom. Rám férne.

2009. nov. 27.

Öregszem

És ez nem csak az éveim számából, vagy az ősz hajszálaim szaporodásából tűnik fel. Mostanában egyre többször vágyakozom vissza abba az időbe, amikor még órákat töltöttünk el azzal, hogy ugyanazt a mesekönyvet százharmincháromszor nézzük meg oda-vissza, és soroljuk el, hogy milyen állatok vannak benne, és melyik mit mond. Vagy amikor azon mérgelődtem, hogy a gyerekem egy pillanat alatt beleült a mosogatóba, és még vizet is engedett magára. Meg mikor még addig aludtunk, ameddig kedvünk tartotta, és nem maradtunk le semmiről.
De menthetetlenül elmúltak ezek az idők, és az emlékek is nagyon gyorsan halványodnak, lassan gondolkodnom kell, hogy mik is történtek akkoriban. (ugye, most milyen jól jönne mondjuk egy kilenc évvel ezelőtti blogbejegyzés... ) Most meg már ott tartunk, hogy nem csak hogy önellátóak lassacskán minden téren, nem csak hogy egyre többször igénylik azt, hogy hagyjuk őket békén, de igen komolyakat tudnak bekérdezni is. Hol van már a "Ez mi?" kérdés egész napos ismételgetése, vagy épp a "Megmutatoood"? De visszasírom azt az időszakot is, mikor lépten-nyomon jött utánam elsőszülöttem a kis csavarhúzóval, kezembe nyomta, és közölte: "Szésze" És én szétszedtem. Egy nap úgy kb. ötszázszor. Persze, ugyanennyiszer össze is raktam.
Most, hogy így vénülök... most letaglózó kérdésben is van már részem. Mint valamelyik nap, amikor teljesen váratlanul, abban a tökéletesen ártalmatlannak tűnő helyzetben, amikor épp teregettem, elém állt a két nagyobb, és hatalmas, érdeklődő szemekkel megkérdezték: "Mi az a csikló?" Szerencse, hogy épp lehajoltam egy ruháért. Még nagyobb szerencse, hogy nem ettem/ittam épp, mert tuti, hogy a torkomon akadt volna. Egy-két pillanatom volt átgondolni a választ. Végül persze, megmondtam, mi az. Mit tehettem volna? És - ha minden igaz- bele sem pirultam.
Azért, miután már túl voltunk rajta, megkérdeztem, hogy mégis honnan szedték a kifejezést, mire közölték, hogy a Blikkben olvasták, hogy valaki átoperáltatta magát férfiból nővé, és perli az orvost, mert a fent említett szerv nem működik megfelelően.
Kicsit mondjuk elgondolkodtam rajta, hogy nekik ennyire nem okoz megdöbbenést ez az átoperálós sztori, hogy ezzel kapcsolatban nem kérdeztek semmit. Aztán gondolkodtam, megtiltom, hogy a dédinél ezentúl elolvassák az újságot (nálunk csak Nemzeti Sport van). Aztán eszembe jutott, akkor sem járnék jobban, ha a Népszabadságot olvasnák. Mert akkor esetleg válaszolnom kéne azokra a kérdésekre, mi az a korrupció, és egyebek... Akkor meg inkább lehet maradok ezen a csiklós-vonalon. :D Arra legalább világos és érthető választ lehet adni.
Remélhetőleg pár év múlva nem fog ráakadni erre a bejegyzésre Patrik leendő barátnője. Vagy ha mégis, legalább tudja, hogy időben felvilágosítottam a fiamat a női nemi szerv részeiről. :D

Mese

A gyerekszoba eldugott sarkában ücsörgött magányosan a kis gombszemű, piros mellényes mackó. Ottfelejtették, és nagyon szomorú volt miatta. Palkó, mert így hívták Őt vágyakozva nézett a kisfiú ágyára, ahol nem olyan régen még ő aludt. Most pedig... két fekete gombszeméből elindultak a könnyek. Szégyenkezve nézett körül, vajon a játékok közül észrevette e már valaki, aztán lopva letörölte az arcáról, mielőtt eláztatja a szép, kockás mellénykéjét, vagy akár a puha, barna bundáját.
A kisfiú óvodába ment. Emlékezett rá, hogy reggel, mikor még játékot keresett, mennyire kihúzta magát, hogy vegye észre, hogy őt tegnap este oda ledobta, de nem... Arra sem nézett. Helyette felkapta a komód tetejéről azt a szép, hófehér bundájú macit, amit nem olyan régen hozott neki valaki. "Pedig az a mackó mit sem tud a rossz álmokról, amiket én kergettem el- gondolta Palkó."Nem utazott vele a babakocsiban, meg néha belegyömöszölve a pelenkázótáskába, mindenféle ruhadarabok, meg cumik közé. "Jajj, milyen kényelmetlen is volt"- jutott eszébe.
A kisfiú anyukája jelent meg a szoba küszöbén, karján a kisbaba, aki nemrég született. Körülnézett, és a babát letéve elkezdte összeszedni a kisfiú által szerteszét hagyott játékokat. Összegyűjtötte az autókat a kosárba, a legodarabokat gondosan visszahelyezte a dobozába, az építőkockákat is visszatette a kis piros vödörbe. Aztán végre észrevette Palkót, aki már kissé didergett a padlón. "Nahát, Palkó, Te hogy kerültél ide?"-csodálkozott, majd felvette a mackót, aki hálásan pillantott rá. Leporolta a bundáját, amitől egyszerre jól átmelegedett. Megigazgatta a mellénykéjét is, kisimította a gyűrődéseket, majd gondosan az ágy közepére helyezte. Palkó elégedett volt, és boldogan várta haza kis gazdáját délután. De csalódnia kellett. A kisfiú hazajött, de észre sem vette őt. Szorongatta a hófehér bundájú macit, aki, ahogy Palkó észrevette, egy lány. Rózsaszín masni volt a kalapján.
Este a kisfiú pizsamában bebújt az ágyába, és Palkót az ágy végébe lökte. Anyukája észrevette, és végre megkérdezte. "Mi történt, hogy Palkó nem alszik veled?"-kérdezte, mielőtt mesélni kezdett. A kisfiú magához szorította az új mackót, és így felelt: "Palkó már ócska mackó, van helyette jobb, őt jobban szeretem."
Palkó szomorúsága határtalan volt. Meg sem próbálta leplezni a könnyeit, legszívesebben világgá ment volna, ha tudott volna.
A kisfiú elhelyezkedett, anyukája pedig mesélni kezdett neki. Egy kisfiúról, aki nem szerette eléggé a játékait, aki megfeledkezett a régi játékairól az újak kedvéért, és akitől egy nap az összes játéka világgá ment, és reggel arra ébredt, hogy üres a szobája.
A mese végén a kisfiú Palkót odafektette a hófehér maci mellé. "Tudod anya, szerintem elférünk itt hárman is."-mondta- "Nehogy Palkó szomorú legyen."
A kisfiú anyukája elmosolyodott. Palkó pedig boldogan fészkelte be magát megszokott helyére a paplan alá, hogy éberen őrizhesse a kisfiú álmát úgy, ahogy születése óta mindig.

Hálaadás (frissítve)

Ha Amerikában élnénk, akkor ma ünnepnap lenne. November utolsó csütörtökén ünneplik a Hálaadás napját. Na nem baj, hogy nálunk nincs ilyen. Csak a szó az, ami ilyenkor megfog. Hálaadás. Azért nem lenne baj, ha nálunk is lenne ilyen. Nyilván magában ki-ki a saját vérmérséklete szerint azért szokott "hálaadást" tartani, de mégis. Nem lenne baj, ha lenne erre egy külön nap. Ami figyelmeztetne, hogy kicsit állj meg, gondolkodj el.
Egy évvel azután, hogy elvesztettem a munkahelyemet ma reggel úgy keltem fel, hogy ugyan a gombóc ott volt a gyomromban, mert emlékszem minden pillanatára annak a délelőttnek, minden fájdalmára, az összes könnyre, mégis hálás lehetek a Sorsnak (vagy Istennek, vagy hívhatom ahogy csak jólesik). Hogy miért? Mert minden apró-cseprő (vagy épp nagyobb) egészségügyi problémám ellenére mégis azt mondom, hogy egészséges vagyok. Születtek gyerekeim, akik egészségesek, okosak, szépek, kedvesek, de legfőképp nekem mondják, hogy "Anya". Van egy férjem, aki minden nehézség és küzdelem ellenére is feltétel nélkül áll mellettem bármikor, szeret mindig, minden körülmények között. Van fedél a fejem fölött, van autónk. Ki tudjuk fizetni a csekkjeinket, és minden nap jut ebéd is, vacsora is az asztalra.
Tudnék egy csomó dolgot felsorolni, amink viszont nincs, vagy amit szeretnénk, de nem tudjuk megvenni, vagy épp nem tudunk elmenni oda, de felesleges ezen rágódni.
Hálás lehetek mindezért, mert tudom, sokan a fél karjukat, de akár a fél életüket is odaadnák azért, hogy esetleg ennek egy töredéke jusson. És hálás is vagyok érte nagyon. Csak néha kell emlékeztetnem magam minderre, mert emberként hajlamos vagyok elfelejteni, hogy nem az elérhetetlenre kell vágyakozni, hanem az elért dolgokat kell értékelni, megbecsülni, és megtartani.
"Száz év múlva nem számít majd, mennyi pénzed volt a bankszámládon, milyen házban laktál, milyen autót vezettél. De a világ más lehet, mert fontos voltál egy gyerek életében."(Gálvölgyi)

Közben eszembe jutott, hogy nem is csütörtök van ma, hanem péntek. Szóval, hálaadás napja tegnap volt. Amit leírtam ezzel kapcsolatban, azért még teljesen igaz, csak úgy igazságos, ha bevallom, épp kissé szenilis állapotomban írtam a postot. :)

2009. nov. 24.

