Az egész hétvégém úgy telt, hogy küzdöttem. Nem, nem szó szerint foggal-körömmel, hanem átvitt értelemben. Mire két nap őrjítő fájdalom után végre leküzdöttem a fejfájást, addigra jött a következő felvonás. Ami miatt inkább visszasírtam azokat a fájdalmas pillanatokat. Mert a vasárnap rosszabb volt mindennél. Nem biztos, hogy jól el tudom mondani. Mert látszólag jól voltam. Titkolózni meg tök jól tudok. Jó nagy gyakorlatom van benne.
Gyakorlatilag meg minden pillanatban lebegett a fejem fölött a rosszullét kardja. Olyannyira, hogy észrevétlenül ücsörögtem perceket zsibbadó fejjel bambán bámulva. Na jó, amikor nagyon szédültem, azt nem tudtam leplezni teljesen, főleg, ha valaki szemben állt velem. De nem is igazán az átélt érzésekről akarok írni. Már csak azért sem, mert azon kívül, hogy azt lehet érzékeltetni, hogy zsibbad a fejem, és hogy a jobb szememre ilyenkor talán a felét sem látom, mint egyébként, azon kívül nem tudom elmondani, milyen érzés ez.
De azt el tudom mondani, hogy most szembesültem azzal, vagy most tudatosult bennem, hogy dacára minden "elméleti" tudásomnak erről, félek a rohamtól. Félek attól, amilyen érzés ez egy másodperccel előtte, és félek attól, amilyen érzés ébredni belőle. Egy pár másodpercig ugyanis utána még se kép se hang. Aztán visszajön persze minden, és emlékszem végül mindenre, ami előtte történt. De fogalmam sincs, mi történik közben. Fogalmam sincs, milyen ez. Csak azt tudom, amit mások arcán láttam. Az pedig nem vigasztaló, mert rémület, iszonyat, és még nem is tudom mi. A gyerekeim arcát pedig nem is akarom visszaidézni. Amiatt is félek, mert elkövettem egy óriási hibát. Most már tudom, hogy hiba volt, akkor nem gondolkodtam. Olvastam a múlt héten egy cikket az epilepsziáról, a cikk közepén volt egy videó. Én pedig gondolkodás nélkül rákattintottam, és megnéztem. Én hülye. Igaz, csak a feléig, mert nem bírtam végig. De azóta többször elképzeltem, hogy te jó ég, én is így? És így már végül is értem a rémületet is, meg az iszonyatot is.
És most nem azt érzem, amit eddig mindig, hogy gyakorlatilag mindegy, mit éreznek és gondolnak mások, mert nekem ez egyfajta megkönnyebbülés, amikor túl vagyok rajta, mert olyan, mintha két hétig aludtam volna. (persze, ha már túl vagyok a hidegrázáson is)
Hülyeség volt megnéznem a videót, de nem tudom visszacsinálni. És tök jó lenne, ha tudnék nem gondolni arra, hogy holnap lesz egy éve annak a rohamnak, és hogy annak idején az volt a tendencia, hogy kivárta az egy évet, és jött a következő. Nehéz nem gondolni rá egy-egy olyan napon, mint a vasárnap, hogy na, akkor most?
Szóval, kicsit parázok.. még akkor is, ha tudom, nem tudom visszatartani, feltartóztatni.
Azért reménykedem, hogy ezúttal elmúlnak az évforduló utáni napok/hetek (sőt, hónapok) is eseménytelenül, és egyszer majd csak elfelejtem azokat a halálra vált arcokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése