Gyártási hiba

Néha komolyan gondolkodóba esem, hogy a gyerekeim biztos gyártási hibásak. Mert másképp lehet e az, hogy mindig mindannyian okoznak egy csomó fejfájást, töprengést, aggódnivalót. És még ha mindannyian legalább ugyanazt a hibát szenvedték volna el... de nem... ahányan, annyifélék, pedig mégis tök egyformák.
Patrik, a legnagyobb, a legelső, a legjobban lelkis csütörtökön úgy ment iskolába, hogy nagyon fájt a hasa. Gonoszanyut játszottam, és elküldtem. Persze hogy 10-kor már hívott a tanító néni, hogy tudnék e érte menni, mert a gyerekem nagyon szenved. Tudtam, de megmondom őszintén egy cseppnyi aggódás nem sok, annyit sem éreztem abban a pillanatban. Ami valóban egy dögség, és utána némi kis bűntudattal megkérdeztem magamtól, hogy hát anya az ilyen? Elmentem érte, és miután már addigra magamba szálltam, még az orvoshoz is elvittem, mert ki tudja, akár tényleg fájhat is, vagy akár lehet vakbélgyulladása is, én meg simán ráfogom, hogy hipochonder. Persze, ha már ott voltunk, doki megállapította, hogy valami vírusos akármi (mégis mit mondott volna?). Kapott normaflore-t, meg igazolást keddig, és kész. Gyerekem addigra már-már gyógyult is volt, bár azért ha ránéztem, még igyekezett komolyan szenvedős képet vágni. Tudtam egyébként, hogy honnan fúj a szél. Előző nap táncpróba volt. Táncpróba, ami egy hatalmas szenvedés. Őrület, hogy micsoda szülő vagyok én (mondom: anya az ilyen?), amiért a saját önös érzéseim miatt "rákényszerítem" a gyerekre ezt az egészet. Az iskolában úgy kb. 25 éve hagyomány, hogy minden farsangon táncolnak a negyedikesek, és a nyolcadikosok. Régebben a negyedikesek csárdást táncoltak, ma "palotást". A nyolcadikosok pedig keringőt, és polkát. Na, szóval, hogy témánál maradjak, gyerekem karakánul kijelentette már szeptemberben, mikor én örvendeztem rajta, hogy végre ő is táncolni fog, hogy márpedig ő nem. Én meg mondtam, hogy dehogynem. Az apja ráadásul (szintén zenész e téren, mármint antiszociális vonalon) még támogatta is a gyereket. De én kitartottam amellett, hogy ezt nem tehetik meg velem, meg különben is mindenki táncol, és majd utólag bánná, meg ilyenek. Végül persze én nyertem, és mikor elkezdődtek a próbák, ő is ment. De minden próba előtt és után hihetetlen szenvedést produkál. Itt fáj, ott fáj, a térde, a feje, a hasa, a szombati próba előtt pl. a foga, de nagyon. Gondolom azt hitte, hogy majd akkor azt mondom, hogy feküdj vissza fiam. Én meg nem mondtam. Közöltem, hogy márpedig mész, ha a fene fenét eszik is. De azért persze komolyan gondolkodóba estem, hogy ér e ez az egész ennyit? Mert azt is el tudom képzelni, hogy azért a végére nekem lesz igazam, és mégis jó lesz neki is, és élvezni fogja. De az is lehet, hogy nem. És akkor majd még mondja is, hogy persze, mert én kényszerítettem.
És mindezek még akkor is igen komolyan dühítenek, ha tudom azt, hogy én is ilyen gyerek voltam. Ilyen szorongós, mindenféle tüneteket produkálós (amúgy tényleg tud fájni). Persze, ha nagyon kielemzem a dolgot, akkor mondhatom, hogy azért haragszom annyira, vagy nem is a harag a jó szó, hanem azért dühít annyira, mert azt kapom vissza, amit én adtam. És ez nem tetszik.
A középső gyönyörűségem ugye folyamatosan ad töprengenivalót. Mert még mindig nem tudom, mi is az igazán fejlesztendő rajta, vagy hogy mi is az a részképesség zavar, ami van. Nem tudom, lehet e nevesíteni a dolgot, vagy egyáltalán kell e. Látom, hogy igyekszik, de látom, hogy ha nem megy, akkor dühöng. Nem értem, miért alakult ki benne ez a hihetetlen mértékű megfelelni akarás. Kinek akar annyira megfelelni? Agyon dícsérjük minden piros pontért, csillagért, a magyar 100 %-os felmérőkért (olvasás), a matek 90 %-osnál egyet nyeltem, és megdícsértem (mert azért az még ötös ám, csak.. na mindegy). Persze, nem lehet átverni, tudom. Szuperérzékeny radarral van ő is felszerelve. De ha még mindezeken nem is agyalnék, mert még csak elsős, még csak két hónapja jár suliba, akkor is ott van az a másik dolog, ami olyan megfejthetetlen. A hízás. És az evés. Mert az, hogy szeret enni, az nem kifejezés. És az, hogy iszonyatos mértékben hízik, az sem. És az, hogy mennyire nem érti, hogy nekünk ezzel mi bajunk is van... mert felvetettem neki a múlt héten, hogy első körben nem kérek tőle mást, csak azt, hogy hat óra után már ne egyen, esetleg egy almát csak. Azonnal kitört belőle a sírás (nem vicc, könnyekkel sírt). Mert akkor ő éhen fog halni. És mert éheztetni akarom. Akarja a fene.. tőlem aztán kiehetné a hűtőt minden nap, ha nem olyan lenne, akit a víz is hizlal. De olyan. Nem akarom drasztikus diétára/fogyókúrára fogni, egyrészt, mert itt van a küszöbön a vírus, és nem kéne épp most semmiféle hiánytünetre szert tenni, másrészt tél van, hamarabb fárad, kell az energia. Már nincs itthon csoki, nincs itthon ezer éve chips, ropi, meg ilyesmi. De nem baj. Mert akkor eszik mást. Akármit. Banánt kettesével, utána még egy almát, és két mandarint. És fél óra múlva jön, hogy kérne egy szendvicset. Szörnyű. Annyit gondolkodtam már, hogy mit csináljak vele, hogyan hassak a lelkére, vagy hogy vegyem rá, hogy belássa, később lesz neki rossz. Egyébként mondjuk még mindig mozgékony gyerek, nem tunyult el, de mondjuk egy ötperces ugrálás után már nagyon erősen zihál.
És akkor végül kicsike kis királyfim, aki az utóbbi időben mintha nem is ő lenne. Fél, sikít, ha egyedül marad, tikkel egyfolytában, folyton becsurog a pisi (de csak pár csepp, utána észbe kap). Emellett még rettenetesen bamba. Néha mintha itt sem lenne, csak néz meredten, de látom, fogalma sincs, miről van szó, vagy épp beszél e valaki, vagy sem. Aztán eltelik pár perc, és újra minden rendben. Az óvó nénik is aggódnak, ők is úgy látják, hogy valami nem stimmel. Én is úgy látom, de ezzel nem tudom hova vinni. Meg lehet az is, hogy struccpolitikát folytatok, és azért nem viszem, mert nem akarom tudni, ha valami baj van. Lehet, hogy csak kimerült. Mert az oviban alszik, este pedig 11-nél előbb nem alszik el. Reggel fél nyolckor pedig ébresztő van. Simán kevés ez a pihenés egy ekkora gyereknek, de még arra nem jöttem rá, hogy tudnám időben ágyba dugni. Mert ha ott fekszik, akkor sem bír elaludni. Lehet, hogy vérszegény. Sápadtka is, karikás a szeme is. Ez mondjuk egyszerűen kideríthető egy vérvétellel, úgyhogy ezt akár be is vállalhatjuk. Másra, komolyabbra gondolni sem akarok. Nem akarok szembesülni azzal, hogy akár lehet epilepsziás is, mint én. Nem kell feltétlenül nagyroham hozzá, hogy a betegség meglegyen. De hiába van több minden, ami akár összevág, ezt nem akarom elfogadni, és még a gondolatát is taszítom magamtól.
Csoda, hogy nincs kedvem semmihez?