(No) Para

Az egész hétvégém úgy telt, hogy küzdöttem. Nem, nem szó szerint foggal-körömmel, hanem átvitt értelemben. Mire két nap őrjítő fájdalom után végre leküzdöttem a fejfájást, addigra jött a következő felvonás. Ami miatt inkább visszasírtam azokat a fájdalmas pillanatokat. Mert a vasárnap rosszabb volt mindennél. Nem biztos, hogy jól el tudom mondani. Mert látszólag jól voltam. Titkolózni meg tök jól tudok. Jó nagy gyakorlatom van benne.
Gyakorlatilag meg minden pillanatban lebegett a fejem fölött a rosszullét kardja. Olyannyira, hogy észrevétlenül ücsörögtem perceket zsibbadó fejjel bambán bámulva. Na jó, amikor nagyon szédültem, azt nem tudtam leplezni teljesen, főleg, ha valaki szemben állt velem. De nem is igazán az átélt érzésekről akarok írni. Már csak azért sem, mert azon kívül, hogy azt lehet érzékeltetni, hogy zsibbad a fejem, és hogy a jobb szememre ilyenkor talán a felét sem látom, mint egyébként, azon kívül nem tudom elmondani, milyen érzés ez.
De azt el tudom mondani, hogy most szembesültem azzal, vagy most tudatosult bennem, hogy dacára minden "elméleti" tudásomnak erről, félek a rohamtól. Félek attól, amilyen érzés ez egy másodperccel előtte, és félek attól, amilyen érzés ébredni belőle. Egy pár másodpercig ugyanis utána még se kép se hang. Aztán visszajön persze minden, és emlékszem végül mindenre, ami előtte történt. De fogalmam sincs, mi történik közben. Fogalmam sincs, milyen ez. Csak azt tudom, amit mások arcán láttam. Az pedig nem vigasztaló, mert rémület, iszonyat, és még nem is tudom mi. A gyerekeim arcát pedig nem is akarom visszaidézni. Amiatt is félek, mert elkövettem egy óriási hibát. Most már tudom, hogy hiba volt, akkor nem gondolkodtam. Olvastam a múlt héten egy cikket az epilepsziáról, a cikk közepén volt egy videó. Én pedig gondolkodás nélkül rákattintottam, és megnéztem. Én hülye. Igaz, csak a feléig, mert nem bírtam végig. De azóta többször elképzeltem, hogy te jó ég, én is így? És így már végül is értem a rémületet is, meg az iszonyatot is.
És most nem azt érzem, amit eddig mindig, hogy gyakorlatilag mindegy, mit éreznek és gondolnak mások, mert nekem ez egyfajta megkönnyebbülés, amikor túl vagyok rajta, mert olyan, mintha két hétig aludtam volna. (persze, ha már túl vagyok a hidegrázáson is)
Hülyeség volt megnéznem a videót, de nem tudom visszacsinálni. És tök jó lenne, ha tudnék nem gondolni arra, hogy holnap lesz egy éve annak a rohamnak, és hogy annak idején az volt a tendencia, hogy kivárta az egy évet, és jött a következő. Nehéz nem gondolni rá egy-egy olyan napon, mint a vasárnap, hogy na, akkor most?
Szóval, kicsit parázok.. még akkor is, ha tudom, nem tudom visszatartani, feltartóztatni.
Azért reménykedem, hogy ezúttal elmúlnak az évforduló utáni napok/hetek (sőt, hónapok) is eseménytelenül, és egyszer majd csak elfelejtem azokat a halálra vált arcokat.

2009. nov. 23.

Ezt gondolom én

Az előző bejegyzéssel kapcsolatban kerestem vissza itt a saját blogomon, mert úgy emlékszem, írtam én már egyszer hasonló témáról, de nem emlékszem mikor, és arra sem, hogy milyen címet adtam neki. Végül is mindegy. Arra emlékszem, hogy valahogy akkor tök véletlenül ráakadtam egy olyan babás blogra, ahol anyuka reklámozta az épp megjelenő könyvet a gyereke addigi életéről. Ez azért kicsit még nekem is erős volt, nem biztos, hogy belemennék. Nem feltétlenül gondolnék személyiségi jogokra, csak azon gondolkodnék el, hogy vajon mit szólna felnőttként, hogy nyomtatásban megjelent róla valami ilyesmi. Előfordulhat, hogy baromi büszke lenne rá. Meg az is előfordulhat, hogy baromira nem.
De az, hogy azért ne írjon senki babás blogot, mert sérti a gyereke személyiségi jogait, az azért szerintem kissé túlzó dolog. Vagy naiv vagyok. De mégis azt gondolom, hogy alapvetően a bloggerinák 99%-a azért írja a blogot, hogy emlék legyen belőle. Mert ki fog emlékezni már húsz év távlatából arra, hogy mit mondott először, és mikor? Főleg, ahol sok gyerek van, és már hét-nyolc év távlatából is gondolkodni kell azon, hogy ki is mondta ezt? Én nem hinném, hogy ezeknek az anyukáknak az a célja, hogy ezzel pénzt keressen. Persze, lehetne kézzel naplót írni, de saját tapasztalat, hogy annak egyrészt nehezebben áll neki az ember, másrészt hamarabb abbahagyja, harmadrészt igen hamar el tudnak tűnni ezek a kis füzetecskék. A fényképekkel sincs semmi baj. Az idézett blogbejegyzésből hiányoltam az eredeti cikkre való linkelést, kíváncsi lettem volna rá. A kommentek viszont néhol komolyan megdöbbentőek, bár nem is tudom, mit várok, vagy várok e még valamit, mikor tanúja lehettem annak, hogyan csináltak ki valakit, aki nem tett mást, csak írt egy babás blogot, általában boldog, örömteljes hangulatút, amibe bizony néha-néha, csak mert ilyen az élet becsúszott egy-egy elkeseredett post. Ezek az unatkozós "nethiénák" pedig azonnal lecsaptak rá. Szégyenteljes viselkedés volt. Nem tudom, mit tennék hasonló helyzetben. Valószínűleg azt, amit akkor ő, hogy lehúzta a rolót, törölte az addigi bejegyzéseket a nyilvánosság elől, és csinált egy zárt blogot.
De hogy témánál maradjak. Azt azért kissé túlzónak érzem, hogy, mint ahogy a kommentekben olvastam, még azt is felvetették, hogy pedofil várja meg a gyereket a suli előtt, mert anyuka leírta mit szeret. Szóval azért... De tényleg az is lehet, hogy csak naiv vagyok tényleg.
Mindenesetre lényeg a lényeg. Az, hogy valaki csak és kizárólag arra használja fel a gyerekét, hogy pénzt keressen vele, az valóban fura dolog. De egy blog alapvetően nem ebből a célból születik. És mivel minden érem kétoldalú, mégis... aki végül könyvet jelentet meg a gyereke életéből, az nyilván mindent alaposan átgondolt ezzel kapcsolatban, és vállalja ennek minden következményét. Mi annyival mondhatunk erről a dologról véleményt, hogy vagy megvesszük, és elolvassuk, vagy nem.

2009. nov. 21.

Tényleg?

Ezt most olvastam, és nem tudok rajta nem elgondolkodni. Viszont nem tudok vele azonosulni sem. Mert ennyire mégsem egyszerű a képlet. Szerintem.
De kíváncsi vagyok rá, Ti hogy gondoljátok.

2009. nov. 20.

A mai nap tanulsága

Ha nem tudsz mindenkinek jót tenni, akkor inkább ne tegyél senkinek.

Csak azért jegyzem fel, hogy én is jól megjegyezzem.

Kihagyhatatlan

Már pár napja munkálkodik bennem ez a téma, csak sosem voltam gépközelben mikor igazán "beszélhetnékem" volt erről. Szóval, az úgy volt, hogy gyanútlanul elindultam a boltba az ebédhez valókat beszerezni. Kiléptem a kapun, és rögtön meg is állított egy idősebb hölgy. Ismerem őt az oviból, szokta hozni az unokáját. Nemrég csinálták itt előttünk az önkormányzat emberei a járdát, úgy cirka 15 éves könyörgés után, arról kezdett el beszélni, hogy hogy sikerült elérni, meg ilyenek. Teljesen gyanútlan voltam, és némi unott pofával ugyan, de azért válaszolgattam. Aztán egyszer csak megkérdezte, hogy én nem dolgozom? Mondtam, nem, gyes-en vagyok. Na, itt láttam, hogy felcsillan a szeme. És akkor jött, hogy ő nyugdíj mellett itthonról irányítja a vállalkozását... én kis naiv még egy pillanatra reménykedtem is, hogy munkát ajánl. Nem sokáig tartott a reménykedős állapot, mert aztán máris mondta tovább, hogy most hétvégén is lesz egy tatabányai hotelben árubemutató délután, amire szeretettel vár, meg az interneten is meg tudom nézni a kínálatot, az árakat. És persze, hogy gondoljam meg, mert megfelelő időráfordítással nagyon jó jövedelemre lehet szert tenni. Itt már komoly szabadulhatnékom volt. Szerencsére ő sem akart sokat beszélni, de még azért -biztos, ami tuti- egy névjegyet a kezembe nyomott. Megnéztem, az egyik legrégebbi ilyen típusú hálózatépítős izé. (a..y)
Aztán meg is kérdeztem a páromtól, hogy ugyan mondja már meg nekem, hogy rá van e írva a homlokomra, hogy "balek". Mert minden ilyennel megtalálnak, és természetesen mindenkinek bomba üzlete van. Én nem mondom, hogy elképzelhetetlen. De én képtelen lennék rá, hogy lépten-nyomon rábeszéljek bárkit is arra, hogy ő is kezdje el, mert micsoda nagyszerű, fantasztikus, kihagyhatatlan, környezetbarát dolog. Mert még ha csak arról lenne szó, hogy életben tartok egy webáruházat, hogy azon keresztül hozzájuthasson bárki azokhoz a termékekhez, de neeem. Ez nem elég. Rá kell beszélnem mindenkit, aki él és mozog, és valaha is egyszer legalább köszöntünk egymásnak, hogy: 1.) Jöjjön el hozzám termékbemutatóra, mert tuti kihagyhatatlan környezetbarát, bőrbarát csodaszerekről van szó. 2:) Vásároljon belőle nemtudoménmennyiért kezdő csomagot, és végül, de ezen van ugye a főhangsúly 3.)Lépjen be ő is, hadd regisztrálják be alám, hogy nekem is hajtson hasznot. És ugye a körforgás nem állhat meg, mert mindig van valaki, akinek még kell, hogy alá is kerüljenek, mert különben nem jut pénzhez. Ki van találva kérem szépen.
Többször is voltam már ilyenen. Nem azért, mert valaha is érdekelt, hanem azért, mert olyan emberek hívtak, akiket nem akartam megbántani vele, hogy nem megyek. Ami végülis hülyeség volt, mert aztán megsértődtek azon, hogy végül én nem léptem be egyikbe sem.
Most sem óhajtok. Akármennyire is ebben van a jövő nagy üzlete, akármennyire is a webáruházas meló(?) alapja is pont ez (még szerencse, hogy nekem ahhoz semmi közöm). Persze, azért egy kicsit elméláztam rajta, hogy mi lenne, ha... De nem. Nekem ehhez nincs elég vastag bőr a képemen.
És ha emiatt nem leszek "gazdag" ember, akkor majd beérem a lelkem gazdagságával. (és alkalmasint majd licitre bocsátom)

2009. nov. 18.

Kérdés

Most tényleg... nem is olvas senki? Vagy csak sose tudtok mit kommentelni, mert én annyit írok egy-egy alkalommal?

Hétköznap reggelek

Nem semmi arra ébredni fél négykor, hogy kopognak az ablakon. Szerencse, hogy nem kaptam infarktust, hanem azonnal nyugtáztam magamban, hogy "biztos bent hagyta a kulcsát". És tényleg. Igaz, hogy félálomban letámolyogni a galériáról, és beletalálni a kulcslyukba nem semmi mutatvány volt, de mindegy, túl vagyunk rajta. Szerencsére alvókámmal nem sok baj van, és sikerült visszaaludnom, de nagyon rosszul esett, hogy alig három órával később felváltva ébresztettek a telefonok. Muszáj mindkettőt beélesítenem, különben tuti nem kelnék fel.
Ki nem állhatom ezeket a reggeleket. Köd volt, könyörögtem a fiúknak egy jó negyed órát, mire mindegyik hajlandó volt megadni magát, és felkelni. Könyörgés közben felöltöztem, megittam a kávémat, aztán megint könyörögtem egy sort, ilyenkor már kissé emeltebb hangon, és kevésbé türelmesen, konkrétan valahogy így:"A jó életbe már, kelj már fel, mert megint kapkodhatsz mindennel" Mondjuk ez legalább hatásos. Nekiálltam reggelit csinálni, tízórait elcsomagolni, megnéztem a tolltartókat, Patriké örökké egy szemétdomb, én meg (hülye módon) mindig rendbe rakom. Kihegyeztem a ceruzákat (pedig ez egy nagyon utálom dolog), beírtam az üzenőfüzetbe Patrik lábméretét. (kell a táncos csizma rendeléséhez) Megnéztem Erik üzenőfüzetét is, ott nem volt aláírandó épp. Elpakoltam a tízóraikat a táskákba, aztán nekiálltam szemüvegeket mosni, hogy legalább a délelőtt egy részében kilássanak rajta. Erik ilyenkorra már tűkön ülve várja, mikor indulnak (pedig gyakorlatilag 20 perce ébredt). Patrik ilyenkor még felöltözve, tejeskávéval a hasában elnyúlik az ágyon. Mikor végre elindulnak, mindenkin kabát, sapka, és a táskáját sem felejti itthon, akkor beteszem melegedni Roli kakaóját.
Míg melegszik, áthozom őt a saját ágyából Erikébe (az apja ott alszik az ő ágya fölött a galérián). Befészkeli magát a takaró alá, de azért nyújtja a kezét a kakaóért. Megbeszéljük, hogy megissza, aztán kelni kell. Vagyis én mondom, ő félkómában még bólogat. Megissza a kakaót a csőrös pohárból (nem esik jól semmi másból :D), és nemes egyszerűséggel közli, hogy vasalod a ruhámat? Én meg megyek, és vasalom. És akkor kezdődik a kis minden reggeli rituálénk. Mert kivasalom a pólót, rohanok vele, hogy meleg maradjon, Roli felül, lekapja magáról a pizsama felsőt, felveszi a jó meleg pólóját, felsóhajt örömében, és visszafészkelődik a takaró alá. Következik a pulcsi, amivel ugyanezt végigcsináljuk. Aztán felvesszük az alsógatyát és a zoknit, ilyenkor elmegy pisilni, majd a nadrágját is ki kell vasalnom, hogy jó meleg legyen. :) Eddigre rendszerint teljesen fel is ébred. Még egy gyors fogmosás, fésülködés (ezt csak úgy, hogy szokja a dolgot, nemigen van mit fésülni azon a fél centis haján). Még van ilyenkor egy kis időhúzás, mert keresni kell valamit, amit visz az oviba, vagy alvókát egy plüssállat személyében, vagy játékot, vagy, mint ma egy színezőt. Mikor végre ez is megvan, akkor következik a cipő, kabát és a sapka, és már indulhatunk is. Még az oviban is van rituálé, mert levetkőzünk, cipőt cserélünk, és még meg kell várnom, amíg kezet mos. Amikor meg már elhangzik tőle, hogy "Csókolom óvó néni, szerBusztok gyerekek" onnantól kezdve egy másik világban van, és rendszerint a búcsúpuszimat is úgy könyörgöm ki tőle.
Hát ilyenek a reggelek mifelénk hétköznap. És miközben mindezt leírtam, már nem is csodálkozom annyira azon, hogy tegnap Patrik megkérdezte, mikor megyek megint dolgozni. Mondtam, hogy nem tudom. Erre ő: remélem jó sokára. Szerintem tudom miért. :)

Karácsonyi kívánságlista

Én is, vagyis csak közvetve én, mert ugye a címzett nem én lennék, megkaptam a karácsonyi kívánságlistát a fiúktól. Szépen megkértek, hogy továbbítsam, mert én tudom, hogy kell feladni. Azért persze elolvastam.
Patrik: Tech-Dech (erről fogalmam sincs, micsoda)
Piramis kincse társasjáték
Karóra
Monopoly társasjáték
Erik: Ki micsoda társasjáték (ezt nem tudom, tényleg van e ilyen, v. csak elírták)
Gazdálkodj okosan társasjáték (ilyenünk meg van, kettő is)
Roli: Pöttyös labda, amin négy pötty van :D
Hóember (elgondolkodva, valóban nem sok lehetősége volt igazi hóembert látni még)
Felfújható kacsa :D
Villám McQueen-es autó
Ugráló békás társasjáték
Verdák- Joe autó
Verdák- King autó

Mondhatnám, hogy nem vészes, mert tényleg nem kértek toronyórát lánccal. A felfújható kacsa a legkönnyebben teljesíthető mind közül. :D Négy pöttyös labdát mondjuk tán még Jézuska sem tud beszerezni. A többi mind kapható. És persze ők rendületlen hittel meg vannak róla győződve, hogy Jézuskának mindenre van pénze, hiszen hogy is lenne karácsony különben. Ami jogos.
Azért én sóhajtottam egy mélyet, mikor végigolvastam. És persze továbbítom az illetékesnek. :) Hátha vannak még csodák. :)

2009. nov. 14.

Gyártási hiba

Néha komolyan gondolkodóba esem, hogy a gyerekeim biztos gyártási hibásak. Mert másképp lehet e az, hogy mindig mindannyian okoznak egy csomó fejfájást, töprengést, aggódnivalót. És még ha mindannyian legalább ugyanazt a hibát szenvedték volna el... de nem... ahányan, annyifélék, pedig mégis tök egyformák.
Patrik, a legnagyobb, a legelső, a legjobban lelkis csütörtökön úgy ment iskolába, hogy nagyon fájt a hasa. Gonoszanyut játszottam, és elküldtem. Persze hogy 10-kor már hívott a tanító néni, hogy tudnék e érte menni, mert a gyerekem nagyon szenved. Tudtam, de megmondom őszintén egy cseppnyi aggódás nem sok, annyit sem éreztem abban a pillanatban. Ami valóban egy dögség, és utána némi kis bűntudattal megkérdeztem magamtól, hogy hát anya az ilyen? Elmentem érte, és miután már addigra magamba szálltam, még az orvoshoz is elvittem, mert ki tudja, akár tényleg fájhat is, vagy akár lehet vakbélgyulladása is, én meg simán ráfogom, hogy hipochonder. Persze, ha már ott voltunk, doki megállapította, hogy valami vírusos akármi (mégis mit mondott volna?). Kapott normaflore-t, meg igazolást keddig, és kész. Gyerekem addigra már-már gyógyult is volt, bár azért ha ránéztem, még igyekezett komolyan szenvedős képet vágni. Tudtam egyébként, hogy honnan fúj a szél. Előző nap táncpróba volt. Táncpróba, ami egy hatalmas szenvedés. Őrület, hogy micsoda szülő vagyok én (mondom: anya az ilyen?), amiért a saját önös érzéseim miatt "rákényszerítem" a gyerekre ezt az egészet. Az iskolában úgy kb. 25 éve hagyomány, hogy minden farsangon táncolnak a negyedikesek, és a nyolcadikosok. Régebben a negyedikesek csárdást táncoltak, ma "palotást". A nyolcadikosok pedig keringőt, és polkát. Na, szóval, hogy témánál maradjak, gyerekem karakánul kijelentette már szeptemberben, mikor én örvendeztem rajta, hogy végre ő is táncolni fog, hogy márpedig ő nem. Én meg mondtam, hogy dehogynem. Az apja ráadásul (szintén zenész e téren, mármint antiszociális vonalon) még támogatta is a gyereket. De én kitartottam amellett, hogy ezt nem tehetik meg velem, meg különben is mindenki táncol, és majd utólag bánná, meg ilyenek. Végül persze én nyertem, és mikor elkezdődtek a próbák, ő is ment. De minden próba előtt és után hihetetlen szenvedést produkál. Itt fáj, ott fáj, a térde, a feje, a hasa, a szombati próba előtt pl. a foga, de nagyon. Gondolom azt hitte, hogy majd akkor azt mondom, hogy feküdj vissza fiam. Én meg nem mondtam. Közöltem, hogy márpedig mész, ha a fene fenét eszik is. De azért persze komolyan gondolkodóba estem, hogy ér e ez az egész ennyit? Mert azt is el tudom képzelni, hogy azért a végére nekem lesz igazam, és mégis jó lesz neki is, és élvezni fogja. De az is lehet, hogy nem. És akkor majd még mondja is, hogy persze, mert én kényszerítettem.
És mindezek még akkor is igen komolyan dühítenek, ha tudom azt, hogy én is ilyen gyerek voltam. Ilyen szorongós, mindenféle tüneteket produkálós (amúgy tényleg tud fájni). Persze, ha nagyon kielemzem a dolgot, akkor mondhatom, hogy azért haragszom annyira, vagy nem is a harag a jó szó, hanem azért dühít annyira, mert azt kapom vissza, amit én adtam. És ez nem tetszik.
A középső gyönyörűségem ugye folyamatosan ad töprengenivalót. Mert még mindig nem tudom, mi is az igazán fejlesztendő rajta, vagy hogy mi is az a részképesség zavar, ami van. Nem tudom, lehet e nevesíteni a dolgot, vagy egyáltalán kell e. Látom, hogy igyekszik, de látom, hogy ha nem megy, akkor dühöng. Nem értem, miért alakult ki benne ez a hihetetlen mértékű megfelelni akarás. Kinek akar annyira megfelelni? Agyon dícsérjük minden piros pontért, csillagért, a magyar 100 %-os felmérőkért (olvasás), a matek 90 %-osnál egyet nyeltem, és megdícsértem (mert azért az még ötös ám, csak.. na mindegy). Persze, nem lehet átverni, tudom. Szuperérzékeny radarral van ő is felszerelve. De ha még mindezeken nem is agyalnék, mert még csak elsős, még csak két hónapja jár suliba, akkor is ott van az a másik dolog, ami olyan megfejthetetlen. A hízás. És az evés. Mert az, hogy szeret enni, az nem kifejezés. És az, hogy iszonyatos mértékben hízik, az sem. És az, hogy mennyire nem érti, hogy nekünk ezzel mi bajunk is van... mert felvetettem neki a múlt héten, hogy első körben nem kérek tőle mást, csak azt, hogy hat óra után már ne egyen, esetleg egy almát csak. Azonnal kitört belőle a sírás (nem vicc, könnyekkel sírt). Mert akkor ő éhen fog halni. És mert éheztetni akarom. Akarja a fene.. tőlem aztán kiehetné a hűtőt minden nap, ha nem olyan lenne, akit a víz is hizlal. De olyan. Nem akarom drasztikus diétára/fogyókúrára fogni, egyrészt, mert itt van a küszöbön a vírus, és nem kéne épp most semmiféle hiánytünetre szert tenni, másrészt tél van, hamarabb fárad, kell az energia. Már nincs itthon csoki, nincs itthon ezer éve chips, ropi, meg ilyesmi. De nem baj. Mert akkor eszik mást. Akármit. Banánt kettesével, utána még egy almát, és két mandarint. És fél óra múlva jön, hogy kérne egy szendvicset. Szörnyű. Annyit gondolkodtam már, hogy mit csináljak vele, hogyan hassak a lelkére, vagy hogy vegyem rá, hogy belássa, később lesz neki rossz. Egyébként mondjuk még mindig mozgékony gyerek, nem tunyult el, de mondjuk egy ötperces ugrálás után már nagyon erősen zihál.
És akkor végül kicsike kis királyfim, aki az utóbbi időben mintha nem is ő lenne. Fél, sikít, ha egyedül marad, tikkel egyfolytában, folyton becsurog a pisi (de csak pár csepp, utána észbe kap). Emellett még rettenetesen bamba. Néha mintha itt sem lenne, csak néz meredten, de látom, fogalma sincs, miről van szó, vagy épp beszél e valaki, vagy sem. Aztán eltelik pár perc, és újra minden rendben. Az óvó nénik is aggódnak, ők is úgy látják, hogy valami nem stimmel. Én is úgy látom, de ezzel nem tudom hova vinni. Meg lehet az is, hogy struccpolitikát folytatok, és azért nem viszem, mert nem akarom tudni, ha valami baj van. Lehet, hogy csak kimerült. Mert az oviban alszik, este pedig 11-nél előbb nem alszik el. Reggel fél nyolckor pedig ébresztő van. Simán kevés ez a pihenés egy ekkora gyereknek, de még arra nem jöttem rá, hogy tudnám időben ágyba dugni. Mert ha ott fekszik, akkor sem bír elaludni. Lehet, hogy vérszegény. Sápadtka is, karikás a szeme is. Ez mondjuk egyszerűen kideríthető egy vérvétellel, úgyhogy ezt akár be is vállalhatjuk. Másra, komolyabbra gondolni sem akarok. Nem akarok szembesülni azzal, hogy akár lehet epilepsziás is, mint én. Nem kell feltétlenül nagyroham hozzá, hogy a betegség meglegyen. De hiába van több minden, ami akár összevág, ezt nem akarom elfogadni, és még a gondolatát is taszítom magamtól.
Csoda, hogy nincs kedvem semmihez?

2009. nov. 12.

Kicsit odavagyok...

Megint olyan időszak ez az életemben, amikor kissé begubóztam. Foghatjuk arra, hogy olyan volt az időjárás is, mert esett napokig, meg minden szürke volt, meg egyáltalán.. Mondhatom azt is, hogy ez a november ez sosem az én hónapom. Meg ráfoghatnám a nyuszira is... de ha őszinte vagyok, akkor tudom, mitől van.
Kicsit magamba zuhantam ismét, mert ugye megint nem dolgozom már jó pár hete. Persze, ez önmagában nem újdonság, mármint maga a tény, de most olyan nehezen élem meg megint ezt a fajta mellőzöttséget, vagy haszontalanságot. Tudom, hogy miért nem megyünk. Tisztában vagyok az okokkal, meg a történésekkel a háttérben. Csak nem vigasztal.
Magamba zuhantam kicsit azért is, mert szembesültem azzal, hogy milyen jó is volt az a pár nap, amikor nem kellett egész nap háztartási alkalmazottnak lennem. Persze, hiányoztak a gyerekek, meg gondoltam rájuk sokat, de közel sem úgy, mint tavaly ilyenkor. Oké, megértem arra, hogy el tudjak tőlük válni. Megértem arra, hogy biztonságban tudjam őket nélkülem is. Mégis kicsit megdöbbentett, és átfutott az agyamon még az a gondolatfoszlány is, hogy "akkor én nem is vagyok jó anya".
Az, hogy a gyerekekkel azóta folyton történik valami, az megint csak olyan, ami nem tesz jót a lelkemnek. Mert mélyen belül érzem én, hogy a kettő összefügg, mégsem akarok nagyon kutakodni, mert jó ebben a boldog bizonytalanságban lenni (még). Néha sikítani tudnék, hogy mindig helyt kell állnom, mindig kell tudnom valami jót mondani nekik, még akkor is, ha simán csak oda tudnám vágni, hogy azért, mert hülye voltál, fiam. De persze nem teszem, meg mindig megtaláltam eddig a nekik való mondatokat, ami épp akkor, és ott megállta a helyét.
Megint idegesít a családomtól való különbözőségem. Nem vagyok rá büszke, hogy onnan származom, és ahogy telnek az évek, egyre kevésbé. A testvéremmel kapcsolatban eljutottam oda, hogy már sajnálni sem tudom, és már nem érzek késztetést, hogy segítsek. Mert nincs értelme. Figyelem, egyfajta egykedvűséggel, tisztes távolból, ahogy tönkreteszi magát. És ugyan lehet, hogy utólag bánni fogom, vagy bántani fog, de nem szólok már.
Idegesít, hogy annyira bizonytalan vagyok néha. Idegesít, hogy nap, mint nap szembesülök újfent a korlátaimmal, ami tudom, összefügg ezzel a hülye hangulattal is, és addig úgysem tudok semmit tenni, amíg nem kerekedek felül rajta.
Bánt, és idegesít, és nem jó az sem, hogy nem tudom rendesen kifejezni az érzelmeimet. Nem gátol benne senki, elmondhatnám, ha tudnám. De ez is csak egy gyenge kísérlet, mert messze nem tudja tükrözni azt a fajta zavarodottságot ami most a lelkem mélyén van.
De túl fogok esni ezen is. Mert erős vagyok, és megcsinálom. Sokadszor is.

2009. nov. 11.

Ezzel sem váltok világot

Azon gondolkodom itt nagy csendben, hogy mindjárt megint itt az év vége. Ami vicces, mert visszagondolva, nem tűnik úgy, hogy eltelt már egy év. Ez tudom, elég hülyén hangzik, de akkor is. Annyira felgyorsult körülöttünk minden, hogy már-már félelmetes. És, ha így közelítem meg, akár nem is olyan ijesztő, hogy néha nem emlékszem rá, hogy volt aznap is délelőtt. :D De viccet félretéve, tényleg nagyon furcsa, hogy így rohan minden és mindenki. Mintha valamiről lemaradnánk.
Olvasom, és hallom kismillió helyről, hogy mindenki megy, és hajt, és csinálja, hogy előrébb jusson. Aztán hogy mi is az az előrébb? Általában pénzben mérhető. Mert előrébb van az, akinek nagyobb háza lett, vagy jobb kocsija, vagy elmegy nyaralni is, meg telelni is. És lehet, hogy a felszínen tényleg előrébb tart, mint mondjuk mi. De vajon, ha visszagondol, akkor is előrébb van? Nem ítélkezem senki fölött, mert épp eléggé elegem van a saját "sehovasemkellek" céltalan életemből (sarkított fogalmazás), de ha belegondolok, aki dolgozik (munkahelyre bejárva napi akárhány órában), és mellette még intézi a család ügyes-bajos dolgait, meg még előrébb is akar jutni, annak már nem is jut ideje élni. Mert mire leülhetne este beszélgetni, vagy csak pihenni, már annyira fáradt, hogy rögtön elalszik, és aztán reggel kezdődik elölről minden. Fogalmam sincs, hogy majd vajon lesz e egyszer valahol egy végső elszámoltatás valaki előtt, vagy hogy mi alapján kell majd ott elszámolnunk az életünkkel. Fogalmam sincs, miben mérhető az, hogy valaki milyen ember. Mérhető e vajon abban, hogy mennyi pénze van? Vagy mérhető e abban, hogy volt e valaha, vagy épp van e háza? Vagy abban mérik, hogy hány gyereke van? Vagy abban, hogy hány diplomája? Mérhető e egyáltalán? Vagy ha abból derül ki, hogy milyen a lelke? Na de milyen? Mert mindenkinek van olyan oldala is, amire nem büszke, és ami bizony néha-néha mindannyiunkon felülkerekedik. Biztosan jobb így egyébként, hogy nem tudjuk, miben mérik ezt, vagy épp mi múlik rajta.
Azt tudom, hogy fura dolog megélni ezt a hihetetlen változást. Mert még élénken emlékszem, az első gyerekkel mennyi időm volt. Főztem is pedig minden nap, meg ugyanígy mostam is, meg be is vásároltam. Most meg, hiába vagyok itthon lábatlógatni, akkor is mindig elmarad valami. Általában időhiány miatt. Van persze olyan is, hogy csak szimplán lusta vagyok.
Ami igazán bánt ezzel kapcsolatban, nem is a dolognak az a része, ami annyira látványos. Mert tulajdonképpen megvár minden. A felgyorsult világunk legnagyobb átka az, hogy az emberek nagyrésze elfelejtett kommunikálni. Nem beszélgetnek, mert rohannak. Nem kérdeznek, mert nem is érdekli őket a válasz. Nem tudnak egymásról semmit, csak ítélkeznek.
Ha a nagycsaládosról van szó, akkor "jó neki", mert nem is kell dolgoznia. (igen, nálunk terem a pénz az ablakban). Ha a nagycsaládos még dédelgetné magában egy még nagyobb család gondolatát, akkor nem normális. Ha a nagycsaládos esetleg ki meri ejteni a száján, hogy kissé nehezen boldogulnak anyagilag, akkor ő akart ennyi gyereket. Ha a nagycsaládos dolgozik, akkor egy szívtelen, lelketlen, és minek szülte őket, ha nem bír otthon maradni.
De persze mindezt megkapja másképp, más formában az egy gyerekes, a gyermektelen, a kétgyerekes, a nyugdíjas, a mozgássérült, és mindenki.
Kár, hogy nincs egy olyan nap, amikor kötelező lenne kikapcsolódni, feltöltődni mindenkinek. Hátha akkor elindulhatna valami visszafelé kicsit. :)

Roli

A múltkori rémálom-szerű eltűnése óta még mindig messze van az igazitól. Kicsi királyfim bajban van, és én nem jövök rá, hogy mi történt, mit kéne vajon tennem, hogy újból minden rendben legyen a kis lelkében.
Közvetlenül azután, hogy történt, ami történt, elkezdett félni. Ezen még nem lepődtünk meg, valahogy olyan érthetően tűnt, hogy megijesztettük a saját ijedtségünkkel. És mondta is, hogy azért fél, mert felkaptam a kazántól, és ő nagyon megijedt. Ez idáig rendben is volt. Csak aztán valahogy nemhogy nem múlik a dolog, hanem még fokozódik. Eltelt jó pár nap, mikor kezdtem azt gondolni, hogy kifejezetten élvezi a helyzetet, mert így, hogy ő fél, valaki mindig ott van mellette. Mert tényleg, még pisilni is el kell kísérni, meg ha fürdik is ott kell ülni mellette. Az sem baj, hogy nem tud annyit pacsálni, mint szokott, akkor is kéri a felügyeletet. De aztán most, így, ennyi idővel a történtek után, meg azok után, hogy már lerajzoltuk, és széttéptük, amitől fél (egy boszorkányt és egy manót rajzolt), azok után, hogy mindenféle "varázserőmet" bevetve varázsoltam rá páncélt, ami mindig mindentől megvédi, meg az isten tudja még hányféle "hülyeséget" találtunk már ki, most már kissé kétségbeestem. Főleg, hogy úgy másfél hete már tikkel is erősen, folyton a torkát köszörüli, mert különben "megakad a hangja", és halálra idegesít vele mindenkit, és be is pisil. Ami azért már igen riasztó dolog.
Ezekből, csekély lélektanos tudásom szerint arra a következtetésre jutottam, hogy szorong. De ennél tovább nem sikerült jutnom. Igyekszem/igyekszünk nem rászólni a tikkelésért (nagyon nehéz), a bepisiléseket normálisan kezelni (ez sem könnyű, mert néha fel tudnám pofozni, amikor jön a pisis gatyájában, hogy bocsiiiiii Anya).
Ha beszélgetni próbálok vele, arról, hogy mitől fél, egyszerűen közli, hogy már lerajzolta. Nem játszik semmi kirívót. Nem játszik olyanokat, hogy valaki bántana valakit, vagy elrabolna valaki valakit. Semmi ilyet. Szerel, kis csavarhúzóval szétszedhető és összerakható jet ski-t napjában többször, babilonnal játszik, legozik, gyurmázik (két mozdulattal van kész a csiga), rajzol mindenfélét, és használ színeket is. Tehát látszólag minden normális. És mégsem.
Mert ugyanúgy fél, ugyanúgy tikkel, és tegnap este is bepisilt, amíg fürödtem.
Tanácstalan vagyok.

Nyílt nap II. felvonás

A második nyílt napon Eriknél kezdtem. Megnéztem egy matek órát először, ami határozottan magával ragadó volt. Erik itt is brillírozott, és minden jó válaszánál kereste a szememet, hogy még tőlem is kapjon megerősítést. A négyes-t tanulják, már nem leírni, hanem a bontását, meg a számegyenesen való elhelyezkedését, meg számoltak 0-tól húszig egyesével felfelé is, lefelé is. Úgy, hogy közben Á. néni dobta nekik a labdát, aki elkapta, mondania kellett a következő számot. Persze, figyelni is kellett, mert ki tudja, mikor kerül hozzá a labda. A tanító néni kifejezetten ügyelt rá, hogy mindenkinek felkeltse a figyelmét, aki nem jelentkezett, azt is felszólította, kihívta a táblához. Óra közben egyszer felálltak, megmozgatták kezüket-lábukat, énekeltek. (előre a bal kezedet, utána rázzad) Ez feldobta őket, újult erővel vetették bele magukat az összeadásokba. Meglepett, bár ezt már leckeírásnál is figyeltem, hogy annak ellenére, hogy Eriknek nem okoz gondot a tizes számkörben összeadni, kivonni, mégis, ugyanúgy, ahogy a többiek, használja az ujjait hozzá (így tanulják). Nem mintha baj lenne, gondolom ez egy plusz megerősítés neki.
Matekóra után környezet következett, ahol az állatokról "tanultak", vagy inkább beszélgettek. Kitárgyalták a halakat, madarakat, bogarakat, mit esznek, hol élnek, mivel szaporodnak. Aztán vég nélkül az emlős állatok (vagy ahogy ők hívták: négylábúak). Mert itt aztán mindenkinek volt tapasztalata a saját kutyájával, macskájával, hörcsögjével, és sorolták, mit esznek, hol laknak. Édesek és lelkesek voltak. Mondtak állatos verseket, meséket.. Énekeltek állatos éneket, találós kérdéseket találtak ki.
Á. néni sokkal jobban le tudta őket kötni, mind matek, mind környezet órán, szinte nem is kellett rászólnia senkire, nem ficánkoltak, nem kiabáltak bele az órába. Valahogy sokkal jobban érezhető nála az a fajta légkör, amitől szeretni fog egy gyerek iskolába járni.
Aztán még megnéztem egy magyarórát Patriknál. A téma maga nem épp a szívem csücske, II. Rákóczi Ferencről olvastak, az emlékirataiból kellett megtanulni valamit. A gyerekem tudom, hogy szereti, a történelem már most nagyon érdekli, kíváncsi vagyok, hogy ez így is marad e. Az órán aktív volt, figyelt, nem álmodozott, de ez az osztály nagy részére igaz volt.
Újfent majdnem délben jöttem ki a suliból, és nagyon elfáradtam agyilag.
De várt még rám délután egy versmondó verseny, az iskolai, ahova Erik az osztályából negyedmagával ment. :) Ami fura volt, hogy E. néni, aki felkészítette őket, az osztályban maradt, nem jött fel. Nem tudom, lehet, hogy én vagyok a hülye, de úgy gondolom, egy elsősnek, aki életében először szerepel ilyen versenyen, fontos lenne, hogy a saját tanára ott legyen megerősítésnek. Na, mindegy, nem volt ott.
Sokan voltak, legalább húszan. (de nem számoltam) Aranyosak is voltak, volt, aki elhadarta a versét izgalmában, volt, aki belesült izgalmában. De voltak azért szép számmal, akik szépen hangsúlyozva előadták amit megtanultak. Erik is elmondta. Nem tudta úgy hangsúlyozni, ahogy itthon, mert izgult. Mondjuk még mindig azt gondolom, hogy ez a vers nehezen értelmezhető egy hét éves gyereknek, így sokkal nehezebben is boldogult a hangsúlyozós részével. Helyezést nem, emléklapot viszont kapott. Amire nagyon büszke volt, de nagyon csalódott is, mert ő nyerni ment. Ami meglepett azért, mert bevallom, eszembe sem jutott, hogy ezt előre tisztázni kéne. Sírni nem sírt szerencsére miatta (mint szegény padtársa), de kicsit dühöngött. Aztán megbeszéltük, hogy helyezést csak hárman tudtak elérni, és bizony, a kisfiú, aki nyert, olyan hihetetlen előadást kerekített abból a versből, hogy csuda. Megbeszéltük, hogy az emléklapra is legyen csak nagyon büszke, mert mi is azok vagyunk rá. Azt hiszem, sikerült, mert már a mesemondó versenyt emlegeti. :D
Négy óra volt, hogy minden iskolai programnak vége volt, addigra én alig álltam a lábamon fáradtság tekintetében. Tényleg nem tudom, honnan szerzik az energiát ehhez nap mint nap a fiaim.

2009. nov. 9.

Nyílt nap 1. felvonás

Nálunk, az iskolában, ha november, akkor nyílt napok. Ilyenkor természetesen minden szülőnek lehetősége van megnézni a saját gyereke óráit, meg a leendő elsősök szüleinek is megnézni a tanító néniket, akik várhatóan elsősöket fognak tanítani. Engem most csak az érintett, hogy a saját gyerekeimet megnézzem. Kicsit ugyan elmorfondíroztam azon, hogy hogyan is osztódjak kétfelé, de végül sikerült egy működő, kompromisszumos megoldást találni.
Az nem volt kérdés, hogy Patrik matekóráját megnézzem, lévén új matektanár tanítja, mióta szeptembertől emelt szinten tanulja a matekot. A második órában rögtön ezzel kezdtem a nyílt napot. Az óra jó volt, a tanítónéni abszolút a helyzet magaslatán volt, nem úgy, mint a gyerekem, akit szegényt hirtelen haragomban majdnem felképeltem az óra közepén. Épp az írásbeli szorzást tanulják (négyjegyű számot egyjegyűvel). Adott volt a feladat, az osztály egyik felének a táblára felírt bal oldali hármat, a másik felének meg a jobb oldali hármat. Az én kiskamaszom megcsinálta mind a hatot. Amiben javítás során kiderült, van két hiba. Így már véshette is oda a kishármast. Persze, ugyanannyi idő alatt csinálta meg a dupla annyi feladatot, így nézve akár nem is baj az a két hiba. De az a hármas, na, attól elállt egy pillanatra a lélegzetem. Az óra további részében erősen koncentráltam rá, hogy el tudjak vonatkoztatni ettől, de komoly indulatok nőttek bennem. Megtudhattam továbbá, hogy a négyzet egy speciális téglalap. Vicces, hogy én is emelt matekot tanultam általános iskolában, de ezt a kifejezést így, most hallottam először. Óra végén persze jól leteremtettem a gyereket, és odazavartam a tanárhoz, hogy vallja be, mit csinált, és ennek fényében kérjen rá másik osztályzást. (végül négyest kapott rá) Nem akart, és majdnem sírva fakadt, de azért odament.
A következő órán Erik olvasásórájához volt szerencsém. Amire bevallom, kisebb fenntartásokkal mentem, lévén E. nénit nem vagyok képes teljesen előítéletmentesen kezelni. Legalábbis most már. Azért igyekeztem elvonatkoztatni a személyétől, és csak és kizárólag arra figyelni, hogy Erik mit csinál órán. Annak ellenére, hogy untatja ez a lassú haladás olvasásból, becsületére legyen mondva, figyel, és jelentkezik, teljesen aktív. Az óra felépítése nekem kicsit kapkodó volt, meg tök más, mint amilyen Patrik magyarórája elsőben volt, de ezt megint csak a saját szájízem számlájára írtam. Ami szemet szúrt, az az volt, mennyire "lerí" a tanító néniről, hogy kiket nem szeret, vagy nem tud tolerálni. Őket nem is tudja kezelni, nem tudja fenntartani a figyelmüket, így aztán egész órán nyüzsögnek, ficánkolnak, beszélnek, a tanító néni meg kétpercenként fegyelmez. Az f betűt tanulták, kimondták, megnézték, rezeg e az álluk kimondáskor, de nem javította azt a kisfiút, aki a v betűvel keverte kimondva az f-et. Azért úgy láttam, a gyerekek többsége élvezte az órát, Erik mindenképpen brillírozott, és hát igazából nekem ez számított.
Aztán következett egy angol óra Patriknál, ami megint csak új tantárgy, új tanárral. Kis létszámban tanulják az angolt, ami jó, mondhatnám nagyon jó. Az óra élvezetes volt, meglepve tapasztaltam, hogy az a tanár, aki nekem felsőtagozatban az emelt szintű matekot tanította, mennyit tudott változni, szelidülni az eltelt évek alatt. Minden gyereket beszéltetett, mindent elmondott angolul, amit még nem értettek, azt persze fordította magyarra is. Számoltak, telefonszámokat mondtak, betűzést gyakoroltak. Szemmel láthatóan minden gyerek élvezte nagyon, még azok is, akik egyébként külön angolra járnak.
Majdnem dél volt, mire kijöttem a suliból, zsongó fejjel, és holtfáradtan. Kicsit sem irigylem sem a gyerekeket, sem pedig az ott tanító pedagógusokat.

2009. nov. 8.

Hétvége

El ne kiabáljam, de mostanában olyan jó kis hétvégéink vannak. Hol ezért, hol azért, mindig másért, és másképp, de a végeredmény mindig jó.
Úgy kezdődött, hogy szombat reggel már nyolc előtt kelni kellett, mert nagyfiamnak táncpróbája volt 9-11-ig. Morgott, mert nem akart menni, meg úgy egyáltalán táncolni sem akar, csak a gonoszanyukája kényszerítette rá, de azért persze győzött a kötelességtudat, és ment. :)
Aztán úgy folytatódott, amire igazából még sosem volt példa. Férjem a számítógépnél ülve megkérdezte, hogy elolvashatom a blogodat? Először kissé furán néztem rá, de rávágtam, hogy persze, miért ne olvashatnád el. Olvasott belőle (nem tudom melyik bejegyzéseket), és aztán kissé csodálkozva, de mosolyogva nézett rám: "Te tök jól írsz". Na, ettől a kis mondattól azért szárnyakat kaptam. Mert ez nagy elismerés. Tőle, aki ezeket a dolgokat olyan furán kezeli. Nem, nem lenézi, hanem el sem tudja képzelni, mi lehet ebben a jó. Szóval ez a kis megjegyzés bearanyozta a délelőttömet. Meg persze az, hogy bevásárlás közben kitalálta, mi legyen az ebéd, és azt is felajánlotta, hogy megcsinálja. :) Ami sokszorosan hurrá, mert nem nekem kell vele bíbelődnöm, mert nem nekem kellett kitalálnom, meg mert minimum tízszer jobban főz, mint én. (itt jegyezném meg, hogy könnyű úgy, hogy megtanítják a suliban :P).
Ebéd után én folytattam a házimunkát, mostam, pakoltam, aztán nekiálltam sütni. Kétfajta kuglófot, mert ha már lúd, legyen kövér. Meg mert a túrót megvettem hét közben, azt el kellett használnom, a meggyeset meg mindenáron ki akartam próbálni.
Délután még befutott a sógorom is a nevelt fiával, hoztak egy gépet a hónuk alatt, amit meg kellett nézni, és újratelepíteni. Estére azért kijutott egy kicsi a mérgelődésből is, mert tönkrement a számítógépünk tápja (azóta már kicseréltük), meg az egyik winchesterről is letört valami bigyó (azóta ez is javítva).
Vasárnap jó korán keltünk, mert fél hétkor arra ébredtünk, hogy egy medve, vagy medvebocs inkább alszik alattunk, Rolikám iszonyatosan horkolt. Lejöttem hozzá, hogy megnézzem, mert már szombaton is volt egy ronda kruppos köhögése, amiből aztán semmi nem lett szerencsére. Ugyanúgy köhögött egy-két olyan húdenagyonijesztőt, szegénykém rémült pofival nézett rám, hogy "anya, itt a rossz köhögés". Szerencsére most is megúsztuk ennyivel, és ő még vissza is aludt, csak mi nem tudtunk már. A rossz idő azért rendesen elnyomott mindenkit, egész nap kóvályogtunk, senkinek nem volt kedve semmihez, de azért nem volt rossz kedvünk, meg nem is veszekedtünk, vitatkoztunk. Még megkoronázhatta volna a jó hétvégét, ha a férjemnek nem kell vasárnap este már hétkor dolgozni menni, de végülis szokva vagyunk a dologhoz. :)
Ha leszámítom kiskirályfi köhögését, és a számítógép-alkatrészek meghibásodását, akkor akár minden hétvégén lehet ilyen. (vagy néha akár kicsit még jobb is) Rosszabbat sose. :)

2009. nov. 6.

Nyughatatlan lélek?

Én magam is többször rásütöttem már saját magamra ezt a "bélyeget". Mert valóban, nehezen bírok egy helyben maradni, na, nem, nem a szó szoros értelmében, hanem egyébként. Valahogy lételemem a folyamatos gondolkodás, aggódás, tervezés, de a legfőbb mégis az álmodozás.
Valami álomvilágban éltem túl a kamaszkoromat, határozottan emlékszem, hogy kitaláltam magamnak egy csomó történetet, és simán úgy éreztem, hogy átélem. Élveztem. Volt, amit akkori kamaszos lendületemmel papírra/füzetbe is vetettem. Persze, sikeresen elkövettem azt a hibát, hogy ceruzával írtam, így lettek az évek során az enyészeté ezek az álmok. Amit csak azért sajnálok, mert most, ennyi év után akár még jó is lehetne visszaolvasni, mert rádöbbenhetnék, hogy mennyit változtam azóta, vagy rádöbbenhetnék, hogy épp semmit.
Ami nem változott biztosan semmit, az az, hogy javíthatatlanul romantikus vagyok. És javíthatatlanul érzelmes is. (ehhez képest hozzámentem egy olyan pasihoz, aki ízig-vérig racionalista :D) Képes vagyok egy-egy könyvön sírni, filmeken akár zokogni is. Képes vagyok a könyvek hangulatát teljesen átvenni, voltak már nehéz napjaim emiatt.
Nyughatatlan lélek vagyok, vagy más megközelítésben örök elégedetlen, hogy valahogy mindig, időről-időre előjön a "kéne még egy baba" érzés. Nem hiszem, hogy lehet ezt bárki olyannak elmagyarázni, aki még nem élte át, nem hiszem, hogy képes bárki is jól megérteni, aki nem járt még hasonló cipőben. Igen, vannak napok, amikor még a három meglévő ördögfióka is több a sok(k)nál, de az esetek nagy részében valahogy munkálkodik bennem egy hiányérzet. Persze, hülyeség, és hatalmas hazugság lenne tagadnom, hogy kislányra vágyom, aki talán ugyanolyan álmodozós lenne, mint én, és aki minden bizonnyal olyan gyönyörűséges barna szemekkel születne, mint az apja, és Erik. Amikor az álmodozós énem racionálisabb fele munkálkodik (ez paradox, tudom), akkor tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg kisfiam lenne újfent. De igazából ez sem lenne baj.
Aztán jó sokszor álmodozom arról, hogy van egy olyan házunk, ahol mindenkinek van saját szobája, ahol van egy olyan konyha, ahol mindennek megvan a helye, és nem kell egymás tetejére pakolnom a müzlis dobozokat. És lenne egy ebédlőm, ahova sütne a nap egész nap, mert körbe lenne ablakozva. És lenne egy mosókonyhám, ahol elférne a szennyestartó, a mosógép, a ruhaszárító, a vasalnivaló, a vasalódeszka..
Arról is szoktam álmodozni, hogy egyszer csak nem kell majd azon gondolkodni fizetés előtti héten, hogy mi az, amit már nem vehetünk meg.. És nem gondolok ilyenkor JóTündérre, aki mindig újratöltené a bankszámlát (bár nem lenne rossz), csak arra, hogy van egy munkám, amit szeretek csinálni, és még jól is fizetik.
Azért azt hiszem, az álmodozós lelkem mégiscsak racionális is. Mert ezekben semmi olyan nincs, ami nagyon kirívó lenne. Tök hétköznapi, mondhatnám földhözragadt vágyak.
Hátha egyszer valóra válnak. :)

2009. nov. 5.

Négy hónap

Szinte napra pontosan ennyi ideje volt itt ugyanez a téma. Szerencsére most nem kell semmi olyasmiről beszámolnom, hogy mit műveltek a gyerekeim, ami miatt Patrik műfogát újfent (már nem is tudom hanyadszor) vissza kellett ragasztatni. Nemes egyszerűséggel magától esett ki, elengedte gondolom a ragasztó, amivel rögzítve van.
Boszorkányságomnak (na meg éles szemeimnek) köszönhetően fél órával a történtek előtt megkérdeztem, meglazult e a foga? Tagadta, de láttam, hogy egyrészt a szokásosnál is óvatosabban eszik, és azt is láttam, hogy kissé előrébb áll az a fog, mint kéne. Aztán persze jött zokogva, hogy kiesett. Több okból is zokog. Egyrészt ugye tart a reakciónktól (eddigi tapasztalatai nem jók e téren, bár magának köszönheti), másrészt nem kellemes érzés, harmadrészt tudja, hogy pénzbe kerül, amiből mindig a legkevesebb van. De ezúttal hamar sikerült megvigasztalódnia a téren, hogy senki nem okol senkit amiatt, hogy kiesett az a fog. A következő pillanatban már amiatt zokogott, hogy ő így nem mutatkozik az iskolában, mert ki fogják csúfolni. Én azzal a lendülettel közöltem, hogy nemár, még sosem csúfoltak ki. Mire ő közölte, hogy dehogynem, most mindenkit csúfolnak. Az apja pedig megszánta, és rábólintott a "lógásra". Telefonáltam a fogászatra időpontért, kaptam is két nappal későbbre. És aztán már nem is volt más teendő, mint a fogat eltenni biztonságos helyre, gondoskodni a fogatlan fiam vacsorájáról, és megnyugtatni, hogy nem, egyáltalán nem csúnya fog nélkül. Kicsit fura, meg kicsit pösze, meg kicsit tényleg látszik a ragasztó helye, de nem csúnya. Mit mondhattam volna mást? Mondjuk nekem valóban nem csúnya, láttam már párszor fogatlanul. És annál, amikor megtörtént a baleset, meg megpróbálták visszatenni azt a hatalmas fogát, nem hiszem, hogy sokkal csúnyábbat fog terén tudnak mutatni.
Csütörtökig kihúztuk itthon, még kicsit élvezte is a helyzetet, mert evett ropogós héjú kenyeret, amit egyébként nem lehet, élvezettel harapta az almát, amit egyébként szintén csak nagy óvatossággal ehet. Nem utolsósorban élvezte az itthonlétet, még akkor is, ha a leckét azért meg kellett írnia. Aztán végre eljött az indulás ideje. Még összeszedtük a tesókat a suliból, oviból, aztán mentünk. Reménykedtünk mindketten, hogy ezúttal rendes lesz a doktornő és nem fog haragudni. Talán megsejtette, hogy én úgy mentem, hogy közben már keresem az utódját, mert nem tetszik, ahogy beszél a gyerekkel, mert tegnap kifejezetten kedves volt. Igaz, Patrik is mostanra lett igazán együttműködő, aki már nem húzódott el a nyálszívó elől, aki mindig elég nagyra nyitotta a száját, akkor csukta össze, amikor kellett, és nem lábadt könnybe a szeme egyik csiszolásnál, fúrásnál sem. Úgyhogy végre jól együttműködtek. Doktornő megdícsérte, miután végeztek. Szépen tette vissza, Patrik szerint most lett a legszebb. :) Nekem is tetszik, és reménykedem benne, hogy minimum ennyit kibír majd megint.
Azért mielőtt elköszöntünk, még újfent figyelmeztette Patrikot, hogy kicsit bátrabban sikálja a fogait, de dícséretet kapott, amiért használunk szájvizet.
Összességében azért (kivételesen) elégedett vagyok. Nem kellett sokat várnunk, szépen megcsinálta, és "csak" háromezer forintot fizettem. Ami meglepő, mert fizettem én már ugyanezért kilencezret is. Végül is, ha annyit kért volna is kifizetem, mert fog nélkül nem maradhat.
Lényeg a lényeg, ezen is túl vagyunk, megint. :)

Fogadóóra

Tegnap eljutottam a mostani tanév második fogadóórájára. Az elsőn nem voltam, mert azt megüzenték, hogy akivel a legjobban szerettem volna találkozni (Erik fejlesztőpedagógusa), nem lesz mégsem elérhető. Így aztán nem mentem. Most is majdnem itthon maradtam, köszönhetően a ramaty közérzetemnek (ami jottányit sem javult amúgy), meg annak, hogy a férjemnek is épp akkorra volt időpontja az allergiológiára. Aztán mégiscsak vettem egy mély levegőt, és nekiindultam.
Rögtön felhúzott, hogy az én gondosan beosztott időmből vesztegetnek jó pár percet, mert a tanító nénik bizony késve érkeztek. És persze azért rajtam kívül is voltak páran (tényleg nem sokan). Azért türelmes voltam, és sorra is kerültem, természetesen.
Először E. nénivel beszéltem, aki Eriket az írás, olvasás rejtelmeire, énekre és rajzra tanítja. Azt kell mondjam, meglepett, de csak kicsit. Mert teljesen meg van elégedve a fiammal. Tökéletesen olvas (én ezt tudom), ez az ő pályafutása alatt még nem fordult elő (egyidős velem, és most ment vissza gyesről, tehát nem túl hosszú ideje tanít). Megkérdezte, szokott e Erik könyveket olvasni. Mondtam, hogyne olvasna. Mert akkor küldjem be vele nyugodtan, amit épp olvas, mert olvasásórán nagyon unatkozik. :) Az írás része messze van a tökéletestől, de tudom, és meg is mondtam neki, hogy tudom, hogy sosem lesz szépíró. Nem is várom tőle. A keze görcsös, akkor meg főleg, ha ceruzát fog. Beszéltünk a részképesség-zavarairól (v. zavaráról), ő is egyetért velem abban, hogy nem lehet diszlexiás, esetleg diszgráf (ezt nem is mondtam, Eszter), és mindketten sokat várunk a fejlesztéstől e téren.
Á. néni következett, aki matematikát, környezetet, technikát, és testnevelést tanít. Szintén el van ájulva.. mert Erik logikus gondolkodású, gyorsan tanul, nagyon érdeklik a számok, és nagyon jó vele dolgozni. A környezet érdekli, mondjuk messze nem úgy, mint Patrikot (de ezt csak én tudom).
Mindketten elmondták külön-külön, hogy Erik nagyon jó közösségi ember, nagyon lehet rá számítani bármiben. Az osztály leg"rosszabb" kislánya ül mellette, és nagyon bejött nekik a nevelő célzat, ami miatt oda került mellé. Mert a kislány bálványozza Eriket, aki képes szeretettel fordulni felé (itt vállon veregettem magam, mert ezt a viselkedési mintát én tanítom nekik folyton). Tetszik nekik Erik határozott kiállása, az önfegyelme.
Egyetlen gondjuk van csak vele, hogy árulkodik. Amiről aztán kiderült, hogy nem is igazi árulkodás, mert nem célja az, hogy bárkit megbüntessenek azért, mert ő elmesélte, mi történt. Á. néni hozta elő a témát, mondtam neki, hogy itthon is ezzel telik az első fél óra (miközben eszik), hogy elmeséli ki mit csinált, kit büntettek meg. Jó sokára jöttem rá én is, hogy ez nem árulkodás, sokkal inkább az, hogy az átélt élményeit, benyomásait ki kell, hogy beszélje magából. Mert rengeteg inger éri.
Fejlesztőssel nem sikerült beszélnem. Mire végeztem a tanító néniknél, elment. Amiért haragszom, és csalódott vagyok. És tudom, hiába ígérte meg a főnöke, hogy tartat vele egy soronkívüli fogadóórát, abból nem lesz semmi.
Patrik két tanítónénijéhez is felrohantam az emeletre, de már nagyon szorított az idő (párom ment dolgozni). Hihetetlen kedvesen fogadtak, érdeklődtek, mi van a gyerekkel, merthogy nem volt suliban tegnap, és ma (de erről majd a következő bejegyzésben). Róla is ódákat zengtek, hogy mennyire hihetetlenül intelligens, és kedves, és rendes, és figyelmes. És nagyon szeretik. Jó érzés ez. És hízik tőle az ember kilókat. De tényleg. :)
Az, hogy vadidegen emberek (jó, így a negyedik együtt töltött tanévvel már nem olyan vadidegenek) szeretik azért a gyerekemet, amilyen, az olyan, mintha kapnék egy igazolást arról, hogy az elmúlt 10(7,4) évet nemhiába töltöttem velük így, ahogy. Mert mégiscsak nagyrészt jól csinálhattam, amit csináltam, ha ilyen klassz fiúk kerülnek ki a családunkból. :D Neeem, ennyire azért nem szálltam el, minden imádatom ellenére is reálisan látom őket, ismerem a hibáikat, belátom a korlátaikat.
Összességében azért nagyon büszkén jöttem ám ki a suliból, és akkor, pillanatnyilag nem voltam olyan ramatyul sem. :)

2009. nov. 4.

Ramaty nap

Lehet, hogy nekem máris szükségtelenné vált az oltás? Nem vagyok jól. Nem mondanám magam kifejezetten náthásnak, bár a hangom olyan, és néha el is megy (ennek azért örülnek is). Az orrom képes bedugulni, de következő pillanatban pedig mintha mi sem történt volna. Érzek ízeket, és nem csak a négy alapízt, érzek szagokat is.
De fáj a derekam, a lábaim, kezeim, kb. annyi erőm van csak, mint az őszi légynek (aki le akar csapni, most tegye, hamar menne). Fáj a homlokom is, és a fejem olyan, mint egy méhkas. De lázam nincs. (mondjuk amúgy sem vagyok egy lázékony fajta) Úgyhogy nem tudom mi ez. Akármi is, nem jó.
De pihenek, és majd jobban leszek egy-két nap alatt. Ha meg nem, hát elmegyek az orvoshoz, és majd kitotózzuk, mi legyen.
Erről jut eszembe, fel is kéne hívnom az epilepsziás dokit, mi legyen ezzel az oltással. A háziorvosom nem fogja egyedül bevállalni a döntést, lévén nem ismeri annyira a betegséget.

2009. nov. 3.

Oltás.... (update)

Vagy nem oltás? Ez itt a kérdés. :D
Meg voltam róla győződve, hogy NEM, semmiképp nem oltatunk. Aztán döbbentem azon, hogy a férjem meg azt mondta, hogy DE, oltás márpedig kell. Pedig nem az a fajta ember ő sem, aki mindig, minden oltást beadat. Sőt. A gyerekek a kötelezőkön kívül még azt kapják, ami a kullancs által terjesztett agyhártyagyulladás ellen véd. Ezt is azért, mert a páromnak volt annak idején egy igen veszélyes agyhártya-agyvelő gyulladása (igaz, a mumpsz szövődményeként).
Amikor elindult ez a H1N1 hisztéria, az elején azt gondoltam, á, ez messze van. Aztán azt gondoltam, hogy sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja. Gondoltam én is marketingfogásra, meg politikára, meg mindenfélére. Tájékozódtam cikkekből, fórumokról, rádióból, tévéből. Kérdezősködtem ismerősök között.
Alapvetően ugye két tábor van. Az egyik, aki mindenáron ellenzi, mert "meg akarnak mérgezni bennünket", és "ránk akarják sózni a legyártott oltóanyagokat", "ebből akarnak meggazdagodni". A másik tábor, akik nagyon komoly kisebbségben vannak, szép csendben beoltatják magukat, hogy aztán sokkal hangosabban hangoztassák, hogy ők megtették a köz érdekében, és lám, semmi bajuk nem lett. Úgy gondoltam, hogy úgyis lemegy a hisztéria hipp-hopp, és aztán azon kapjuk magunkat, hogy jé, lezajlott, és észre sem vettük. De a félelem az belém van ültetve. Nem tudnám megmondani, miért, mert nem szoktam az ilyen-olyan járványokkal ennyire komolyan foglalkozni. De ettől valahogy rettegek most. Talán benne van az is, hogy ha csak tényszerűen nézzük a történelmet, hát "tisztogatás" szempontjából épp időszerű lenne egy háború, vagy ha az nem is, hát egy világjárvány. Mert olyan fél évszázadonként eddig mindig volt valami, amitől felfrissült az emberiség pedigréje, most meg ugye nem épp ez történik. Itt a világválság, aminek szintén kapóra jönne egy világméretű járvány. Na, és ez, hogy ilyen gondolataim is vannak, nem épp megnyugtató. És ilyenkor már nem tudok arra gondolni, hogy ez akármelyik párt "marketinghúzása" lenne.
Nem vagyok az az ember, aki bármiben is a szélsőségesek közé tartozna. Soha nem jutott eszembe bármelyik kötelező oltás szükségességét sem megkérdőjelezni, soha nem kutattam, mióta létezik az az oltás, amit kapnak, vagy épp mi van benne. Megbíztam az orvosok, kutatók munkájában, és beadattam. De az az ember sem én vagyok, aki bármilyen ajánlott oltást azonnal rohan feliratni, és beadatni, mert úgy gondolom, van, amin túl kell esni. És mondjuk a rota vírus ugyan egy csúnya valami, de ha mondjuk évente egyszer elkapja az ember, akár még jót is tesz az a megtisztulás.
Aztán végiggondoltam azt is, hogy tudva, miért nincs rubeolás gyerek Magyarországon (nem tudom, előfordul e bármilyen számban is), vagy épp mumpszos. Mert oltott ország vagyunk, tehát még ha van is egy-kettő ilyen eset, nem tud továbbterjedni, mert védekezik a szervezet. Persze, oké, ez egy vírus, és mint ilyen, bármikor képes mutálódni, és ha mutálódik, rendszerint agresszívebb, mint eredetileg volt. Az ellen pedig egy újabb oltás kéne, és így tovább...
A családi viták ezügyben napi szinten zajlottak mindeközben, persze, nem kőkemény harcok, csak szócsaták, egyikünk sem tudta meggyőzni a másikat maradéktalanul, vagy épp mindegyikünk tudott olyat mondani, amin a másikunk elgondolkodott.
Aztán vasárnap este felhívtam a legnagyobb fiam barátjának anyukáját, aki orvosasszisztensként dolgozik egy tüdőgyógyász mellett, és megkérdeztem, hogy ő beadatja e a gyereknek. És legnagyobb meglepetésemre azonnal rávágta, hogy igen. És aztán kérésemre elmondta, hogy a főnöke is az oltás mellett van, mondván, sokkal kisebb a baj, ha annak van mellékhatása, mint ha a betegségnek van szövődménye. Ami akár igaz is lehet. Itt már végképp nagyon elbizonytalanodtam. Úgyhogy újfent olvasni kezdtem. Blogokat, cikkeket, az oltás betegtájékoztatóját. Nem mondom, hogy okosabb lettem, mert nem.
Még mindig ott tartok, hogy vajon melyik ujjamat harapjam meg? Azt tudom, hogy a két kisebb még sosem találkozott semmilyen influenzával, a legnagyobbnak volt egy időszaka az ovis évei alatt, amikor minden évben elkapta, és minden évben napokig csillapíthatatlan negyven fokos lázban égett. Én egyszer voltam (oltás után), párom még szintén sosem. Azt is tudom, hogy a párom munkájából adódóan hihetetlen sok emberrel találkozik. Kamionsofőrökkel, akik keresztül-kasul járják a világot, mindenfelé szállítják a frissárut. Azt is tudom, hogy egy ilyen helyen hihetetlen gyorsan terjed egy vírus (főleg, ha még a Robin Cook könyveket is hozzágondolom, ahol mindig a szellőzőrendszeren terjesztették a vírusokat). Szóval, annak ellenére, hogy elvileg nem tartozunk a veszélyeztetett csoportba, mégis azt gondolom, hogy dehogynem.
De mégis ott a kisördög. Kettő is. Az egyik sosem bocsátaná meg, ha nemet mondanék az oltásra, és aztán elkapná bármelyikük, és baj lenne. A másik sosem bocsátaná meg, ha igent mondanék az oltásra, és bármi baja attól lenne, hogy beadták. (és ugye abba még bele sem gondoltam, hogy mindez akár velem, akár a párommal is megtörténhet)
Voltaképp elmorfondírozhatnék ezen még sokat. Ha nem kéne az oviban holnap reggel legkésőbb aláírni, hogy igen, avagy nem... És még mindig nem tudom.

Update: Aláírtam az oviban, hogy kérjük. A suliból még nem jött a papír. És természetesen akkor már mi, felnőttek is beoltatjuk magunkat. Hogy jól döntöttünk e majd kiderül.

2009. nov. 1.

November 1.

Mindenkinek van ezen a napon kire emlékeznie. Ki úgy, hogy a temetőbe megy, ki pedig csak otthon gyújt gyertyát. És persze van, aki itt is, ott is.
Minél idősebbek vagyunk, annál több mindenkire emlékszünk ilyenkor (is).
Mi is emlékeztünk. Voltunk a temetőben a dédiknél, nagyszüleinknél, unokatestvéreimnél, a NagyKeresztnél gyújtottunk gyertyát azokért, akiknek a sírjához a távolság miatt nem tudunk elmenni. És égtek a mécsesek itthon is.
Évről-évre többen vannak, akikre emlékezünk már csak, akivel nem lehet többé személyesen találkozni, beszélgetni. :(