2009. ápr. 30.

Te ezt nem tudhatod....

...Hajnalkám! Legalábbis annak idején a Família Kft-ben (kb. az akkori Barátok közt) Lujó bá szállóigéje így hangzott.
Én ugyan Hajnalkám nem vagyok, engem Diannázni szoktak, így két n-nel... Grrrr.. De elég sokszor kaptam már meg ezt a "Te ezt nem tudhatod" mondatot. Ami egyrészt jó, mert ezek szerint olyan nagyon fiatal vagyok még, hogy egy csomó mindenről fogalmam sincs. Másrészt meg elég lenéző dolog is egy ilyen megjegyzés.
Legutóbb akkor kaptam meg, mikor nagyapámtól végighallgattam, hogy ezek a "mocskok" eladtak mindent, azért tartunk itt, meg mert nem tudják mennyit lopjanak.. Én meg azt találtam mondani, hogy téved.. mert még azt is mi nyögjük, amit ők annak idején hazahordtak, merthogy az is lopás ám. És persze, én nem tudhatom, mert kicsi gyerek voltam, de amikor ő tehertaxizott abban az időben, akkor igenis haza LEHETETT hozni amit ő hazahozott. Ja, persze, külön kérték... És komolyan, szemét dolog vagy sem, de azért elgondolkodtató, hogy pl. egy iskolaépítés kapcsán mondjuk az ott dolgozó ember mindegyike hazavitt egy csapot (az sok darab ugye), vagy mert épp kellett otthon, vagy mert "jó lesz valamire". És ugye, akárhogy csűrjük-csavarjuk, azt sokszorosan is megvette állambácsi, mert megvette x-nek, y-nek z-nek, vagy inkább az egész abc-nek, meg persze kellett az iskolába is annyi, amennyi. És ez csak miniben... Úgyhogy lehet, hogy nem tudhatom.. de számolni is tudok, meg logikám is van. És jó nagy pofám is, amit nem tudtam befogni, és kimondtam, hogy ja, de hát ő különben is könnyen háborog, mert neki már megvan a nyugdíja (annyi, amennyi), de azt, amit az ő generációja hagyott ránk, azt még nekünk ki kell fizetni, mielőtt bármiféle nyugdíjról beszélhetünk, ha beszélhetünk egyáltalán.
Szóval, tudhatom, vagy sem, szerintem pont nekik nem kéne ujj-jal mutogatni.
De ez jó kemény téma lett így késő estére, de ha egyszer kikívánkozott..

Ahány ház, annyi szokás

Szól a bölcs közmondás. És mindez tök igaz is. Mindenre. Mert másképp készül ugyanaz az étel mondjuk nálunk, és esetleg az ország más pontjain. De talán nem is kell ennyire messzire menni, mert lehet, hogy a másik utcában is. (a szomszéd főztje nem érdekel :D) És másképp teregetünk, mosunk, másképp takarítunk, stb. stb.
De az azért érdekes, hogy ugyanazon házból származók között is mennyire más lehet a szokás. (csak hogy a közmondásnál maradjunk... vagy ez szólás?) Én a saját példánkat ismerem, tehát csak arról tudok beszélni. Ugyanott nevelkedtünk, még a szobánk is közös volt mindig, mégis, amiben csak lehet, különbözőek vagyunk. A húgom rettenetesen spórolós, én kicsit sem. A húgom megszállottja az egészséges(?) életmódnak, én "rombolom" magam, ahol csak lehet (ugye a triumvirátus). A húgom mindent előre pontosan megtervez, én meg élek bele a világba. Külsőre is teljesen mások vagyunk mondjuk, ő magas, vékony, hosszú hajú, én pedig alacsony és hízásra erősen hajlamos, rövid hajú. A tanult szakmánk olyan távol áll egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől.
Az anyánk pedig hát nem is tudom... igazából egyikünk sem róla vett példát. Nyilván átvettünk szokásokat tőle, vagy esetleg ételek elkészítési módját, tán még a teregetési módokat is. Azt hiszem, én többet, mint a húgom.
De ugyanez igaz a párom és bátyja között is. Ők is Ég és Föld. A párom az, aki mindig két lábbal állt a Földön, és sosem nyújtózkodott tovább, mint ahogy az a bizonyos takaró ért, a bátyja még most is másokra támaszkodva tud csak megélni. A párom korán családot alapított, a bátyja tán sose nősül meg. A párom a végsőkig kitart a véleménye mellett (ez nem mindig olyan frankó), a bátyja mindig befolyásolható volt. És külsőre is, ők is, teljesen mások. Azt meg, hogy ők honnan vették a családmodellt, vagy épp bármit, amit továbbvittek, el sem tudom képzelni.
Az persze nyilvánvaló számomra, hogy amikor már külön családként élünk az "eredeti" családunktól, akkor veszünk fel új szokásokat, ismerünk meg egymás révén új ízeket, új dolgokat, amikről talán még nem is hallottunk. Aztán ezeket összegyúrjuk, összecsiszoljuk, és végül átadjuk a sok-sok év alatt a gyerekeinknek.
És arra kíváncsi leszek majd, hogy ők mi az, amihez foggal-körömmel ragaszkodnak majd, hogy úgy őrizzék meg, ahogy itthon látták, vagy csak egyszerűen fejet hajtanak majd egy másik család másfajta szokásai előtt.
Mégis, nem is ez a legfőbb, ami miatt ezt leírtam. Valahogy zavar ez az egész. Nem másért, csak azért, mert emiatt a hatalmas különbség miatt mostanára eljutottam oda, hogy nem is értem, hogy lehetünk egy család... fogalmam sincs, hogy gondolhatja dolgokról, hogy az úgy normális, mikor nem is az?! Nem tudom, ő hogy gondolja, bár egy-két bíráló megjegyzéséből, amit azért itt-ott el szokott ejteni, úgy gondolom, hasonló helyzetben van e téren, mint én. Csak épp a különbözőségünkből fakadóan neki kicsit sem kérdéses, ki csinálja jól. (természetesen ő) És be kell vallanom, emiatt is nehéz lesz az a helyzet, ahogy ő fog itt közvetlenül mellettem babázni. Nehéz lesz megállnom, hogy csendben maradjak, pedig kell. Semmi közöm hozzá, hogyan neveli majd, vagy hogyan bánik vele, mint ahogy én is kikértem magamnak.. igaz, sokszor hiába..

Elég összevissza lett ez, de a lényeg talán lejön belőle. És - mivel itt aztán őszinte vagyok- fájni fog, ha kislány lesz. És félek, hogy látványosan fog fájni. Mert akkor szembetalálhatom magam a kárörvendő mosolyokkal, meg azokkal a megjegyzésekkel, hogy na, legalább nekik sikerült.. Érdekes helyzet lesz mindenképpen. De majd beletanulok.

2009. ápr. 29.

Iskolai anyák napja

Ma volt, délután fél négykor. Azt hittem, most már majd kibírom sírás nélkül, merthogy én már aztán edzett vagyok, és különbenis.. Hát nem. Tévedtem. A zenét még azért bírtam, (Mama, kérlek) bár erősen kellett koncentrálnom a falon helyet kapó mindenféle rajzra. Aztán mikor a kislányok elkezdték a verseket, már nem ment a koncentrálás. Főleg, mikor a kis örökbefogadott Eszterke olyan csillogó szemekkel mondta a verset az "édesanyámnak".
A kislányok kis szépséges, csöpögős verseket mondtak, egy egész hosszút versszakonként. A kisfiúk pedig kicsit vagányabbat, szintén versszakonként, és fogadkoztak, hogy ők aztán jók lesznek, és megmosakodnak, meg rendben tartják a ruhájukat. Jól állt nekik, pont az ő korosztályuknak való, akik már azért kicsit cikinek éreznék talán a nagyon ömlengőssel kiállni, de még azért mégsem nagyfiúk.
Rövid kis műsor volt, vagy csak annak tűnt, nem is tudom. A kis zenészek furulyáztak, klarinétoztak, és ismét gyönyörködhettem a gitárhangban is.
A műsor végén pedig mindenki átadta az egy szál gerberát az anyukájának, meg a saját kezűleg varrt textilzsebkendő méretű anyagra hímzett két egymásba fonódó szívet, valamint egy verset, szintén kézírással.

"Fénylőbb, szebb a csillagoknál,
minden égi ragyogásnál,
az, amit én Tőled kaptam:
e szépséges nagy titok,
hogy gyermeked vagyok."

A nagymamákat is megajándékozták egy közösen elmondott verssel, és egy szintén saját kezűleg készített "képeslappal", aminek a fedlapjára három szál virág van ragasztva, a belsejébe pedig egy vers van írva.

Szép volt, megható, és könnyes. És még mindig hajlamos vagyok elcsodálkozni rajta, hogy anyák napján engem is köszöntenek már.
Abba meg inkább bele sem gondolok, hogy mi lesz velem jövő héten a kiscsoportosok anyák napi műsorán? Minimum egy csomag papírzsebkendő elfogy majd...

Munka, meg a nők

Hülye szó ez, mert a köznyelvben ugye csak az a munka, amit a munkahelyünkön végzünk. Mármint akinek van. Akinek nincs, az természetesen ebből logikusan következően nem csinál semmit.
És ami ezzel kapcsolatban dühíteni szokott, az az a lenéző magatartás, mikor azt mondja xy: "Jaaa, Te csak otthon vagy?" Grrrrrr... a hangsúly természetesen a "csak"-on van. Mert ő irtó fontos az irtó fontos munkahelyén, akkor is, ha napi akárhány órában kávét iszik, vagy telefonál, vagy épp úgy tesz, mintha baromira beleszakadna a dolgaiba. De ez nem lényeg. A lényeg, és az igazán fontos az, és annak a látszata, hogy ő reggelente korán kell, hogy keljen, mert nem csak úgy magára kap egy farmert, meg egy felsőt, hanem szépen kivasalt akármiben kell(!) mennie, tökéletesre sminkelt arccal, mert Ő dolgozik. És Ő az, aki nem ér rá a gyerekét elvinni reggelente az oviba, suliba, Ő az, aki délután sem tud érte menni, Ő az, aki annyira fontos, hogy sosem találkozik még a gyerekorvossal sem, akármi baja is a gyereknek, Ő az, aki nem tud részt venni egyetlen szülői értekezleten, de még az anyák napi műsoron sem. Miss Tökéletes. Aki lenézi azt, akinek be van szakadva a körme, akinek kicsit zilált a haja, mert sokkal fontosabb volt a vacsorakészítés, vagy épp a ruhavasalás, mint a hajmosás.. És Miss Tökéletes az a személy, aki természetesen mindig talpig divatos, és mindig tökéletes frizurával közlekedik, a talpig tökéletes sminkjében, és sikítófrászt kap, ha a gyereke abban a vele töltött félórában öt méternél közelebb megy hozzá. És Miss Tökéletes írja alá legelőször a petíciót a családi pótlék megadóztatásának elutasításáról, mert Ő ugyan nem a családi pótlékért szülte a gyereket, hanem mert annyira, de annyira szereti...
Ezekkel a Miss Tökéletesekkel, akik örökké fogyóznak, meg divatlapot bújnak, és biobanánt (:D) esznek, mifelénk tele van a padlás.
Én meg, a Tökéletlen Csak Itthon Lébecoló csak kitörlöm a petíciós linkeket, és inkább elgondolkodom azon, hol is lehet spórolni majd annak érdekében, hogy a túrórudi továbbra is a hűtőben lehessen. És nem, továbbra sem akarok olyan munkahelyet, ahol át kell lényegülnöm Miss Tökéletessé..
Más kérdés, hogy kilátás nincs ilyenre sem még mindig, csak úgy eszembe jutott (najó, nem csak úgy, hanem valamiért), és kikívánkozott. Belőlem. A Tökéletlenből. ;-)

Csütörtök 8 óra

Nem szoktam írni a könyvekről, amit olvasok, már csak azért sem, mert túl sokszor kaptam meg azt már az életem során, hogy ezek az olvasmányok sekélyesek, ponyvák, nyálasak, és említésre sem méltóak. Hát, én nem így gondolom, de nem szoktam vitázni. Az, hogy engem nem köt le a mindenféle fantazmagóriákkal teleszőtt sci-fi, vagy már nem érdekelnek a horror-témájú könyvek sem, ugyanúgy, mint az orvoskrimik, az egy dolog. Régebben kiolvastam az összes fellelhető Robin Cook könyvet, aztán válogatás nélkül Stephen Kinget.
Mostanában érzésekről szeretek olvasni, olyasmikről, ami bármikor, bárkivel megtörténhetne. Ez a mostani könyv igen érdekes, legalábbis a témáját tekintve. Régebben azt sem szerettem, amikor többsíkon volt írva a történet, mert nem mindig sikerült minden főszereplőt nyomon követnem. Most, amikor én is valami hasonló témán töröm a fejem (több hónapja már :D), azért jó így olvasni.
De nem ez az, ami igazán megragadott benne.
Arról szól, hogy négy nő, különböző korosztályt képviselve elvégzett egy napló-írás tanfolyamot. A tanfolyamnak vége, és január 1-jével mindenki naplót kezd vezetni, valamint mindannyian kiválasztanak egy szót maguknak arra az évre. Már ez is egy érdekes momentum, mert ahogy olvastam, hogy ki mit választott, bizony elgondolkodásra késztetett, hogy vajon én mit választanék? Ők válaszották többek között a hála, és az elfogadás szót. Aki a hála szót választotta, minden nap leírna öt dolgot, amiért hálás. És érdekes, napok telnek el úgy, hogy nem tud, csak pl. kettőt. És az igazán megragadó a történetben az, amiről a cím is szól. Ők négyen minden csütörtökön együtt reggeliznek. És reggeli közben megbeszélik egymással a mindenféle lelki nyavalyáikat. Mindegyikőjüknek teljesen más a gondja-baja, de ott, és akkor mindig tudnak teljesen őszintén beszélgetni arról, ami leginkább foglalkoztatja őket.
Még olvasom, tehát fogalmam sincs, mi lesz a végén... gondolom a váratlanul becsúszott gyereknek azért mégiscsak örülni fognak, mikor megszületik, gondolom, hogy a hat éve özvegy nő végül mégis ráveszi magát, hogy randizzon, a frissen elvált asszony mégis a volt férje mellett fog állni a kemoterápiás kezelések alatt, a színésznő lányka pedig, aki annyira kilóg az elegáns családból, végül kimenekíti a nővérét abból a szörnyű házasságból, ahol a férje veri őt.
Nem is a happy end a lényeg. Hanem magam az elgondolás. Tényleg, mennyivel kevesebb depressziós ember lenne, ha mindenkinek minden héten jutna egy óra, mikor kibeszélheti magát tabuk nélkül (ez mondjuk feltételezi, hogy van kinek), és közben kávét inna, sütit enne, vagy akármi, de élvezné az életet.
És isten bizony meg is szervezném ezt az életembe, ha nem lenne fizikai távolság köztem, és azok között, akikkel ezt jó lenne megtenni.

Mi és a foci

Írhattam volna nagybetűvel is, mondjuk egy évvel ezelőtt még mindenképpen. Mostanra kisbetűssé degradálódott. :-( Aminek azért cseppet sem örülök, már csak a befektetett energia tükrében sem.
Főszerepet játszott pedig az életünkben több, mint három évig. Igazítottunk hozzá családi életet, hétközben is, hétvégén is, mikor hogy adódott.
Mondjuk sosem volt közömbös számomra sem, annak ellenére sem, hogy a nőneműek többsége szívből utálja. Na, én sosem tartoztam ide. Réges régen, még a múlt évezredben (de tényleg :D), a '90-es évek elején vérre menő vitáink voltak Életem Párjával, mert két nagy ellenfél csapatnak drukkoltunk. És mikor az "én csapatom" nyerte a bajnokságot, hát bizony, nem győztem az orra alá dörgölni, és Ő megsértődött. :D Azóta eltelt nagyon sok év, és még ebben is összecsiszolódtunk, és ma már ugyanazokat a csapatokat részesítjük előnyben (elárulom, nem én változtattam a véleményemen).
A gyerekeinknek pedig teljesen természetes volt, hogy a focimeccset nézzük. Olyannyira, hogy a nagyfiam pontosan egy focimeccs nézés közben mozdult meg először. :-)
Így aztán, mikor ötévesen magas vérzsírszint miatt kötelezően kellett valami mozgásformát találni, valahogy olyan természetes volt, hogy akkor ez a foci lesz. Mert egyikünktől sem idegen, bőven sokat kell közben futni, erősödik benne a csapatszellem, és egyáltalán, biztosan jót fog tenni a bátortalan mivoltának. A szemüveg még nem volt zavaró. Egész egyszerűen edzés elején levettük. Az sem, hogy ahogy nőtt, mindig edzőt váltott, mert ugye U7 után U9, és aztán jött az U11. Az első "csalódás" az volt, mikor elkezdték őket válogatni. Ki a jobb, és ki a kevésbé jó. Itt a legjobb barátját "kirostálták", nem jutott be a jobbak közé. Ez már fájt, de kőszívű anya nem engedte, hogy ne csinálja, még akkor sem, ha mindig többet fájt a hasa edzésnapokon, vagy épp a feje... mindegy, mi, csak ne kelljen menni. Aztán fájt, mikor úgy került sor a hétvégi focirendezvényekre, hogy kiválogatták még a jók közül is a legjobbakat, és csak velük jelentek meg. És mikor 4-ből 3-szor nem kellett menni, az már még kőszívű anyának is elgondolkodtató volt. Merthogy rendben van, hogy Fociakadémia, de 9-10 évesen máris mindenáron teljesíteni kell? Még ezt is lerendeztük, hogy nem baj, nem focistának készül (pedig azért szívesen láttam volna egyszer a válogatott mezét rajta :D), csak a sport öröméért járunk oda. Igen, csakhogy én bevallom, egész más dolgokkal voltam elfoglalva, és nem tűnt fel, hogy ez már nem okoz örömet. Nem jó abba az egészen kicsi kis körbe tartozni, ahol két-három futottak még gyerek van. Akiknek valamiért mégsem mondtak nemet, de csak megtűrték őket. Aztán jött a fogbaleset. És soha többé nem volt hajlandó menni. Kértem szépen, fenyegettem, kiabáltam, megbeszéltük.. a válasz határozott nem. Azzal pedig már nehéz vitázni, hogy "Félek, hogy kirúgják". Mert jogos a félelem egyébként. Ez nem az a sport, ahol van idő és lehetőség figyelni egymásra, és nem is az a korosztály, aki csak úgy megpöccenti a labdát egy-egy passz kapcsán, hogy akár oda sem ér a másikhoz. Itt már bizony "megküldik" rendesen...
Nem mondom, hogy nem esett rosszul a döntése. És még nem is fogadtam el teljesen. Még próbálkozom rávenni, akkor is, ha tudom, ez a hajó már elment. És bevallom, az sem esett jól, hogy anélkül vették ki a névsorból, hogy érdeklődtek volna, mi baj van... Mert lehetne beteg, vagy bármi, ami miatt nem tudnánk járni..
Így aztán marad a tv előtt drukkolás, VB selejtezőkön, BL döntőkön, de akár egy NB II-es meccsen is. És azért a Fradi-pályára továbbra is kimegyünk.
Meg azt a Magyarország-Portugália meccset is szeretnénk látni élőben a Puskás Ferenc Stadionból.. (majd keresünk hozzá szponzort)
Mert mindennek ellenére mi így családilag szeretjük a focit. :-)

2009. ápr. 28.

Pótlás II.

Az iskolai beiratkozásról sem írtam. Akartam, csak aztán a nagy rohanásban elmaradt.
Szóval, már tovább nem lehetett csúsztatni, és halogatni, rögtön a tavaszi szünet után mentünk az iskolába, hogy Erik is beiratkozzon. Ő nem annyira volt odáig attól sem, hogy egy plusz napot lóghatott miatta az oviból, meg attól sem, hogy akkor nemsokára ő is oda járhat majd. Szerintem el lenne még az oviban. Főleg, hogy a mostani tanévben már afféle hangadónak számít, és kifejezetten népszerű a fiúk között is, a lányok között is. Sőt, szerelme is akad kis szöszke Lili személyében (aki viszont másik iskolába megy).
No, hát mentünk. Én- Patrik beiratkozásából kiindulva- elmondtam neki, hogy ne lepődjön meg, meg fogják kérdezni, hogy hívják, mikor született, ki a barátja, és kit szeretne tanító néninek. Na, ehhez képest semmit sem kérdeztek, kiírtak mindent a hivatalos okmányokból. Azért azt ő mondta meg, hogy van e testvére, és hány testvére van, és hogy melyik tanítónéni-pároshoz szeretne járni. És slussz-passz, öt perc alatt lerendeztük az egészet. A legtovább az tartott, míg megkereste a visszajáró 50 Ft-ot a diákigazolványos befizetésből.
Én csalódtam. Már csak azért is, mert ez olyan futószalag-szerű volt. Meg azért is, mert ugyan kapott a gyerekem ajándékba egy órarendet, meg egy grafitceruzát, de sokkal többre ment volna öt perc beszélgetéssel, amitől esetleg azt érezte volna, hogy "jajj, de jó nekem, hogy iskolába jöhetek". Mikor amúgy sincs kedve menni. Nem is tudom, ez a mi hibánk e, vagy csak az ő félelmének a kivetítése.
És egyébként is, lehet, hogy azért, mert nem Ő az első gyerekünk, aki iskolába készül, lehet, hogy másért, de nekem sincsenek azok az igazán jó érzéseim az ő iskolába készülésével kapcsolatban. Persze, tudom, ebben az is közrejátszik, hogy még most sem tudnám megmondani, mit is szeretnék, melyik osztályba kerüljön. Sokáig kitartottam amellett, hogy nem engedem, hogy a barátjával egy helyre járjanak. Mert tudom, és látom, Erik befolyásolható, és a kis barátjával együtt nem az jön ki belőle, ami benne van. Mondhatnám, hogy "előtör belőle az állat", de ez elég erős kifejezés egy hétéves gyerekkel kapcsolatban.
Ami nagyon fontos volt számomra az iskolával kapcsolatban, az az a Meixner-módszer, amivel Patrik is tanul. Eriknek mondhatnám létszükséglet. De ezügyben sem kellett harcolnom a tanítóért, mert az összes első osztály ezzel a módszerrel fog tanulni.
A többi meg kiderül majd akkor, mikor megkapjuk a hivatalos értesítést arról, hogy Erik felvételt nyert a xy iskola xy osztályába, és a tanító xy és yx lesz.
Vagy leginkább a jövő tanév során, mikor a középső fiam is iskolatáskával a hátán megy majd minden reggel tanulni.
Mit mondjak... azért nem olyan jó, hogy így telik az idő.

Pótlás I.

Nagy ráérős időmben rájöttem, hogy hát én még mindig "adós" vagyok egy csomó mindennel, amiről nem írtam.
Mint például a kirúgott fog esete úgy a tavaszi szünet előtt közvetlenül. Amikor jött délelőtt a telefon az érintett gyerekem barátjától, hogy baj van. Mit mondjak... nehéz volt kezdenem valamit a helyzettel, és az érzéssel. Mert féltettem a gyerekemet, mert tudtam pontosan, hogy mit érez most, mert dühös voltam a másik gyerekre, vagyis nem, ez így nem igaz, nem dühös voltam, hanem gyilkos indulataim támadtak. És mert próbáltam mindent megoldani úgy, hogy mindenkinek megfeleljen.
Mire én már úgy-ahogy lehiggadtam, és kb. körbetelefonáltam a környék összes élő fogorvosát (ez esetben a nem élők nem jöttek kapcsolatot teremteni velem :P), és miután szembesültem azzal, hogy senki nem vállalja azon a fogászaton kívül, ahol annak idején is kezelték, addigra felébredt az éjszakás műszak után a férfi felem. És ugyan próbáltam kíméletesen közölni vele a hírt.... mit mondjak, iszonyatosan berágott... Najó, hát hibáztatni nem tudom, mert én is, csak különböző személyiségünknek köszönhetően a külvilág felé másképp adjuk le az indulatainkat.
Azért igyekeztem őt nyugtatni, ami nehéz ilyen esetben, hogy mire a gyerekért megyünk az iskolába, már kevésbé legyen paprikás. Szerencsétlen gyerekemnek nem volt elég, hogy a kirúgott foga miatt enni sem tudott rendesen, még kénytelen voltam elhozni az iskolából az olyan nagyon várt akadályverseny előtt.. A fiú, aki kirúgta, odajött, bocsánatot kért. (legalább ennyi volt benne) A két tanítónéni sajnálkozott rendesen, és amit még sosem láttam, mindketten megkönnyezték, ahogy szerencsétlen sorsú elsőszülöttem keserves sírással jön velem.
Apa haragja is elszállt (nem mondanám, hogy egycsapásra), ahogy a gyerekünk kisírt szemeit meglátta, aki hüppögős hangon adta neki oda a saját kezűleg varrt húsvéti tojásos képeslapot.
Papa vitt minket Bp-re, mert félő volt, hogy ha sokat kell várnunk, nem érünk haza, mire apának menni kell dolgozni. Nekem kellett navigálnom, amire nem voltam felkészülve, de szerencsére azért megjártuk már egy párszor az útvonalat, így nem volt gond sem odajutni, sem haza.
Fog visszakerült, gyerekem kicsit le lett szúrva a szuvas fogai miatt. Meg megtudhattam, hogy még várna ránk egy pár tömés, meg tejfoggyökérhúzás. (ami ugye együtt jár a pénztárcánk laposodásával is)
Azért remélem, hogy még a hátralévő sok-sok (minimum 8) évben nem kell havonta egyszer megjárnunk ezt az útvonalat, mert akkor kitépem a hajam, az tuti. Mégis, ha az optimista énem lép életbe, akkor azt kell mondjam, de legalább a fog épen maradt, és csak ragasztani kellett... az meg megoldható.

Mit csináltál egész délelőtt?

Vagy épp Mit csináltál egész nap? Imádom ezeket a kérdéseket. És mostanság már sokszor inkább nem is próbálok meg válaszolni sem. Minek is? A többség úgyis eldöntötte már magában, hogy a világon semmit. Mert az ugye semmi, hogy összepakolok, kimosok-kiteregetek, lemosom, felmosom, elpakolom, kidobom, lehúzom, felhúzom, összehajtom, és társai. Ez mind olyan, amit rajtam kívül mindenki megcsinál sitty-sutty tíz perc alatt, és a fennmaradó órák alatt váltott kézzel vakargatja...
Az elintéznivaló pedig magától intéződik, a telefonok automatán bonyolódnak, a receptek lejárati határidejét, és a gyógyszerek elfogyásának napját pedig külön robot tartja számon. Mint ahogy azt is, hogy mikor, kinek, mit kell befizetni, kifizetni, elvinni, beküldeni.
De minden meglegyen határidőre, mert különben a jól felépített rendszer összeomlik.

Szóval, mit csináltam egész nap? Tudjátok mit? Mozgattam a gépezetet.... terveztem, szerveztem, utánajártam, elolvastam, megvettem, megcímeztem, feladtam, befizettem, bevásároltam, előkészítettem, kivasaltam, megfőztem, elpakoltam, lemostam, felmostam, összehajtottam, elvittem, elhoztam, szeretgettem, észben tartottam, és életben maradtam.
Hát ennyi.. vagyis gyakorlatilag tényleg.. nem is csináltam semmit. :D

Anyatigris

Hát, nem először ugyan, de talán most a legélénkebben, előtört belőlem... Mert ugyebár az, hogy az ember kertes házban lakhat kicsi, és nagyobbacska gyerekekkel, az egy áldás. A házhoz tartozó szomszédok annyira nem, de ez nem általános dolog, mert biztosan van olyan is, akinek tök jó szomszédai vannak. Hát nekünk nem.
Egyik oldalról a húgomék. Khmmm... Ezt az oldalt nem minősíteném. A másik oldalról idősebb házaspár középkorú egyszem, és mint ilyen, hajadon, és tán tökéletesen érintetlen állapotban lévő lányuk(najó, ezt nem tudhatom, csak feltételezés). Aztán van még (merthogy sarokház) egy szintén idősebb(?), vagyis inkább friss nyugdíjas házaspár.
És az évek tapasztalatai alapján mondhatnám, hogy a szomszédok (és nem, nem sorolnám ide a családi kötődésű szomszédságot) bizony nem szeretik a gyerekeimet. Amivel nincs gond, szeretni nem nekik kell. A gond akkor kezdődött, mikor az én gyerekeim vették a bátorságot ahhoz, hogy az édes-dumálós-totyogós korszakból átléptek a mindig önállóbb, mindig hangosabb, és mindig többet sportoló korszakukba. Aztán a motorok után ugye törvényszerűen előkerült a foci, a kosárlabda, és a bicikli. Szomszédságnak csak a foci az, ami szúrja a szemét. Mert az a rohadt labda gömbölyű, nem pedig kocka alakú, és rúgják, nem pedig szépen, békésen rakosgatják egymás tetejére nagy egyetértésben, mondjuk a fűben ülve. A gyerekeim a szomszédság legnagyobb bánatára tökéletesen egészségesek, akik szeretnek odakint játszani, és így aztán focizni is. Ketten is, de ha többen vannak, az ugye még jobb. És a játék hevében bizony óhatalanul is előfordul, hogy akkorát sikerül belerúgni, hogy a labda repül, és nemhogy ki tudja hol áll meg, hanem egyenesen a szomszéd néni veteményesében. (amúgy még kárt nem tettek benne) Eleinte mindig hason csúszva kértek bocsánatot, és kérték vissza a labdájukat. (merthogy ugye az lett tanítva, kérj bocsánatot, ha bajt csináltál) Aztán szomszédnéni mindig kevésbé bírta elviselni azt a túrát, amit az a huszonöt lépés jelentett neki a kertje végébe, mindig érdekesebb hangnemben beszélt a gyerekeimmel. A gyerekek persze nem hülyék, többször is kijelentették már, hogy az ominózus szomszédnéni utálja őket.. (ami igaz lehet amúgy). Tegnap is átrúgták a labdát. Gyerekek sírva jöttek, hogy átment, de ők bizony nem merik visszakérni, mert a múltkor (vagy egy hónapja már) azt mondta, soha többet nem adja nekik vissza. Dédimama megszánta őket, és átment elkérni. Sírva jött vissza a labdával a kezében, merthogy sárkányunk őt is kiosztotta, mondván, nem adja vissza többet, meg egyáltalán, vegyünk oda hálót, hogy magasabb legyen a kerítés, úgyis adott a gyerekeknek 1.500 Ft locsolópénzt, abból telik rá. Hát, mit ne mondjak, ritkán húzom így fel magam, de most istenigazából elöntötte az a bizonyos az agyamat. Fogtam, előkaptam a pénztárcámból az említett összeget, abbahagytam az ágynemű visszahúzását, és átrobogtam. Közöltem vele, hogy a gyerekeim NEM pénzért locsoltak, még soha. És itt van, visszahoztam, mert NEM fogok belőle semmiféle hálót venni, mert a kerítés NEM az enyém, úgyhogy ezügyben a két tulajdonossal lehet értekezni (nagyszüleim). És nyugodtan tudomásul veheti, hogy a gyerekeim továbbra is ott fognak focizni, mert nem fogom kicsapni őket az utcára. Majd, amikor kárt okoznak neki, akkor forduljon hozzánk, és meg fogjuk téríteni az őt ért kárt. Mondom, ritkán vagyok ennyire paprikás, hogy ezt így egyszuszra... de ott és akkor kb. agyvérzést kaptam volna, ha nem oszthatom ki. Persze, ő nemhogy nem adott igazat, még meg is van győződve a sajátjáról (végülis szíve joga), de jött a lánya, és sűrű bocsánatkérés mellett mentegetőzött, hogy dehogy, persze, hogy visszaadják, csak szóljanak, mert nehogy átmenjenek, mert a kutya nekik támad (!).
És még az is előfordulhat, hogy a másik frissnyugdíjas szomszédot is ki fogom osztani, mert ahányszor a gyerekek megjelennek az udvaron, ő annyiszor kezdi el üvöltetni Boney M.-et olyan hangerőn, hogy a saját szavamat nem értem. (csukott ajtó-ablaknál pedig a tévét csak igen komoly hangerőn). Mert jó a Boney M. is, de ha én akarom hallgatni, akkor nem kényszerítem rá az egész utcát. Az meg egyenesen gerinctelen dolog így közölni a problémát, ahelyett, hogy odaállna, és azt mondaná, gyerekek, most legyetek szívesek kicsit halkabban játszani, mert ... (akármiért)
Jó a szomszéd a háznál, tényleg.... de leginkább akkor, mikor nincs otthon. :D

Mi lesz belőlük?

Elnézegetve a fiúkat, néha elgondolkodom, hogy vajon mi is lesz belőlük (és igen, ilyenkor elhessegetem minden jövőre irányuló rossz érzésemet)? Nyilván nem tudhatom még én sem, úgy, ahogy nekik sincs még fogalmuk sem róla. Persze, nem is kell még tudni, mert "ej, ráérünk arra még"
De azért, ha nem is konkrét szakmákat illetően, van róluk elképzelésem. Na persze, egyrészt nem én lennék, ha nem lenne, másrészt meg mégiscsak én vagyok az anyjuk.
Patrik mindig is megmarad ennek az intellektuális (ez az okostojás szép kifejezése) beállítottságú kis fickónak. Szerintem valami olyan szakmát fog választani, ahol megmaradhat ilyen kis magának valónak, mint amilyen most is, aminek köze lesz a számítógéphez, és maximálisan ki tudja használni azt a képességét, hogy olyan agya van, mint a szivacs, és olyan logikával is rendelkezik, amilyennel kevesen. Talán mindhárom gyerekünk közül ő lesz az, aki a legtovább fog tanulni, és ez tökéletesen természetes is lesz neki. Tehát azt gondolom, lehet belőle programozó simán. De ezen a vonalon olyan sok minden van már, amit én nem is tudok, hát még majd addig... Ami viszont számomra azért kevésbé jó dolog, vagy inkább nem épp a legjobb, azt is gondolom róla, hogy mindhárom fiam közül ő lesz a legmagányosabb, és még azt is simán el tudom róla képzelni, hogy sosem fog megnősülni, vagy épp lángolni a szerelemtől.
Erik nem kevésbé okos, mint mondjuk a bátyja (vagy akár az öccse), sőt, azzal a vehemenciával, amivel ő születése óta rendelkezik, valahogy az az érzésem, hogy ő lesz az, aki a legtöbbet hozza majd ki magából. Azt egyelőre nem tudom még csak elképzelni sem, hogy milyen vonal lesz az, ami végül megragadja, de semmiképp nem lesz neki való akármilyen száraz tudomány. Tehát tutira nem lesz bölcsész, nem lesz közgazdász, de bankár sem. Viszont abszolút neki való lenne a kereskedelem, vagy a vendéglátóipar, ahol az egyéniségét igazán kibontakoztathatná. A családi élete pedig? Hát azt hiszem, vele kapcsolatban kell majd a legtöbb lánynevet megjegyeznem, és végül ő lesz az első, aki nősülni fog, és ő lesz az is, akinek hármójuk közül a legtöbb gyereke lesz. És ő lesz az is, aki miatt a legtöbb álmatlan éjszakám lesz majd akkor, mikor már jogosítványa lesz, mert egy perc nyugta nem lesz többé itthon.
Rolikám pedig, ugyan nagyon kicsi még, (kikérné magának most, mert ő már Nagyfiú) de vannak az egyéniségére utaló tulajdonságai bőven. Az, hogy a legtöbb szeretet és örömet hordozza magában, és osztja szét maga körül a fiúk közül, az vitathatatlan. "Sokkal kevesebbek lennénk nélküle"-állapítottuk meg nem is olyan rég az apjával. Ez nem fog változni. És azt hiszem, ebben azért rám hasonlít. A kitartását abszolút az apjától örökölte. A kettő együtt viszont egy nagyon jó párosítás, mert így nagyon könnyen el lehet majd érni az álmokat. És hogy én hogy is gondolom, mi lesz ő? Nos, el tudom őt képzelni akár újságíróként, akár tévés személyiségként is. Vagy bármilyen kommunikációs vonalon. Fogalmam sincs, ezen belül mi is igazán, de azt gondolom, ő mindenképpen kommunikálni fog. Vagy esetleg tanítani. (de ugye az is kommunikáció) És kihasználva majd azt a végletekig, hogy a két bátyja mindenféle utat kitaposott már előtte, ő lesz az, aki a legnagyobb baráti társasággal fog rendelkezni, aki gátlás nélkül tart majd egyszerre akár két-három barátnőt is, de mégis, őt gondolom majd olyannak, aki megteremt egy, a mienkhez hasonló otthont. És szerintem ő lesz a fiúk között majd a kapocs. Ő szervezi meg a közös bulikat, a közös sörözéseket, vagy akármit.
És mire ezt megérem, hát bizony, lehet, hogy már a hajfesték is édes kevés lesz ahhoz, hogy leplezzem a koromat. :D Vagy már akkor nem is akarom már...

2009. ápr. 26.

Látomások, és félelmek

Ez most egy olyan írás lesz, ami miatt egyszer valaki elvitet kényszerzubbonyban, az tuti. Mert attól, hogy nekem teljességgel természetes, attól még másoknak nem az, sőt, aki ilyen, az biztosan nem is normális. Pedig de.
De hogy érthető legyen... Szóval, nem tudom miért pont én, és visszaemlékezni sem tudok rá, hogy mióta (de elég régóta már) látom azokat az embereket, akik már nincsenek. Ha tudom, hogy xy épp most, akkor már tudom, hogy na, basszus, akkor mindjárt megjelenik. És tényleg... van, hogy azonnal, van, hogy még azelőtt, hogy tudnám róla, hogy már nincs is itt. Tisztán látom az arcát, és teljesen biztos vagyok abban is, hogy szeretne velem kommunikálni, csak épp nem értem, mit is szeretne. Egy jó darabig ilyenkor rettegtem, és nem voltam hajlandó még a villanyt sem lekapcsolni, vagy egyedül maradni se a szobában, se a konyhában. Aztán elfogadtam. Akik tudnak róla, két eshetőség van.. vagy abszolút értik, és előbb-utóbb kiderül, hogy éltek már át hasonlót, vagy pedig hülyének néznek. A saját anyám is pl. És szájtátva bámult rám, mikor egyszer egy haláleset kapcsán elmeséltem neki a dolgot, merthogy "az apád volt ilyen hülye, ő is közölte, hogy nehogymár azt mondd, hogy meghalt, mikor tegnap jött velem szembe az utcán" (pedig már akkor nem mehetett) Szóval, igen, ilyenek, hogy jön, és látom, csak épp beszélni nem beszél. Fura, de ez van.
És ilyenek szerencsére nem csak olyanokkal vannak, akik odaátról látogatnak, hanem valóságos emberekkel is. Múlt héten történt épp, hogy fel kellett hívnom valakit, miután ugyanaznap vagy háromszor láttam bejönni a kapun. És olyannyira valóságosan jött befelé, hogy vissza is néztem, hogy most akkor mi van? Kiderült, hogy valóban valamiért aznap nagyon sokat gondolt rám.
Persze, szkeptikusan és földhözragadtan erre azt mondják, hogy csak olyan élénk a fantáziám, hogy el is hiszem, amit kitalálok. Én azt gondolom, nem így van, de senkivel nem vitázom. Mert ugye mindenki abban hisz, ami neki jó. Legyen az Isten, Sors, Univerzum, de akár Buddha, vagy Allah. Nekem tökéletesen mindegy.
Félelmek pedig...... a világban történő események miatt egyre inkább elhatalmasodik bennem az érzés, hogy ennek nem lesz jó vége. Nem tudnám jól megfogalmazni, hogy honnan veszem, vagy miért is gondolom ezt, de mégis, valahogy a zsigereimből érzem, hogy nagy baj lesz. A Jóisten mentsen meg bennünket ettől, mégsem tudok szabadulni. Mondjuk félretéve bármilyen ezoterikus gondolatot is mondhatnám, hogy "logikusan" az következik, hogy jön egy világméretű háború, ami sok mindenre megoldás. Egyrészt ugye felszámolja a világválságot, mert mi is lehet a jobb piacteremtő helyzet, mint a háború (volt már rá példa)?Másrészt "megtisztítaná" (ez egy nagyon hülye szó erre) a társadalmat azoktól, akik a szociális hálóban vannak, és csak és kizárólag onnan képesek táplálkozni, úgymint rokkantak, betegek... Harmadrészt, azért úgy nagyjából fél évszázadonként valahogy "kell" egy ilyen, hogy fenntartható legyen az egyensúly.
Ha nagyon csak tárgyilagosan szemlélem a dolgot, akkor azt mondom, megkezdődött a "tisztogatás", először az anyagi dolgokkal, aztán most ez a sertésinfluenza...
És még azokat az indulatokat és egyéb személyes dolgokat nem is tettem hozzá, ami abbéli félelmemhez vezet, hogy egyszer ezeket a "nagyon magyarokat" majd nem lehet megállítani. Mert a szó szoros értelmében szélsőségesek, és elvakultak, kompromisszumokra képtelenek, és megvan bennük az a nyers, ösztönszerű harci kedv, ami miatt egyetlen szóra ugranak majd, mint a harci kutyák a viadalokon.
Sokkal jobb lenne egyébként nem ilyennek lenni. Vagy legalábbis egyszerűbb.
És nagyon komolyan remélem, hogy sosem lesz igazam, legalábbis ebben a dologban.

Mi ebből a tanulság?

Az egész hétből, úgy gondolom. Vagy az egész szülinapi szervezkedésből...
Az első, és legfontosabb, hogy belássuk végre (bár ez sokkal kevésbé az én saram, mint mondjuk a húgomé), hogy már külön családdal rendelkezünk, és totálisan különböző a gondolkodásunk, az értékrendünk, a pénztárcánk, meg minden... (néha bizony elgondolkodom, valamelyikünket nem a gólya hozta e)
A második, hogy nem szabad túlvállalnom magam. Ezt sokadszorra állapítom meg, mégsem tudom sose betartani. Van, amit ilyenkor félre kéne tenni, mert megvár. De ez, amit most is csináltam, hogy minden kész legyen, és még ezen kívül is minden rendben legyen, ez nem megy.
Már csak azért sem, mert mindebből következik a harmadik tanulság, hogy többet kell pihenni, mert ez így nem oké. Idegeskedés is, meg kevés alvás is, meg még emellé a rendszer teljes hiánya, semmi jóra nem vezet.
És a legfőbb tanulság, ami azért mégiscsak a legfájdalmasabb is. El kell fogadnom, és meg kell tanulnom egyszer s mindenkorra, hogy hiába van egy közös családunk, mégiscsak van olyan, hogy én családom, Te családod. És ők külön vannak. És soha nem is lesz egy. Köthetek én megannyi kompromisszumot, vagy bármi mást, ez így marad.
Csak mindez előrevetíti a problémák sorozatát, mert lesz még itt ilyen-olyan ballagás, meg más jeles esemény, és akkor..... ? Akkor hogyan lesz?
De remélem, hogy amit értem nem is, a gyerekeiért meg tudja majd tenni.

Laza vasárnap

Csoda e, ha ez egész heti hajtás, stresszelés után a hét egyetlen olyan napját, amikor nem volt várható semmi történés úgy kezdtem, hogy a fél délelőttöt átaludtam? Számomra nem az. Más kérdés, hogy ennek következményeként már fejfájással ébredtem. (talán hülye teória, de szerintem ez a fajta a túlalvásnak köszönhető) És ugyan már a kávéivás után azzal kezdtem, hogy besóztam a lefekvés előtt fagyasztóból elővarázsolt kolbásszal töltött dagadót, meg kicsit belocsoltam olajjal. És ugyan lassan sütöttem, meg locsolgattam, meg minden, de mégis kicsit kemény lett. Így jártam. Nem volt ehetetlen, de tökéletes sem. Mondjuk ilyen vagyok én is, kicsit rágós, kicsit kemény, kicsit itt-ott azért puhább, de tökéletes semmi esetre sem. No sebaj.. túléltük a késői, ámde nem olyan finom ebédet. Közben a mosógép már a harmadik adag ruhát mosta, a teregetőnő (azaz én) a megfelelő ütemben pakolta fel a kötélre a ruhákat. Aztán ebéd utáni elpakolás, az isten áldja meg a mosogatógép feltalálóját.. . Forma 1 futam közben megírtam a jegyzőkönyveket, amik péntek óta félkész állapotban várakoztak rám, aztán nekiállhattam leszedni a már megszáradt ruhákat, megvarrni az épp soros holmikat. Gyakorlatilag ugye a szokásos semmittevős nap.
Az meg tökéletesen mellékes, hogy a heti nyílt napra rohangálás, meg a többi idegeskedés éreztette még a hatását, mert néha-néha azon kaptam magam, hogy siratom a varrnivalót, csak úgy, minden ok nélkül. Pedig az ugye sokkal inkább derültségre ad okot, ha végre nem lyukas valami.. Hát nálam nem. És a gyerekeim sem könnyítették meg a helyzetet. Mert vagy vadul és ádázul küzdöttek egymással, vagy pedig éheztek. Mindegy mit, de enni kellett. Joghurtot, gyümölcsöt, szendvicset, akármit. A sorrend is lényegtelen. Csak kaja legyen. Én meg egy idő után, és némi morgás után bizony kiakadok, és kifakadok. Csúnyán, és kiabálva. És aztán gyors és rohamléptekkel rohanok a lakás legkisebb helyiségébe, mintha húdenagyonsürgős dolgom lenne ott, pedig csak azért, hogy ne lássák, már megint bőgök.
És akkor este 7-kor egyedül maradtam, mert akinek van munkahelye, és tökéletesen hasznos tagja a társadalomnak, annak bizony menni kellett. Én nekiláttam a képeket letölteni, abban a szuper kis idegállapotban, és mikor harmadszor is azt írta ki az a hülye dög, hogy az usb eszközt nem lehet felismerni, hát bizony, majdnem odavágtam... az eszközt is, meg úgy egyáltalán. De mély levegő, minden kábel ellenőrzése, majd utolsó ötletként gépet kikapcsoltam, visszakapcsoltam, és igen, működött. Képek jók lettek, csak egy nem, persze, hogy pont az, amin én vagyok a fiúkkal. No, mindegy, jól érzékelteti legalább a lelkiállapotomat. Mert olyan kis tökéletes családi fotót lehetett volna ott csinálni. Csak ahhoz család kellett volna..
Az este további részében pedig megintcsak vita, veszekedés, és társai... És mondhatom, hogy mire 11 után végre bezuhantam az ágyba, már gondolkodni sem volt energiám.
Hát, ilyen egy laza vasárnap mifelénk.

Szülinapi buli, meg előtte és utána

Kicsit több alvás után, mint a megszokott, szombat reggel úgy pattantam ki az ágyból fél kilenckor, hogy Te jó isten, a torták! Nem mondom, hogy jólesett rögtön húdenagyontevékenynek lenni, de nemigen volt más választásom. Másik felem másfél óra múlva angolosan távozott a hivatalos verzió szerint leltározni, a nemhivatalos szomorú igazság szerint pedig csak egyszerűen elment, mert mégiscsak neki lett igaza, és persze, hogy nem vett részt azon a bizonyos ebéden. Szóval, ottmaradtam egyszál magamban három túlpörgetett gyerekkel, akik alig várták az éttermet, (Rolikám "nagyon izgatott volt") és a két darab sürgősen elkészítendő tortával. A torta készítés még csak ment. A feketeerdő torta sitty-sutty a hűtőbe került, és mondhatom, hogy szép is lett. A diabetikus túrótorta túrókrémének keverése közben a kézimixerem úgy döntött, neki egy évtized épp elég volt a munka frontján, és nem volt hajlandó tovább együttműködni. Így aztán hamar kölcsön kellett vennem az anyámét (ilyenkor jó, hogy ennyien vagyunk itt). De elkészült. Végre arra is rájöttem, hogyan kell a barackot olyan szép egyformára vágni (tojásszeletelővel). Tehát bekerült ez is a hűtőbe. És ott álltam egy romokban heverő konyhával, három, még mindig maximum fordulatszámon pörgős gyerekkel, egy órával indulás előtt, és még nem tudtam, hogy fogom bejutattni a tortákat a célhelyre. De aztán sógorom riasztásával megoldódott ez is. Én épp akkor értem haza a tortaszállításból, mikor a többiek már el is indultak. És akkor a rohanás folytatásaként gyorsan kellett átöltöznöm, mert vártak rám. És azt sem tudtam, mit vegyek fel. Mert a kiszemelt nadrág leesik rólam, a szoknyámhoz nincs cipőm. Utolsó utáni pillanatban találtam magamra egy még talán soha fel sem vett nadrágkosztümöt, és még cipő is akadt hozzá. És hát ciki, nem ciki, rám várt mindenki az étterem előtt.
Bevonultunk, megkaptuk az asztalunkat, elhelyezkedtünk. Mire mindenki leült, megjelent a meglepetésként meghívott kedvenc unokatesó anyukám mellett egy koktéllal a kezében, és megkérdezte: "Hölgyem, születésnapja alkalmából megkínálhatom egy koktéllal?" Anyukám nem ismerte fel azonnal a hangot, csak mikor odafordult. A meglepetés tökéletesen sikerült, tátva maradt a szája, kikerekedtek a szemei, de elsírta magát örömében. És innentől ment minden,mint a karikacsapás. Gyakorlatilag minden flottul, örült az albumnak, amit kapott a tesóméktól, az elmúlt 50 év képeiből összeválogatva, tudta a választ a kvízkérdésekre, amit szintén a húgom állított össze (ki más), és Patrik olvasta fel, Erik pedig értékelte a válaszokat. A legendásan jó memóriáját tesztelték vele, merthogy még mindig tudja azt is, mennyiért vette az én első rugdalózómat, meg ilyenek... Kapott még egy albumot, amiben mindenféle érdekes alakokhoz van az ő arca montírozva.
Aztán megérkeztek a torták. Mire meggyújtottam az 50 gyertyát, igen komoly égési sérüléseket szenvedtem, de túléltem azért. Kétszerre sikerült elfújni az összeset. Miután a tortaevés is véget ért, szedelőzködtünk, még készült egy csoportkép az étterem előtt, ismét egy fájdalmas pillanat, hogy ühüm, mindenki rajta van, mindenki párosával van, csak én, mint valami elvált nő... No, mindegy..
Mire hazaértünk, iszonyatosan fájt a fejem. Hányingerig. Minden mozdulat. Úgyhogy gyógyszerrel és kávéval indítottam. Aztán félóra fekvés szigorúan mozdulatlan fejjel, még ha összedőlne a ház is. Valamennyit használt, de nem sokat.
Megérkezett a "leltárból" Ő is, persze, éhesen. Még jó, hogy az étteremben összecsomagolták a maradékot, mert ha neki kellett volna állnom főzni, vagy sírva fakadok, vagy nem eszik...
Aztán egy újabb telefon, a negyedik baráttal, közben a fejfájás hullámokban hol rámtört, hol elmúlt, érdekes érzés.
Amikor már azt gondoltam, hogy na, most aztán végre nem fáj, és most már fellélegezhetek, mert minden oké, jött a következő stresszforrás. (bírom én, nemgond) Egyik, hogy odafent anyuéknál elment a net. Semmit nem találtunk magunktól, hogy mi is lehet a bibi, hát akkor telefonáljunk, és jelentsük be a hibát. Na, mármint telefonáljunk, azaz én. Mert az én anyám egyrészt, másrészt ők meg ugye nem, mert nekik aztán hiába mondanak akármit, vagy kérdezhetnek bármit, úgysem értenek hozzá. Így aztán enyém lett a nemes feladat, hogy pötyögjem a ping-es parancsokat, és megtudhassam, hogy gyakorlatilag csak a nyilvános oldalakra nem tud kimenni a gép, mert úgy egyébként a dns szervert eléri, csak ott reked meg. Végül eljutottunk oda, hogy csak felveszi hibára. Na, megkönnyebbülve letettem a telefont, hogy akkor most ők is megnyugodhatnak, mert elindult valami, aztán majd szépen kivárják, hogy mikor is jönnek hibaelhárítani.
Jövök lefele, és megdöbbenve látom, hogy sehol senki. Se férj, se gyerekek, se az autónk. Fogalmam nem volt, hova mentek, és minek.. és én miért nem tudok róla? Persze, a telefonja idebent csörög.. (tudnám, minek neki). Mire eljutottam odáig, hogy na nem baj, akkor leülök a gép elé, vagy nekiállok a hétvége harmadik tortájának, addigra jöttek, mert Rolinak wc-re kellett menni. És rögtön meg is tudhattam, hogy újabb balhé volt. Mert a gyerekek nem ott és úgy és akkor játszanak, ahogy az megfelelő lenne mindenkinek, és úgy és olyan hangon szólnak rájuk, ahogy az nem volt megfelelő az apai fülnek, így aztán az estét parkban focizással töltöttük. Ami úgy egyébként jó lett volna, ha nem kapom folyton az áldást, miszerint milyen családom is van (hát ja, én aztán tehetek róla marhára). Mindegy, már megszoktam.
Este hazaérkezés után még gyerekfürdetés után neki kellett látni a Barbie-tortának. Amit egyébként elég régóta szeretnék már megcsinálni, csak három fiúgyerekkel nem volt eddig kinek. Most végre alkalom nyílott.. És persze elsőre nem sikerült. Aztán mégis. És szép lett, vagy legalábbis nekem tetszett.
És még mindezek után mindenki közölte, hogy bizony, éhesek. És még vitázni sem vitázhattam, mert tényleg, a nagy rohanásban, meg egyebekben a klasszikus vacsora elmaradt.
Úgyhogy így esett, hogy ismét este 11-ig mosogattam, és ismét éjfélkor kerültem ágyba.

Összeomlás

Van az úgy, mikor egyszer csak minden borul, és beborít, és annak a vége olyan, amit tőlem aztán nem várnának. Senki. És bámulnak ijedten, értetlenül, hogy pont én?
De haladjunk azért sorjában. Szóval, úgy indult a péntek, hogy csütörtök éjjel fél kettő körül kerültem ágyba, mert be akartam fejezni a pillecukor rózsákat, de olyannyira nem boldogultam, gondolom egész egyszerűen a fáradtság hatására, hogy inkább feladtam. Kevés alvás után úgy kellett kelnem, hogy tudtam, mi minden vár rám. Az hagyján, hogy rózsagyártás, mert van azért az alkotásnak valami szép, és feszültséglevezető hatása is, de telefonos próbavásárlás, aminek ugyan vasárnap este a leadási határideje, mégis muszáj megcsinálni, mert hétvégén az ügyfélszolgálatosnak is hétvége van. Persze, hogy már ez sem ment simán. Volt, amelyik biztosítót kétszer teszteltem, mert nem tudtam az ügyintéző nevét megszerezni. De végül sikerült. Úgyhogy nekiláttam virágot gyártani. Meg közben mézeskalács kosárkát formázni (persze, ez nem sikerült). Közben pedig hallgattam életem párja egy-egy beszólását, és igen komoly mennyiségű kávét fogyasztottam ahhoz, hogy talpon bírjak maradni. Enni persze nem, arra sajnáltam az időt. Talán ha nincs az a telefon délben, ami tök jól kikapcsolt, és kizökkentett a feszültségből, akkor hamarabb bekövetkezik a nemvárt fordulat, de szerencsére tökéletes érzékkel telefonált valaki, akivel jót dumáltunk, jókat nevettünk együtt. A délután rohant, én meg rohantam vele, mert ezt kellett elintézni, gyerekért menni, vásárolni. És még persze mindezek után valamit enni sem ártott volna, csak az nem termett csak úgy az asztalon. Édes párom kitalált magának olyat, amit csak Ő szeret, tény, hogy meg is csinálta magának a tejszínes-gombás tarjaszeletet. Mondjuk eközben én újabb telefont kaptam (érdekes, hogy a barátok megérzik tán, mikor csúcsosodik az emberben a feszültség, vagy mi, mert tökéletes érzékkel hívtak, és segítettek levezetni), meg őrt álltam, mert érkezett a virágkosár, ami meglepetés, mert 50 szál, meg hát úgy egyáltalán.
Virágkosár megérkezett, szép lett, de nem az az igazán friss virág volt, és mert Ő, aki épp befejezte az evést, megjegyezte, hogy miért is nem adjuk át, hát átadtuk. Tudtam, hogy megint a part két széle között találom magam, odabent nyakig a patakban... mert egyik oldalnak megfeleltem, másiknak pedig nem. Így is lett. Virág igazi meglepetés volt, anyukám szája tátva maradt, elsírta magát, aztán gyönyörködött, és szörnyülködött, hogy ekkora költségbe vertük magunkat (nemisám). És mindezek után ettem is. Aztán balhéztunk egyet a másik oldallal (aki történetesen ugye a húgom), mert bunkó vagyok, és keresztbetettem, és nem így beszéltük meg. Meg sem beszéltük. Az ő fejében összeállt valami, amit mindannyian kellett volna, hogy kövessünk, mert az úgy jó, és szentírás, és kész. Érdekes, hogy mindketten mérlegek, és tényleg, baromira egyformák is, csak másképp. Szóval, balhéztunk, ugyan nem nyeltem vissza a gondolataimat, kimondtam, még akkor is, ha már ott és akkor a végtelenségig tartottam magam, mert éreztem, hogy ez már nem oké... És láttam, hogy fura neki, hogy nem csak ő veszekszik, hanem talán életünkben először igazi partnerére akadt bennem, mert bizony én is felemeltem a hangom, pont, mint ő, és ezegyszer én voltam az, aki rávágta az ajtót. Remegtem, és szédültem, de még visszaértem hozzánk. Az ajtófélfáig. És onnan nem tovább. Mozdulni nem bírtam, mert sötétedett előttem minden, zúgott a fejem, és indult minden pont úgy, ahogy szokott. És akkor, ki tudja honnan, és milyen hatodik érzék által megsúgott megérzéssel, megjelent a két nagyobb gyerekem, és abban a pillanatban, ahogy ijedten rámszóltak, "Anya, rosszul vagy? Anya, mi a baj?" Megindultak a könnyeim, és képes voltam eljutni a székig (ami egyébként egy lépés csak). Persze, másra még nem voltam jó, így aztán a két gyerekem riasztotta az apját, aki nem kisebb ijedelemmel jelent meg egy szempillantás múlva. Eltelt így pár perc, hogy szemléltek, azzal a kutakodó tekintettel, mígnem sikerült annyira visszanyernem önmagamat, hogy rájuk mosolyoghattam, és felállhattam. És miután kis hidegvízzel még rásegítettem az észhez téréshez, csörgött a telefonom.. és hívott a harmadik barát.. tökéletesen ráérezve, hogy most épp baj van.
Azért még estig párszor sikerült elsírnom magam csak úgy, nehéz volt uralni az iszonyatosan remegő kezemet, de összeszedtem magam, és befejeztem azokat a rózsákat. Attól kicsit megnyugodtam, mert legalább szép lett, és valamelyest kárpótolt.
És éjfél körül már ágyba is kerültem épp a teljes kimerültség határán.

2009. ápr. 23.

Fogak

Nálunk valamiért ez mindenkinek keresztje. Mármint a fogaink. Annak még nem jártam utána, hogy mit jelenthet a dolog.. pedig biztos van valami, amit az ezoterikával foglalkozók tudnának rá mondani.
Nekünk is rossz fogaink vannak. Nekem is, a páromnak is. Kettőnk közül én vagyok a "szerencsésebb", mert nálam, ami látszik, az azért még elfogadható. Szépnek azért nem nevezném, bár nem áll szabálytalanul, vagy ilyenek. Viszont hátrébb már nemigen van olyan, ami ha még ott van a helyén, akkor ne lenne benne tömés. Pedig én még a dentocar tabletta nemzedékéhez tartozom (annak idején ugye az oviban adagolták a kis gyógyszerkét). A párom már kevésbé szerencsés, hiába volt annak idején a csodaszámba menő Blendi fogkrém, meg a propaganda-matricák a hűtőre ragasztgatva: "Mekk Elek az ezermester, elrendelte, naponta egyszer, mossál fogat Elmex-szel". :-D Szóval, hiába minden, ha egyszer olyan fogazatot sikerült örökölnie, ahol a zománc alatt bizony nemigen volt semmi. És ha a zománc lepattant, annak a fognak "lőttek". Így lett neki már Patrik születése évében a felső fogsora csináltatva.
Ezek után csak elkeserítő volt, nem pedig meglepő, mikor elsőszülöttünk első fogai 10 hónaposan végre előbukkantak (addigra kb. esküdni mertünk volna rá, hogy neki nem is lesz) zománc nélkül. Sokáig keresgéltünk valakit, aki segítene. Volt részünk mindenféle megalázó beszólásban (minek zabáltatok össze mindenféle sz@rt vele), csak épp megoldást nem nyújtott senki. De aztán sikerült, és eleinte heti kétszer, később hetente egyszer hordtuk Pákozdra ecsetelésre egy nagyon aranyos doktornénihez. A kezelés sikeres volt, a zománc felépült, de sosem lettek szép kis hófehér tejfogai. Pedig mosta minimum kétszer minden nap (elmex-szel), és ugyan evett csokit is, chipset is, de rágta a répát is, az almát is, tehát azt gondolom, nem rajta múlott. Meg nem is rajtunk. Reménykedtünk azért, hogy majd a maradó fogai már szépek lesznek. Háááát... sokkal kevésbé csúnyák, mint a tejfogak voltak, de mégsem az igazi. Fogmosás után még szép, nem lepedékes, de amint eszik, vége... tehát vagy folyton sikáltatjuk, vagy nemtudom. Ráadásul ugye itt a műfog. Amivel csak a baj van. Mert megvan, végülis esztétikailag tényleg a legszebb megoldás volt, amit választottunk, de már kétszer ragasztattuk vissza. És minden ilyen pénzbe kerül (jó, most a nyuszi ajándéka volt a doktornénitől), idegeskedés, és még az hagyján, hogy én majd agyvérzést kapok tehetetlenségemben, de a gyerek mindannyiszor kétségbe esik miatta. Már nem focizik, hogy nehogy... már sokmindent nem csinál, hogy nehogy... és abba inkább bele sem gondolok, hogy ez még 8 évig húzódik, amikor majd kezdődik elölről, mert akkor kaphat majd igazi műfogat (igaz, azt már majd nem kell ragasztgatni). És ha mindez nem lenne elég neki, van egy csomó tejfoggyökér, ami nem szívódott fel, és ki kéne húzni, mert akadályozza a maradó fogait, van már gyökérkezelt foga, és vannak tömésre váró tejfogak, amit meg kéne csináltatni a szájhigiéné miatt legalább.
Erik fogai még a legszebbek. Ugyan az övé is hajlamos a lepedékképződésre, és az elszíneződésre, de talán ő a legszerencsésebb köztünk. Ami azért érdekes, mert ő az, aki a legtöbbet rágcsál mindenféle chipset, csokit, és társait. És a legtöbb ilyen-olyan löttyöt issza, ráadásul úgy, hogy "öblöget" vele. Most ugyan sorban adakozza őket Fogtündérnek, de remélem a helyére növő fogai is szépek lesznek, és sokáig maradnak is a szájában.
Rolikám is korán kezdte a fogorvoshoz menést. Egy szerencsétlen esés kapcsán tudtuk meg, hogy pont olyan a fogazata, mint az apukájának. Lepattant a zománc, és alatta semmi... Ugyan le lett kezelve, és talán sikerült megállítani a folyamatot, de emiatt nem szép az övé sem. És rögtön a két felső metszőfogán látszik. Az, hogy neki is van lyukas rágófoga, ami időnként úgy bedurran, hogy sikít a fájdalomtól, már nem is meglepő, ugye?
És akkor itt és most elárulom, hogy az apámnak már harmincévesen alul is, felül is műfogai voltak. A nagyanyámnak egy darab foga sincs, a nagybátyáimnak szintén (de csak mert félnek a fogorvostól, és nem csináltattak). Az anyámnak pont olyan fogai vannak, mint nekem, tehát elöl még csak-csak jók, hátul egyáltalán nem. A férjem családjában apósomnak ugyanolyan fogai vannak, mint a férjemnek, a sógoromnak műfogai vannak, anyósomnak szintén...
És még mondja valaki, hogy a rossz fogat nem lehet örökölni. Dehogynem... pedig sokkal szívesebben hagytam volna én is a gyerekeimre egy pár milliót.

Filozofikus

Azon gondolkodtam valamelyik nap, hogy mit is mesélnék akkor, ha összefutnék egy mondjuk 10 éve nem látott emberrel. Van ilyen jópár, lévén nem is volt érettségi találkozónk sem, és annak is már 12 éve. Mondjuk egy ilyen osztálytalálkozón nyilván csak a tényekre szorítkozik az ember, és elmesélném, hogy született szép sorban három fiam. És akkor itt véget is érne a mesém? Pedig azért ennyire nem vagyok sablon-ember. Csakhogy ha szigorú tényeket kell közölni, akkor mit is mondhatnék? Mert nem voltam világkörüli úton, de még csak külföldi nyaraláson sem. Nem mentem főiskolára, majd onnan még tovább esetleg mindenféle képesítést szerezni. Pedig lehettem volna akár egy tök jó pénzügyi szakember is. De tudom, miért nem lettem. Mostanra kiégtem volna, és egy unott, fap...a lennék.
Azt viszont mégsem mesélném el bárkinek, hogy az elmúlt évtizedben lettem az, aki most vagyok. Komoly kis út áll mögöttem. És még mindig nem teljesen tiszta minden. Még mindig vannak a múltamban elfogadásra váró dolgok. Nem nevezném már őket problémának, de azért van még vele mit tennem. Voltak euforikusan boldog pillanataim, és voltak öngyilkos hangulataim. Voltak kétségeim magammal szemben, másokkal szemben. Voltak jó és rossz döntéseim. Voltak betegségek, véltek és valósak, amivel meg kellett küzdenem. Voltak anyagi nehézségek, és volt pár hónap, mikor anyagilag bármit megengedhettünk magunknak. Voltak viták, sírások, ajtócsapkodások. Ez mind olyan, ami mindenki életében ugyanígy van. Kinél melyik az, amelyik dominánsabban van, vagy épp volt jelen. De ettől leszünk azok, akik vagyunk. Ettől lettem én az az ember, aki jelen pillanatban jóban van a világgal, még akkor is, ha a világ kicsit peremre kényszerítette. És az az ember, aki elfogadta magát olyannak, amilyen. Olyan ember, aki feltétel nélkül szeret, és feltétel nélkül ad, de már nem mindenkinek. És olyan ember, aki már nem küzd körömszakadtáig azért, hogy látszatra minden rendben legyen. Nem kell a látszat, mert semmit sem ér tartalom nélkül. A tartalomtól lesz minden érdekes és értékes.
Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet minden mindenkinek jó, és már nem törekszem arra, hogy mégis mindig jót akarjak. Illetve dehogynem. De egy évtized (illetve igazából három) kellett ahhoz, hogy én is fontos legyek. És ne kullogjak a sor végén örökké.
Nem vagyok hibátlan ember, vannak, voltak és biztosan lesznek is még rossz döntéseim, nagy melléfogásaim, bár törekszem ennek az ellenkezőjére. Mégis rendületlenül hiszek abban, hogy a saját kis mikrovilágom jobb lesz attól, amilyen ember én vagyok. Azért, mert érzek. Szeretek, és nemszeretek, szívből mosolygok, és szívből kesergek. Elfogadok. Mindent, amit kaphatok. És adok mindent, amit adhatok. Nem követelek, és nem hagyom hogy követeljenek tőlem.
Egyedül tettem meg az utat idáig, és mégsem. Mert nem lehetnék az, aki vagyok, ha nem lennének mellettem és körülöttem azok az emberek, akik itt vannak.
De azért egy ilyen osztálytalálkozón mégiscsak véget érne a mesém hamar. ;-) Mert a többség csak a felszínt kapirgálja.

2009. ápr. 22.

Már megint a betegség

Rég írtam a nyavalyámról. Ennek csak egy oka van. Próbálok úgy élni, mintha nem is lenne. Abszolút optimistán tekintek magamra, ha tükörbe nézek, nem egy beteg ember néz vissza, tehát egészséges vagyok. :-) De mit számít ez a nagyfokú optimizmus, ha azért lépten-nyomon szembesítenem kell magam a saját korlátaimmal. Mert vannak. Ott kezdődik, hogy ha délelőtt mennem kell valahova, akkor nem vehetem be reggel a gyógyszeremet. Vagy bevehetem, de akkor nem ehetek. De ha nem eszek, akkor hangosan korog a gyomrom. Elkövettem párszor azt a hibát, hogy bevettem a gyógyszert, aztán "nem evés" címén egy müzliszeletet, vagy épp egy túrórudit ettem csak meg, lévén az ugye nem reggeli. De ennek a dögnek az is elég. És bizony, jártam már úgy, hogy olyannyira belassított így együtt ez az egész, hogy látványos volt. És az ciki, mikor nézem a pénztárcámban a pénzt, mert fizetni kéne, és nem ismerem fel azt az érmét, amit látok. Tanulság: vagy megyek valahova, vagy gyógyszert szedek. Ez teljesen működőképes dolog lesz, amíg nem állok munkába. Onanntól lesz nehezebb. De nehogy ezen múljon már, majd megoldom.
Aztán ha mindezt el is rendezem teljesen jól, akkor is ott van még a kiütés, és az ezzel járó viszketés tünetegyüttes. Amit bizony, ha beindul, képtelen vagyok legyőzni. Mert akkor meg KELL vakarnom. Meg csúnya is amúgy, de az legyen a legkevesebb, nem veszek rövidnadrágot, vagy akár rövid szoknyát.
Na, és a legnagyobb bajom. Ezzel küzdök a legtöbbet. A rendszer. Vagyis inkább a teljes hiánya. Mert az rendben van, hogy reggelizem (aztán viselem bambán a következményeit zsibbadó nyakkal), kőkemény munkával rászoktattam magam. Aztán van, hogy délután ötig sem leszek éhes. Akkor észbekapok, és eszem. És aztán itt vége az evésnek. Mert ha olyankor ebédelek, akkor már vacsora kinek kell? Tehát a rendszeres étkezés hmmm... mondjuk úgy nem annyira az én asztalom.
Az alvás a másik. Napi nyolc óra minimum. Nyolc óra elpazarolt idő az amúgyis értékes időből, amiből mindig olyan kevés van. Ez az egyik. A másik pedig. Az azt jelenti, hogy este 10-kor már aludnom kéne. Kb. gyerekkoromban aludtam utoljára olyan korán. A legjobban kifársztós napjaimon is legkorábban éjfélkor alszom el. És még akkor is tudnék mit csinálni. Fél hétkor pedig idióta zenéjével ébreszt a telefonom. Jó, itt azért szoktam még lógni egy kicsit, tehát azért mondjuk a hat és fél óra alvásom megvan. És hétvégén esetenként rápótolok erre, de az hiba a részemről, mert akkor egész nap fáj a fejem.
A harmadik a stresszmentes élet. Na, hát ez nálam nem létezik. Mert hol egy telefon jön, hogy kirúgták a gyerekem fogát, hol egy csekk, hol egy beszólás valakitől. Tehát ezt én nem tudom kivitelezni. Mert olyan nincs, hogy mindenre legyintsek. (Így aztán nem legyintek semmire)
Így aztán nyögöm az elegáns betegségem fejlezsibbasztó, vagy épp ujjmegmerevedős, vagy csak megszólalni képtelen, vagy épp agykikapcsolós mellékzöngéit felemelt fejjel. Mert nem látja rajtam senki. (azt már nem) Végül is nem fáj.A legtöbb dolgot nagyon frankón el lehet titkolni. Vagy épp elodázni egy-egy másra irányuló megjegyzéssel.
Azt nem tudom, hogy miért titkolom. Nem kéne emiatt szégyenkeznem, egyáltalán. És nem is hiszem, hogy ezt annak lehetne nevezni. Inkább valamiféle dac. Hogy majd én megmutatom.. Meg különben hogy is magyarázzam el azt az érzést, mikor olyan, mintha én lennék egyedül a világon, mert minden olyan elmosódott körülöttem. Nem tudom, lehet e ezt így érteni, vagy megérteni. De semmiképp nem lehet tudni, csak annak, aki átélte. De nem kívánom senkinek.
Inkább viselem én, azzal az elszántan vidám mosollyal. :-)

Ovis nyílt napok

Épp a napokban zajlanak. Konkrétan tegnap, ma, és holnap. Tavaly volt először ilyen kezdeményezés, hatalmas élmény volt látni, milyen is egy ilyen ovis foglalkozás. Persze, benne van a pakliban, hogy bizony van benne "kirakat", de ettől mondjuk igyekszem elvonatkoztatni.
Tegnap mindkét ovisomat megnézhettem torna-foglalkozáson. Eriknél látszott, hogy egyébként is sokat mozog, semmi nem volt tőle idegen, amit csináltak, sem a bordásfalra mászás, sem a törzskörzés (azt hiszem, így hívják), se a labdadobálás. Meg hát nagycsoportos, és már majdnem vége is van az évnek, így aztán sokkal inkább az iskola küszöbén áll már, mint az ovis csoportban bent. Ez így jó. Azt meg nem is gondolom végig, hogy hogy is lett volna, ha nem ragaszkodom tavaly foggal-körömmel az oviban maradáshoz. (mert lehet, hogy jobban járt volna?). Kicsit azért elgondolkodtam, de aztán arra jutottam, hogy kárt nem okoztam vele, mert ha ugyan fejlesztést nem is sokat kapott, de legalább ez alatt az év alatt sokkal magabiztosabb, önállóbb, talpraesettebb lett, tehát a szociális fejlődésének mindenképpen jót tett. A többivel meg nem vagyunk elkésve, mert olyan nagy baj azért nincs.
Roli tegnapi foglalkozása hihetetlen nagy élmény volt. Már eleve az a 20 kiscsoportos abban a nagy tornateremben. És ahogy teljes átéléssel figyelték az óvónénit.. zenére tornáztak először, fantasztikusan aranyosak voltak. És van ritmusérzékük, jelentem. Aztán padon húzták magukat, gurultak, ugráltak a karikákba. Meglepő volt számomra, hogy vannak még köztük olyan kicsik is, akik nem bírják húzni magukat, vagy épp nem tudnak páros lábbal ugrálni. :-) De igazi kis édes csöppség mind. Büszke voltam a kicsi fiamra, hogy tudta, látta, hogy ott vagyok, mégis csak odaintegetett, és tette a "dolgát". Most mondhatnám, hogy persze, mert tök jól felkészítettem a helyzetre. De ez így azért nem igaz. Tény, hogy beszéltünk róla előtte este, hogy megyek, de ő nem rám figyel, hanem az óvónénire, mert csak "néző" leszek. Azért nem becsülöm le magam, úgyhogy biztos ez is számított valamit. De azt hiszem, leginkább azért volt olyan, amilyen, mert őt már tényleg úgy tudtam szeretni, hogy el is mertem engedni. Nem követtem el azokat a bakikat, amiket Patrikkal, akit nagyon hosszú ideig nem adtam ki a kezeim közül (mintha legalábbis kannibálok vártak volna itt rá), vagy aztán Erikkel, akit nagyon hosszú ideig olyan irdatlan lelkiismeretfurdalással szerettem. Emlékszem, mikor Roli megszületett, jött a védőnő hozzánk, és akkor mondta, hogy az lenne minden gyereknek a legjobb, ha harmadiknak születhetne. Mert az elsőt mindenki agyonfélti, agyonbabusgatja, a másodikat már annyira nem, de mégis... a harmadik pedig már ténylegesen gyerek lehet.
Ma pedig újfent az oviban voltam, ma a kicsiknél, tehát Rolinál kezdtem. Először azért odajött, bújt, puszilgatott, nyilván fura volt a helyzet, hogy bent a csoportban vagyok, gyakorlatilag a magánszférájába kukkolok bele. El kellett telnie pár percnek, míg feloldódott. De aztán megint csak elmondta a jelét névsorolvasásnál, aztán énekeltek, aztán mesét hallgattak (A három pillangó), ami közben megint csak énekeltek, és aztán festettek katicát (dióhéjból), meg a katicának füvet (papírból). Megint megcsodálhattam azokat a kis ügyes kezecskéket, amivel olyan (számomra) hihetetlen temészetességgel alkot. Azért hihetetlen, mert ő az egyetlen, aki nem csak szeret, hanem tud is rajzolni, festeni, vagy bármit. Ő az, aki azonnal gyúr, és szaggat, amint meglátja nálam a gyúródeszkát vagy a nyújtófát. Örülök neki egyébként, csak fura.
Summa summárum ma is nagyon ügyesen helyt állt az oviban, gond nélkül megértette, hogy akkor én most elmegyek, mert Eriket is megnézem, és majd délután jövök érte. Egy puszival és egy "szia, anyával" elengedett.
Aztán Eriknél meg koppantam. Mert oda bizony már nem lehetett menni, mert próbálják a ballagási műsort. És az übertitkos. Csak azért bánt kicsit, mert reggel még szóltam is, hogy ma először Rolihoz megyek, és csak utána hozzájuk. Mondhatta volna az óvónéni, hogy fordítsak a sorrenden, mert különben nem látok semmit. De jó, mindegy... az iskolában lesz úgyis elég alkalmam majd megnézni. Bár közel sem annyi, mint Patrikot, mert ugye ott és akkor megint csak osztódnom kell majd.. De megoldom majd. :-)
Azért jó dolog ám így belepillantani a gyerekeim életébe. Még akkor is, ha néha ilyen alkalmakkor felsóhajtok, hogy "már megint"? Mert a fél életemet a konyhában töltöm, a másik felét pedig a gyerekeimmel kapcsolatos ügyintézéssel. De ez így kell, hogy legyen. Mikor, ha nem most? És kinek, ha nem nekik? :-)

2009. ápr. 21.

Miért?

Nem azért nem írok mostanában annyit, mert nem lenne mit. Éppenséggel lenne, valós történések is vannak mindig, mert olyan nincs, hogy nálunk ne történjen valami. Meg persze vannak dolgok folyamatosan odabent is, amik esetleg arra várnak, hogy kiírjam őket magamból, hogy aztán talán kevesebbet morfondírozzak rajta. Szóval, éppenséggel téma az lenne. Csak valahogy nincsen "ihlet" (ez baromi nagyképű szó ide) hozzá. Több olyan dolog is van, amit képtelen vagyok leírni, mert nincs semmi értelme szavakba öntve már. Nehéz ezt elmagyarázni. Vagy csak nekem nem megy.
Érdekes mindenesetre, hogy ha a decemberi hangulataimra gondolok, attól szerencsére most fényévekre vagyok. Nincsenek annyira mélypontok, meg még mélyebbek. Mondhatnám azt is nyugodtan, hogy boldog vagyok. (mert tényleg) De nálam mindig van egy DE vagy egy CSAK, még ezzel kapcsolatban is. Mert tényleg, boldog vagyok mostanában, mert mindenki egészséges, mindenkivel minden rendben (a kirúgott fogat és hasonlókat nem számítanám ide), mégis időről időre felmerül bennem, hogy akkor hogyan is legyen tovább.. Mert kéne munka, de a munkának meg én nem kellek. De akkoris kéne kezdeni valamit magammal, mert ez az örökös takarítás, főzés, mosás, sütés és társai azért kicsit gázos néha. Nem mintha lebecsülném az itthon végzett munkám értékét, ellenkezőleg. Csak kéne valami... amit nem tudok még, hogy mi.
De megtudom ám. :-) Úgysem nyugszom addig.
De most villámsebességgel megcélzom az ágyamat, mert őrülten elfáradtam ma a nagy hangyairtó akcióban.

2009. ápr. 18.

Blogsablon és traktor

Az a nyughatatlan fajtám, ami nem bír magával ám sosem. Merthogy a fejembe vettem, hogy most aztán már unom ezt a színt, ami a blogon uralkodik, és akkor hát váltsunk. Miután ez egy blogsablon, ami html kódként be lett illesztve, nem csak úgy fogom, és átírom a színt (feltéve, hogy megtalálnám a kódrengetegben), hanem nosza, amíg nem jutok el odáig egyszer, hogy majd én írok magamnak egy blogsablont (micsoda optimizmus), töltsünk le másikat, máshonnan. Ezzel idáig semmi gond. Találtam, természetesen, nem keveset, google barátunk segítségével. És semmi gond nem lenne azzal sem, hogy rákattintok, hogy download.
De az a helyzet, hogy a helyzet korántsem egyszerű. Merthogy van ám itt kéremszépen mindenféle. Micimackós, hello kitty-s, tortás, anime-s, virágos, sima kis négyszöges, meg minden. De valahogy egyik sem az igazi. Mert ha már lúd, és csere, akkor legyen háromhasábos, mert az tetszik, olyan kéne, ami nem ilyen keskeny, mint ez a mostani, de mégis legyen kicsit "én". Úgyhogy az igazi várat magára. Addig kénytelen leszek a régi, jólbeváltat koptatni.

És különbenis.. másik projekten is dolgoznom kéne. Ahogy Roli mondta ma este: "Veszünk majd egy kisbabát? Úgy hívom majd, hogy traktor." :D :D :D Feltételezem, ezzel a névvel fiú lenne a megvásárolt kisbaba. De azért jó ötlet, nem? Szerintem kiguglizom, hol lehet venni ilyen kisbabát, és már indulok is. :D

Kedvenc barátnőm, ha megkérlek, kipróbálod a megjegyzés küldést? Elvileg működnie kellene... Csak megnéztem, mert nem hagyott nyugodni. ;-)

2009. ápr. 17.

Szülinap

Megint egy évvel "öregebb" lett nálunk valaki. Valaki, aki a legszebb szemű, a leginkább apja-klónja, és a legközépsőbb. :-) 7 éves. Biztosan mindenki így van ezzel, hogy azt a napot sosem felejti. Én sem. Nosztalgiázom ilyenkor.
7 évvel ezelőtt reggel 1/2 8-kor arra ébredtem, hogy valami folyik... Patrik mellettem aludt a galérián, neki mondtam először, hogy "kopogtat a kistesód, meg akar születni". Aztán igyekeztem úgy lejutni a lépcsőn, hogy minél kevesebb takarítanivalót hagyjak magam után. Idelent hívtam a páromat, hogy induljon haza, mert bizony ma szülünk. Aztán szép sorban riasztottam a család többi tagját, hogy készüljenek, ma tényleg eggyel többen leszünk már. Ma sem tudom, hogy csinálta a párom, hogy olyan gyorsan itthon volt, talán még félóra sem telt el a telefon után. Én közben beszéltem az orvosommal, aki szerint "szép lassan menjünk be, és jön ő is". Hát én szót fogadtam, szép lassan indultam. Húztam az időt, nem akaródzott menni. Nehéz volt elköszönni a nagyfiamtól, akitől még sosem voltam távol, most meg, tudtam, napok is eltelnek majd, mire újra itthon leszek. De ügyes volt, megkönnyítette a búcsút. Az egyetlen szülésem volt, ahova nem mentő vitt, bár a párom a bp-i dugóban izgulva megfogadta, hogy soha többet. (be is tartotta). Fél 11-kor értünk be a kórházba, ahonnan, ha a magzatvíz nem folyik (igen ciki volt, mert rendesen elázott nadrágban értem oda) simán vissza is fordultam volna, mert bizony fájás az nemigen volt. És különben is, még hátra volt két hét a hivatalos kiírás napjáig. De innen már nem volt visszaút. Az ügyeletes orvos megvizsgált, mondta, hogy szépen haladunk, sétálgassak, és majd estére már biztosan lesz baba. (meg különben is, várjam meg az orvosomat). Sokáig nem fájt szinte semmi, már-már unatkoztam is, miközben bámultuk a tv-t. Felajánlották az ebédet (vadast), amit köszöntem szépen, nem kértem. Beszélgettünk másik vajúdó anyukával és az ő anyukájával, szóval, azért telt az idő, csak lassabban, mint ahogy vártam. Aggasztott, hogy kettőkor még sehol nem volt a dokim, a szülőszobán meg csúcsforgalom volt. Végül azért eljutottunk odáig, hogy kezdtem magam úgy érezni, hogy tényleg szülünk, mert bizony egyik pillanatról a másikra fájt... igen komolyan. Megvizsgáltak, mondták, hogy na ez így nagyon okés... ha szeretném, vonuljak be az egyik szülőszobába. Megtettem, még mindig kissé elárvultan a saját dokim nélkül, de teljes megkönnyebbüléssel, hogy kimaradt a beöntés procedúrája (megint). Kipróbáltam a labdát, de nem jött be, valahogy nem volt kényelmes. Maradt az ágy szélén ücsörgés, meg mászkálás, meg sziszegés, és bizony, időnként egy-két cifrább káromkodás is. Három körül végre odaért az orvosom. Utólag, azt mondom, bár ne jött volna.. akkor megkönnyebbültem, hogy látom. Rögtön a fejem fölött összeszólalkoztak a szülésznővel, aki pedig velem nagyon-nagyon aranyos volt. Ez engem olyannyira felidegesített, hogy leálltak a fájásaim, pedig végre már a célegyenesben voltunk. Persze, akkor gyorsan bökdöste belém dokibácsi az injekciót, hogy segítsen, de mit sem ért. Irtó lassan jöttek a tolófájások, volt hogy nyolc perc szünet is volt köztük, pedig az én drága kicsi fiam már olyannyira elindult kifelé, hogy a feje búbja már kint volt. Én pedig- nem tehettem mást- nyomtam kifelé fájás nélkül. Szülésznőnk húzta őt, így aztán azért sikerült megszületnie... de hogy? Isteni érzés volt, sokkal intenzívebben boldog pillanat, mint először, hogy aztán a következő percben a letaglózó döbbenet legyen úrrá. Lila. Sötétlila. Persze, gyorsan elmagyarázták, hogy miért is lett így. És megnyugtattak, minden rendben, ez elmúlik. Szép, erős, nagy baba. 57 cm és 3850 gramm. Döbbenetesen nagy. De lilasága ellenére is gyönyörű volt. És sokkal inkább az enyém, és csak az enyém, mint először, amikor mindenki annyira akarta és várta. Sokkal felkészültebb voltam, sokkal jobban képes szeretni. Csakúgy, mint az apukája. Mindketten büszkék, és boldogok voltunk.
A születése után következő hét örökre nyomot hagyott bennünk is, benne is. Milliószor gondoltam végig, vajon mit tehettem volna másképp akkor, ott, szülés közben, hogy aztán másképp alakulhasson, és ne kellett volna neki napokat az inkubátorban lenni leragasztott szemekkel, és branüllel a kis gyönyörű kerek fejében. Hogy ne törték volna el a kulcscsontját.. és ne kellett volna napokat azzal a kétséggel élnem, hogy vajon van e, lesz e maradandó agykárosodása. Tudtam, mindenképpen különleges lesz számomra. Épp emiatt az élmény miatt, amit jó lett volna kihagyni. És tudtam, akármilyen lesz is, szeretni fogom, mert szerettem már akkor, mikor még csak sejtettem, hogy úton van.
Valamiért mindig ő lesz a leg az életemben, ezt tudom. És nem azért, mert részképességzavarral küszködik(?), emiatt több figyelmet igényel. Nem. Valamiért ő a legkülönlegesebb. A legjobban tud ragaszkodni. A legjobban tud félteni. A legtöbb figyelmet várja el, és követeli ki. Ugyanakkor a legtöbb figyelmet is adja. De lehet, hogy egyszerűen csak attól ennyire különleges, hogy pont olyan, mint az apja. És érdekes érzés ám a saját "férjünket" "felnevelni". :-)

Drága 7 éves nagyfiam. Boldog születésnapot kívánok Neked. :-)

2009. ápr. 16.

ZűrZavar

Még mindig abban a különösen érdekes állapotban leledzem, amikor minden mindegy, és semmisem mindegy mégsem. Egészen jól "leköt" a takarítás (tudtátok, hogy a wc pucolásnak is vannak terápiás hatásai?), és igen komolyan idegesít még mindig a folyamatos semmiről sem szóló gyerekzsivaly, árulkodás, és az a folyton éhező nyivákolás. Na, persze, ezzel nem lehet mit kezdeni, legfeljebb elengedni a fülem mellett. Amit meg is teszek, csak az a baj, hogy az én odanemfigyelésemmel egyenes arányban nő a hangerejük. És az egy bizonyos idő eltelte után az elviselhetetlen felé tendál. És olyankor megadom magam, mert meg kell hallgatnom, vagy épp segítenem kell, vagy adnom kell enni. Kell, igen. Mert most épp megint azt az időszakot éljük, amikor mindháromnak KELL és mindhárman AKARJÁK. És tudnék ugyan sikítani, hogy neeeem, mert MOST ÉN akarom. A csendet, a nyugalmat. Leülni, és nyugodtan olvasgatni, vagy írogatni, vagy csak úgy kiélvezni a frissen felmosott kő illatát, és csillogását (nem pedig tudni, hogy félóra múlva már nem csillog, csak a teától). Szeretem őket, az életemet adnám bármelyikért, vagy mindegyikért, de mindig vannak olyan napok, hetek, de néha csak percek, amikor jó lenne kicsit nélkülük. Nem sokat, mert hiányoznak rögtön, és nem tudok mit kezdeni magammal. Fura érzés, na.
Az biztos, hogy ha nem lennének azok az emberek, akik vannak nekem, és nem töltenénk el egy-egy félórácskát a telefon két végén lógva, még ennyit sem bírnék. Teljesen és tökéletesen feltölt minden beszélgetésünk, függetlenül attól, hogy miről van szó. Független attól, hogy épp vidámak vagyunk, vagy épp vigasz kell, vagy csak úgy megosztanak velem valamit, vagy, mint ma este is, politikai, illetve gazdaságpolitikai nézetet cseréltünk (vagy inkább elmondtuk egymásnak ugyanazt), miközben megosztottuk egymással, hogy mindegyikünk jól van, és minden rendben. Az is mindegy, hogy naponta többször, vagy akár csak napi egyszer, de akár heti egyszer beszélünk. Mindig, minden esetben ugyanazzal az örömmel veszem fel a telefont.
Újabban mondjuk sikerül "élőben" is kimondanom mindenfélét, ami foglalkoztat. A bánatokat is, vagy épp a kis szurkálódós megjegyzéseimet. Persze, jópár meglepett arccal találtam már szembe magam miatta. De bevallom, nekem így sokkal jobb, így aztán a meglepett arcok nem keltenek bennem (már) bűntudatot. Jólesik, hogy nem fojtom magamba, amit gondolok. És hiszem, hogy hosszútávon a meglepett arcoknak is jobb így, csak épp tőlem ez még olyan szokatlan.
És attól függetlenül, hogy ma is jött egy ilyen "az ön által pályázott állást betöltötték..." blabla email, még mindig rendületlenül (najó, kicsit azért megrendülten) hiszem azt, hogy megtalálom, amit meg kell találnom. Azért még annál mindig többre tartom magam, hogy házvezetőnőként töltsem a hátralevő éveimet, mert akkor egyszercsak beszűkűlt tudatommal azon fogom kapni magam, hogy az lesz a legnagyobb problémám, hogy melyik otthonkámat vegyem fel. :D Bár ez kizárt, hogy idáig eljussak.. Legalábbis az otthonka része.
Még mindig foglalkoztat az írás gondolata, néha jobban, néha kevésbé. Motoszkál a történet a fejemben most már jó ideje. Elkezdeni még nem sikerült. Nem tudom, mi kell hozzá. Lehet, hogy semmi, majd pont úgy fog születni, mint az a novella, hogy hetekig kerülgettem, aztán leültem, és egyszuszra megírtam.
Van egy csomó minden, amit szeretnék megtanulni, vagy épp kipróbálni, és mindig csak halogatom, tologatom, és mindig csak szeretném... Lassan itt lesz az ideje ezeket is kézbe vennem. Mondjuk ehhez nem lenne rossz, ha ősidők óta örök ellenségem (óra) hirtelen másképp járna. Nem kell visszafelé, csak kicsit lassíthatna. Mert ki győzi ezt a tempót vele? Mindig rohan, én meg mindig rohanok utána..
És csak úgy halkan, zárójelben itt megjegyezném, drága kedvenc barátnőm, hogy igenis tudsz nekem megjegyzést küldeni. Itt és most, amikor a végére értél a sok összehordott mondatomnak, találsz olyat, hogy megjegyzés küldése... oda katt. :-) Próbáld csak ki. :-)

2009. ápr. 15.

Életvezetési tanácsok?

Érdekeset olvastam valamelyik nap. Na, nem úgy, hogy húdemicsoda új információ, vagy ilyesmi, csak úgy érdekes volt a gondolat, amit itt olvastam. És igen, a kérdések kapcsán kicsit magamba pillantottam, és meg kell állapítanom, hogy ja, kérem, hát én nem vagyok épp mintaanya.
Merthogy rögtön az első kérdés: Mitől indul be a napom? Természtesen kávétól. Sok-sok kávétól, aztán persze attól az ébresztgetési-elindulási procedúrától, ami minden reggelünk természetes velejárója. De ez így nem igaz. Ettől nem beindulok, csak elindulok. És ha az oviból hazajövet leteszem a hátsómat a gép elé, akkor bizony ottragadok. Ha rögtön nekilátok a dolgomnak, akkor megy minden, mint a karikacsapás.
Aztán
Mikor, és hogyan szorítasz időt a takarításra, rendrakásra, mindenféle háztartásvezetésre? Mi az, amit mindennap megcsinálsz, és mi az, amire csak hetente, vagy ritkábban kerítesz alkalmat? Minden reggel azzal kezdek, hogy elmosogatom a reggeli edényeket, aztán beágyazok, és összepakolom a szerteszét heverő játékokat. Általában megy a mosógép is naponta legalább egyszer. Az vált be, ha folyamatosan mosogatok, és pakolok, akkor nem uralkodik el egy őrületes kupleráj. Minden nap, de minimum minden másnap kell bevásárolni, a hűtő mérete véges, spájz meg nincs. Amit ritkán csinálok, az az ablakpucolás, a csempemosás, és a pókhálózás (az a klasszikus partvissal kergetőzés a plafonon), kb. negyedévente kapom teljes rendbe a gyerekszobát (ilyenkor régóta körözött személyek is előkerülnek) Felmosás általában két-háromnaponta, kivéve, ha valami soron kívül borul, és ragad tőle minden..
Mikor főzöl? Főzöl-e előre, vagy mindig csak egyféle ételt aznapra? Megtervezed-e előre(egy hétre, vagy hosszabb időre) hogy mi lesz a menü? És ez tényleg segít? Aki így csinálja, az úgy érzi, ez segít jobban gazdálkodni, okosabban vásárolni? Minden nap. Nem főzök előre, mert a párom nemigen szereti a hűtőből melegített kaját (bevallom, könnyen kenem rá, de én sem rajongok érte) Nem tervezem meg előre, hanem spontán, amit épp megkívánunk, vagy amire épp futja még a családi kasszából.
Mozogsz/sportolsz-e valamit, és ha igen, mikor, mit, és hogyan? Fedettpályás távolbanézést, amikor csak alkalmam nyílik rá. Valamint ki ér gyorsabban oda a felszakadt szájú gyerekhez? mutatványt is szoktam űzni. Egyébként csak biciklizni szoktam (néha).
Hogyan oldod meg a szépészetet? Ez persze elég sok dolgot jelenthet, én most az alapvetőbb dolgokra gondolok: hajmosás, bőrkezelés - akár otthon, akár kozmetikusnál - manikűr - megintcsak mindegy, hogy hol oldod meg, a lényeg, hogy hogyan, és mikor? Hajmosás hetente kétszer délután valamikor két gyerek hazacipelése között, vagy után... szőrtelenítés heti egyszer fürdés közben. Fodrászhoz havonta, kéthavonta megyek festetni, vágatni, melíroztatni. Kozmetikushoz, egyéb helyre nem járok. Arctisztítás heti két-háromszor esténként lefekvés előtt kétféle kencével. Testápolás is hasonló módon.
Van-e szigorúan kinevezett, kettesben töltött időd a pároddal? Pl. havonta egyszer egy vacsora, színház, vagy mozi, vagy ilyesmi, aminek mindig meg kell lenni, és előre betervezitek, mozgósítjátok a nagymamát/ bébiszittert? Nincs, soha nem is volt ilyen. (ma már másképp csinálnám) Most viszont, hogy már elég "nagyok" ahhoz, hogy ne kelljen folyamatosan felügyelni őket, így egyre több félóra van, amikor senki nem szól közbe, és beszélgethetünk, vagy csak együtt nézzük a tévét. Olyan továbbra sincs, hogy elmegyünk valahova..
Idevágó kérdés még, hogy gyerekmentes - vagy akár gyerekes, de beszélgetős - barátnőzésre jut-e időtök, van-e lehetőségetek? Csak telefonon. :-( De ennek a távolság a legnagyobb akadálya. Akivel lehetne ilyen, nem lenne akadály egyik verzió sem.
Egy aktuális kérdés: Mennyi időt töltesz szabadban a gyerekeddel, most, hogy itt a jóidő? Kifejezetten a gyerekem kedvéért már nem megyek ki. Önállóan játszanak az udvaron, csak a "fülem" van odakint velük.
Végül pedig arra lennék kíváncsi, hogy mi az, ami felpörget, vagy lelazít, szóval kikapcsol, és feltölt, és erre mikor tudsz időt varázsolni? Vannak napok, amikor a csend, ami a leginkább feltölt. Vannak napok, mikor elég ehhez egy ötperces telefonbeszélgetés a barátnőmmel. Vannak olyanok is, mikor a blogírás is kellőképpen feltölt. De mindenképpen minden napom úgy fejeződik be, hogy olvasgatom a blogokat a neten, ezzel párhuzamosan fórumozok, vagy msn-ezek, és aztán még a kádban elnyúlva olvasom a könyvemet. Ez kellőképpen feltölt ahhoz, hogy másnap reggel is hajlandó legyek felkelni.

