Ha azt mondom, hogy ezen a hétvégén nem voltam kedves, akkor nagyon enyhén fogalmazok. Ha azt mondom, hogy ezen a hétvégén nem voltam jó anyja a gyerekeimnek, akkor szintén nagyon enyhén fogalmazok. Ha azt mondom, hogy ezen a hétvégén nem voltam kellemes beszélgetőpartner, nem voltam valami jó barát, nem voltam rendes testvér, kedves és mosolygós vásárló a pékségben akkor szintén enyhén fogalmazok.
Voltam viszont undok és kiállhatatlan. Kiabálós és hisztis. És morgós. Meg olyan, akinek semmi nem volt jó. Foghatnám a hormonokra, de szerintem az azért nem igaz teljesen. Foghatnám az időjárásra is, de azért az sem volt annyira borzasztó.
De mondhatom, hogy azért, mert minden feszültség, bánat, és aggodalom összegyűlt bennem, és most volt az a hétvége, amikor nem tudtam (vagy nem akartam) azt játszani, hogy minden rendben van, és tök jól vagyok. Mert nincs rendben, és nem is vagyok jól. Odabent komoly harcokat vívok, másképp, mint egy éve, mégis majdnem ugyanúgy. Nem kéne, mert semmi értelme, de nem bírok úgy tenni, mintha csak a felszín létezne. Nem vagyok képes rá, hogy leplezzem, mennyire "értéktelennek" tartom magam csupán háztartásbeliként létezve. Még akkor is, ha tudom, nem kéne lenéznem magam, legalább magamnak nem. Tökéletesen tisztában vagyok vele, milyen is lenne mindez, ha nem lennék itt a nap huszonnégy órájában. De tökéletesen tisztában vagyok azzal is, hogy ebbe simán bele lehet bolondulni. Olyan ez, mint egy rohadt ketrec. Ahonnan ugyan kimehetnék, mert nincs lakat, nem őriz senki, sőt, még bátorítanának is, de odakint senkinek sem kellek. Marad a ketrec. Ha legalább kicsit butább lennék... vagy ha legalább kicsit okosabb. Vagy csak másabb. Olyan, aki bele...ik magasról az egészbe, és el tudja fogadni, hogy "majdleszvalahogy".
Napok óta nem csinálok semmit, csak amit nagyon muszáj. Megfőzök, mert kell. Elmosogatok utána, mert kell. Kimostam a ruhákat, mert tele volt a szennyestartó. Segítettem a leckében, mert azt is kell. Válaszoltam, ha kérdeztek. De nem találtam örömet semmiben.
És közben olykor-olykor mérhetetlenül szégyelltem magam, hogy ezt pont ilyenkor... mikor mindennek olyan csudaizgalmasnak, csudacsillogósnak, és várakozónak kéne lenni.
Egyelőre nem az. Egy gyertyát azért meggyújtottunk. De csak úgy magában egy mécsestartóban, mert nem volt energiám előszedni az adventi koszorút (sem).
Szerintem holnap csoki-kúrát tartok, hátha termelődik egy csomó boldogsághormonom. Rám férne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése