Azon gondolkodom itt nagy csendben, hogy mindjárt megint itt az év vége. Ami vicces, mert visszagondolva, nem tűnik úgy, hogy eltelt már egy év. Ez tudom, elég hülyén hangzik, de akkor is. Annyira felgyorsult körülöttünk minden, hogy már-már félelmetes. És, ha így közelítem meg, akár nem is olyan ijesztő, hogy néha nem emlékszem rá, hogy volt aznap is délelőtt. :D De viccet félretéve, tényleg nagyon furcsa, hogy így rohan minden és mindenki. Mintha valamiről lemaradnánk.
Olvasom, és hallom kismillió helyről, hogy mindenki megy, és hajt, és csinálja, hogy előrébb jusson. Aztán hogy mi is az az előrébb? Általában pénzben mérhető. Mert előrébb van az, akinek nagyobb háza lett, vagy jobb kocsija, vagy elmegy nyaralni is, meg telelni is. És lehet, hogy a felszínen tényleg előrébb tart, mint mondjuk mi. De vajon, ha visszagondol, akkor is előrébb van? Nem ítélkezem senki fölött, mert épp eléggé elegem van a saját "sehovasemkellek" céltalan életemből (sarkított fogalmazás), de ha belegondolok, aki dolgozik (munkahelyre bejárva napi akárhány órában), és mellette még intézi a család ügyes-bajos dolgait, meg még előrébb is akar jutni, annak már nem is jut ideje élni. Mert mire leülhetne este beszélgetni, vagy csak pihenni, már annyira fáradt, hogy rögtön elalszik, és aztán reggel kezdődik elölről minden. Fogalmam sincs, hogy majd vajon lesz e egyszer valahol egy végső elszámoltatás valaki előtt, vagy hogy mi alapján kell majd ott elszámolnunk az életünkkel. Fogalmam sincs, miben mérhető az, hogy valaki milyen ember. Mérhető e vajon abban, hogy mennyi pénze van? Vagy mérhető e abban, hogy volt e valaha, vagy épp van e háza? Vagy abban mérik, hogy hány gyereke van? Vagy abban, hogy hány diplomája? Mérhető e egyáltalán? Vagy ha abból derül ki, hogy milyen a lelke? Na de milyen? Mert mindenkinek van olyan oldala is, amire nem büszke, és ami bizony néha-néha mindannyiunkon felülkerekedik. Biztosan jobb így egyébként, hogy nem tudjuk, miben mérik ezt, vagy épp mi múlik rajta.
Azt tudom, hogy fura dolog megélni ezt a hihetetlen változást. Mert még élénken emlékszem, az első gyerekkel mennyi időm volt. Főztem is pedig minden nap, meg ugyanígy mostam is, meg be is vásároltam. Most meg, hiába vagyok itthon lábatlógatni, akkor is mindig elmarad valami. Általában időhiány miatt. Van persze olyan is, hogy csak szimplán lusta vagyok.
Ami igazán bánt ezzel kapcsolatban, nem is a dolognak az a része, ami annyira látványos. Mert tulajdonképpen megvár minden. A felgyorsult világunk legnagyobb átka az, hogy az emberek nagyrésze elfelejtett kommunikálni. Nem beszélgetnek, mert rohannak. Nem kérdeznek, mert nem is érdekli őket a válasz. Nem tudnak egymásról semmit, csak ítélkeznek.
Ha a nagycsaládosról van szó, akkor "jó neki", mert nem is kell dolgoznia. (igen, nálunk terem a pénz az ablakban). Ha a nagycsaládos még dédelgetné magában egy még nagyobb család gondolatát, akkor nem normális. Ha a nagycsaládos esetleg ki meri ejteni a száján, hogy kissé nehezen boldogulnak anyagilag, akkor ő akart ennyi gyereket. Ha a nagycsaládos dolgozik, akkor egy szívtelen, lelketlen, és minek szülte őket, ha nem bír otthon maradni.
De persze mindezt megkapja másképp, más formában az egy gyerekes, a gyermektelen, a kétgyerekes, a nyugdíjas, a mozgássérült, és mindenki.
Kár, hogy nincs egy olyan nap, amikor kötelező lenne kikapcsolódni, feltöltődni mindenkinek. Hátha akkor elindulhatna valami visszafelé kicsit. :)
A végén nagyon jól összefoglaltad; tipikus van sapka, vagy nincs sapka-semmi se jó eset.
VálaszTörlésDe a kikapcsolódás tényleg jó lenne!