A második nyílt napon Eriknél kezdtem. Megnéztem egy matek órát először, ami határozottan magával ragadó volt. Erik itt is brillírozott, és minden jó válaszánál kereste a szememet, hogy még tőlem is kapjon megerősítést. A négyes-t tanulják, már nem leírni, hanem a bontását, meg a számegyenesen való elhelyezkedését, meg számoltak 0-tól húszig egyesével felfelé is, lefelé is. Úgy, hogy közben Á. néni dobta nekik a labdát, aki elkapta, mondania kellett a következő számot. Persze, figyelni is kellett, mert ki tudja, mikor kerül hozzá a labda. A tanító néni kifejezetten ügyelt rá, hogy mindenkinek felkeltse a figyelmét, aki nem jelentkezett, azt is felszólította, kihívta a táblához. Óra közben egyszer felálltak, megmozgatták kezüket-lábukat, énekeltek. (előre a bal kezedet, utána rázzad) Ez feldobta őket, újult erővel vetették bele magukat az összeadásokba. Meglepett, bár ezt már leckeírásnál is figyeltem, hogy annak ellenére, hogy Eriknek nem okoz gondot a tizes számkörben összeadni, kivonni, mégis, ugyanúgy, ahogy a többiek, használja az ujjait hozzá (így tanulják). Nem mintha baj lenne, gondolom ez egy plusz megerősítés neki.
Matekóra után környezet következett, ahol az állatokról "tanultak", vagy inkább beszélgettek. Kitárgyalták a halakat, madarakat, bogarakat, mit esznek, hol élnek, mivel szaporodnak. Aztán vég nélkül az emlős állatok (vagy ahogy ők hívták: négylábúak). Mert itt aztán mindenkinek volt tapasztalata a saját kutyájával, macskájával, hörcsögjével, és sorolták, mit esznek, hol laknak. Édesek és lelkesek voltak. Mondtak állatos verseket, meséket.. Énekeltek állatos éneket, találós kérdéseket találtak ki.
Á. néni sokkal jobban le tudta őket kötni, mind matek, mind környezet órán, szinte nem is kellett rászólnia senkire, nem ficánkoltak, nem kiabáltak bele az órába. Valahogy sokkal jobban érezhető nála az a fajta légkör, amitől szeretni fog egy gyerek iskolába járni.
Aztán még megnéztem egy magyarórát Patriknál. A téma maga nem épp a szívem csücske, II. Rákóczi Ferencről olvastak, az emlékirataiból kellett megtanulni valamit. A gyerekem tudom, hogy szereti, a történelem már most nagyon érdekli, kíváncsi vagyok, hogy ez így is marad e. Az órán aktív volt, figyelt, nem álmodozott, de ez az osztály nagy részére igaz volt.
Újfent majdnem délben jöttem ki a suliból, és nagyon elfáradtam agyilag.
De várt még rám délután egy versmondó verseny, az iskolai, ahova Erik az osztályából negyedmagával ment. :) Ami fura volt, hogy E. néni, aki felkészítette őket, az osztályban maradt, nem jött fel. Nem tudom, lehet, hogy én vagyok a hülye, de úgy gondolom, egy elsősnek, aki életében először szerepel ilyen versenyen, fontos lenne, hogy a saját tanára ott legyen megerősítésnek. Na, mindegy, nem volt ott.
Sokan voltak, legalább húszan. (de nem számoltam) Aranyosak is voltak, volt, aki elhadarta a versét izgalmában, volt, aki belesült izgalmában. De voltak azért szép számmal, akik szépen hangsúlyozva előadták amit megtanultak. Erik is elmondta. Nem tudta úgy hangsúlyozni, ahogy itthon, mert izgult. Mondjuk még mindig azt gondolom, hogy ez a vers nehezen értelmezhető egy hét éves gyereknek, így sokkal nehezebben is boldogult a hangsúlyozós részével. Helyezést nem, emléklapot viszont kapott. Amire nagyon büszke volt, de nagyon csalódott is, mert ő nyerni ment. Ami meglepett azért, mert bevallom, eszembe sem jutott, hogy ezt előre tisztázni kéne. Sírni nem sírt szerencsére miatta (mint szegény padtársa), de kicsit dühöngött. Aztán megbeszéltük, hogy helyezést csak hárman tudtak elérni, és bizony, a kisfiú, aki nyert, olyan hihetetlen előadást kerekített abból a versből, hogy csuda. Megbeszéltük, hogy az emléklapra is legyen csak nagyon büszke, mert mi is azok vagyunk rá. Azt hiszem, sikerült, mert már a mesemondó versenyt emlegeti. :D
Négy óra volt, hogy minden iskolai programnak vége volt, addigra én alig álltam a lábamon fáradtság tekintetében. Tényleg nem tudom, honnan szerzik az energiát ehhez nap mint nap a fiaim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése