Nyughatatlan lélek?

Én magam is többször rásütöttem már saját magamra ezt a "bélyeget". Mert valóban, nehezen bírok egy helyben maradni, na, nem, nem a szó szoros értelmében, hanem egyébként. Valahogy lételemem a folyamatos gondolkodás, aggódás, tervezés, de a legfőbb mégis az álmodozás.
Valami álomvilágban éltem túl a kamaszkoromat, határozottan emlékszem, hogy kitaláltam magamnak egy csomó történetet, és simán úgy éreztem, hogy átélem. Élveztem. Volt, amit akkori kamaszos lendületemmel papírra/füzetbe is vetettem. Persze, sikeresen elkövettem azt a hibát, hogy ceruzával írtam, így lettek az évek során az enyészeté ezek az álmok. Amit csak azért sajnálok, mert most, ennyi év után akár még jó is lehetne visszaolvasni, mert rádöbbenhetnék, hogy mennyit változtam azóta, vagy rádöbbenhetnék, hogy épp semmit.
Ami nem változott biztosan semmit, az az, hogy javíthatatlanul romantikus vagyok. És javíthatatlanul érzelmes is. (ehhez képest hozzámentem egy olyan pasihoz, aki ízig-vérig racionalista :D) Képes vagyok egy-egy könyvön sírni, filmeken akár zokogni is. Képes vagyok a könyvek hangulatát teljesen átvenni, voltak már nehéz napjaim emiatt.
Nyughatatlan lélek vagyok, vagy más megközelítésben örök elégedetlen, hogy valahogy mindig, időről-időre előjön a "kéne még egy baba" érzés. Nem hiszem, hogy lehet ezt bárki olyannak elmagyarázni, aki még nem élte át, nem hiszem, hogy képes bárki is jól megérteni, aki nem járt még hasonló cipőben. Igen, vannak napok, amikor még a három meglévő ördögfióka is több a sok(k)nál, de az esetek nagy részében valahogy munkálkodik bennem egy hiányérzet. Persze, hülyeség, és hatalmas hazugság lenne tagadnom, hogy kislányra vágyom, aki talán ugyanolyan álmodozós lenne, mint én, és aki minden bizonnyal olyan gyönyörűséges barna szemekkel születne, mint az apja, és Erik. Amikor az álmodozós énem racionálisabb fele munkálkodik (ez paradox, tudom), akkor tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg kisfiam lenne újfent. De igazából ez sem lenne baj.
Aztán jó sokszor álmodozom arról, hogy van egy olyan házunk, ahol mindenkinek van saját szobája, ahol van egy olyan konyha, ahol mindennek megvan a helye, és nem kell egymás tetejére pakolnom a müzlis dobozokat. És lenne egy ebédlőm, ahova sütne a nap egész nap, mert körbe lenne ablakozva. És lenne egy mosókonyhám, ahol elférne a szennyestartó, a mosógép, a ruhaszárító, a vasalnivaló, a vasalódeszka..
Arról is szoktam álmodozni, hogy egyszer csak nem kell majd azon gondolkodni fizetés előtti héten, hogy mi az, amit már nem vehetünk meg.. És nem gondolok ilyenkor JóTündérre, aki mindig újratöltené a bankszámlát (bár nem lenne rossz), csak arra, hogy van egy munkám, amit szeretek csinálni, és még jól is fizetik.
Azért azt hiszem, az álmodozós lelkem mégiscsak racionális is. Mert ezekben semmi olyan nincs, ami nagyon kirívó lenne. Tök hétköznapi, mondhatnám földhözragadt vágyak.
Hátha egyszer valóra válnak. :)