Hát szóval ennyi. Nem épp mintaanya, mintafeleség, mintaháziasszony. Nagyon régóta nem is törekszem ere. Nem vagyok egészségmániás, nem akarom mindenáron fejleszteni a gyerekeimet, már nem emésztem magam, ha rákiabálok, vagy urambocsá akár még a hátsójára is kap egyet. Mert azért 10 év anyaság alatt sikerült arra is rájönnöm, hogy nem kell mindenáron megfelelni az épp aktuális társadalmi elvárásoknak. Elég az is, ha mi -így családilag- jól elvagyunk együtt.

2009. ápr. 14.

Szétrobbanok

A semmitől (is). Az meg aztán, ha valaki megszólal, az már tetézi a dolgot. Nem tudom a tényleges okát, bár lehet a hormonokra fogni, meg arra, hogy épp front van (legalábbis valamennyit hűlt az idő, és esett is), vagy csak úgy akármire. De azért ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor egyikre sem tudnám rákenni a dolgot jószívvel. Lehet, hogy ez csak épp egy ilyen nap. Mindenesetre, most hogy a napnak már vége van mindjárt, és még ideültem a géphez olvasgatni a blogokat, amiket szoktam (legalábbis akik írnak is), azon kaptam magam, hogy semmi türelmem, és majd szétvet az ideg. Pedig aranyos babás blogok, tele pici fiúcskákkal és lánykákkal kapcsolatos szívetmelengető kis történetekkel, mosolygós fotókkal. Nem tudom, lehet kiakasztanám a vérnyomásmérőt, ha most mérnék. Merthogy a fülem dobol rendesen, és legutóbb mikor ilyen volt, elég magas is volt a a vérnyomásom. Most nem tudom mennyi, igazából nem is érdekel. Tökmindegy.
Tény, hogy a gyerekeim válogatott hülyeségekkel szórakoztattak egész nap. Válogatás nélkül nem fogadtak szót, kérhettem őket szépen, vagy akár rekedtre ordítva magam. De ilyen máskor is van. És általában fel sem veszem, mert már megszoktam, hogy bizony-bizony néha kisebbségbe szorulok, mint egyetlen dupla x kromoszómával rendelkező egyed.
Hülyeség, de most, hogy már eltelt egy fél év ebben az éjszakás műszakos életben, most kezd igazán frusztrálni. Ez az egyedül alvás, az esténkénti egyedül maradás, a nappalok abszolút felborult rendje. Persze, ebben abszolút benne van az a két héttel ezelőtti telefon... amikor felhívta a páromat valaki a régi munkahelyéről. Valaki, aki most épp első ember ott. És ez a valaki megpróbálta Őt visszaszerezni üzletvezetőnek. Ugyanoda, ahonnan eljött. Elég érdekes érzéseim voltak ezzel kapcsolatban. Egyrészt, természetesen büszke voltam nagyon, mert már nem először hívják. Másrészt, kicsit dühös.. hogy bezzeg őt hívják, pedig van munkahelye.. (de ez csak épphogy és átmenetileg jelentkezett) Harmadrészt, annak ellenére, hogy megmondta, hogy nem teszi kockára a mostani munkahely anyagi és szociális biztonságát a régi nem éppen kiszámítható jutalékos rendszeréért, én azért bizony elálmodoztam, hogy milyen jó is volna, ha megint... délben ebédelhetnénk együtt, itthon.. ha reggel együtt kelhetnénk, és vinné magával a gyereket iskolába, miközben dolgozni megy.. ha bármikor elérhető lenne napközben, bármi történjen is.. Persze, értem, és megértem, hogy nemet mondott. Igaz, neki is fájt azért a szíve miatta. Mert az az üzlet kicsit a gyereke.. és ez a gyerek nemhogy nem fejlődött, mióta "elhagyta", de visszafelé indult az úton. És minden nagyképűség ellenére is mindketten tudjuk, hogy ő meg tudná tenni, hogy visszafordítja, mert nagyon sokan miatta mentek, vagy épp nem mennek, meg valahogy a vérében van ez a kereskedés. (ez utóbbiról csak én vagyok meggyőződve) Szóval, ezzel együtt, vagy épp nélküle is, frusztrál ez az éjszakás munka.
És tényleg szétrobbanok... úgyhogy fogom magam, és lefekszem... hátha álmomban lehiggadok.. vagy megküzdök valakivel.
És reménykedem, hogy a holnap valami nyugisabb napot hoz. :-)

Szülinap körüli vívódás

Annyi mindennel vagyok "adós", amiről még nem írtam, elsősorban időhiány miatt, másodsorban valahogy nem is volt ihletem hozzá. Vannak gondolataim, de nincsenek rendszerezve, csak csapongok egyikből a másikba, igazán tartalma nincs is semminek. Ami nem feltétlenül baj, csak épp furcsa. Vannak dolgok, amik miatt megint megtorpantam, ami miatt megint el kell gondolkodnom azon, hogy vajon én lógok ki ennyire ebből a családból, és a többiek a normálisak, vagy épp pont fordítva, mindenki hülye, csak én vagyok a helikopter. Hajlamos vagyok ez utóbbira "hajazni", már csak azért is, mert nekem így kellemesebb. Aztán ki tudja?
Adva van egy jövő héten esedékes 50. születésnap. Történetesen az anyámé. Szép, kerek szám, fél évszázad, valóban van mit ünnepelni rajta. De én nem tudom. Nincs kedvem túllihegni, és mindenféle meglepetéseken törni a fejem. Nem azért, mert nem szeretem az anyámat, egyáltalán nincs ilyen oka. Több oka is van. Egyrészt, mert ő nem szereti a meglepetéseket. Soha nem is volt oda értük. Történt olyan is, pont egy születésnap kapcsán, hogy egy meglepetés kapcsán igen komolyan meg is sértődött. Másrészt, bennem, akármilyen önző és gyerekes dolog is, még igenis élénken él a tavalyi kerek születésnapom, amit ugye le sem sz....k. Harmadrészt, közösködnöm kell(?) a húgommal, ők pedig a férjemmel nemhogy jóban nincsenek, de simán rosszban vannak, emiatt aztán két tűz között vagyok. És a férjemhez sokkal inkább tartozom, mint a másik oldalhoz. Így aztán a melyik ujjamat harapjam meg tipikus esete forog fenn. Arról nem is beszélve, hogy lesz egy ebéd, pont a fent említett szülinap kapcsán, amikor ugye az egész família együtt kéne hogy legyen. És a fent említett két tűz miatt az én drága párom már bejelentette, hogy ő nem jön. Amin én jól megbántódtam. Mert értem én, hogy nem akar egy asztalhoz leülni, meg értek én mindent. De a fene egye meg, hát nem igaz, hogy ennyit nem érdemlek, hogy ez esetben engem nézzen, ne pedig mást. Mert nekem nemhogy nem lesz jó úgy, hanem egyenesen sz.r lesz. Magyarázkodni, jópofát vágni, úgy tenni, mintha ez lenne a természetes állapot, pedig nem az. És az sem jó megoldás, hogy mindannyian kihagyjuk miatta. Nincs is jó. Mert akárhogy is történik majd, mindenképp valamelyikünkben lesz tüske. És emiatt bármilyen idiótán vagy önzőn hangzik is, végképp nem kívánom ekkora csinnadrattával ünnepelni. (és még ha nem veszünk össze a húgommal, még ennél is nagyobb lenne)Még van majdnem két hetem felkészülni minden verzióra, addigra csak eljutok a lesz@rom állapotba is. Ha meg nem, hát majd lesz valahogy. Legfeljebb tombolok egyet. (vagy tartok egy telefonos panaszfélórát)

2009. ápr. 12.

Húsvét


Kellemes Ünnepeket kívánok mindenkinek.



A bárányos ötletért pedig köszönet Nikkancs-nak.

2009. ápr. 9.

A hiányzó napok zanzásítva

Komoly elvonási tüneteim voltak már, hogy napok óta nem jutottam el ide. Hihetetlen tempóban rohannak a napok, csak kapkodom a fejem, hogy hétfő után máris csütörtök van. És nem lógok a neten félnapokat, meg nem kell feküdnöm mindenféle szédülésekkel, meg kisrohamok utáni "tűzoltással", és mégsem jutok egyről a kettőre. Ami ugyan frusztrál, és idegesít, mert mégsem én lennék, ha másképp lenne, de lassan megértem, hogy felesleges ilyeneken őrlődnöm, hogy mi miért nem sikerült, mert nem sikerült megcsinálni, aztán kész. Majd vagy meglesz másnap(vagy harmadnap, vagy majd egyszer), vagy nem.
Volt a héten egy nemalvós éjszakám. De kivételesen hihetetlenül jó dolog miatt nem aludtam. :-) Dolgozhattam valamit, és igaz ugyan, hogy először rettenetesen bepánikoltam, hogy na, én ezzel nem boldogulok, tuti... de aztán hamar ráéreztem.. és annyira jó volt végre megint valami értelmes dolgot csinálni. Még akkor is, ha éjszaka volt, és hajnali fél kettő magasságában elég nehezen küzdöttem le azt a vágyamat, hogy aludjak egy jót, de sikerült, és három órával később azzal a tudattal feküdtem le, hogy szerencsére éppcsak egy kevés munkát hagytam annak, aki megkért, hogy segítsek be neki. És két óra alvás után is képes voltam egész nap talpon lenni, csinálni a dolgomat (najó, azért ezt elég light-osan). Ami a leglényegesebb azonban, hogy kibírtam rosszullét nélkül, úgyhogy megnyugodhattam, hogy "normális" vagyok azért, és képes még bármire. Ebben azért volt idő, mikor erősen kételkedtem.
Volt megint szülői értekezlet is az oviban. Épp a nemalvós napom délutánján. Először összevont a nagycsoportos gyerekek szüleinek, két most elsős tanító néni beszélt arról, mik az elvárások egy elsős gyerekkel szemben. Nem igazán értettem először, hogy mi is ennek az apropója, míg ki nem derült, hogy túl sok gyerek marad az oviban, aki mehetne suliba... a nagytöbbség azért, mert a szülője megteheti, hogy visszatartsa. Én is megtettem, igaz, nekünk "papírunk" van róla, hogy kellett is.. sőt, kapott a gyerekem egy olyan BeilleszkedésiMagatartási és Tanulási zavarokkal küszködős bélyeget is a homlokára, tehát tök legálisan maradt, merthogy "egyéni felzárkóztatás mellett még egy óvodai nevelés javasolt". Igenám, de valamit én tavaly nem tudtam, amit most meg elmondtak. Hogy van lehetőség úgy is elsősnek lenni, hogy iskolaelőkészítős, tehát nem értékelik, csak ott van.. viszont a fejlesztősök foglalkoznak vele. Nem tudom, hogy döntöttem volna tavaly, ha felvázolják ezt a lehetőséget. Most, utólag azt mondom, jobban jártunk volna. Mert ugyan az mozgáskoordinációs problémáit kiküszöböltük itthon, de az igazi problémák nagyjából maradtak. De annyira nem is erről akartam itt írni (egyrészt, mert bőven megérne egy külön misét, másrészt meg már annyira mindegy is..)Az összevont szülői után a csoportban volt. Hááát, sosem tettem még olyat, mint ott és akkor. Fel kellett állnom, közölni mindenkivel, hogy "Igaz, hogy nekem nincs munkahelyem, ahonnan szabit kellett volna ezért a szülőiért kivennem, de van három gyerekem, akik épp ilyentájban vacsoráznak, úgyhogy én a továbbiakat kihagyom. Amit tudnom kell, azt már tudom." Biztos néztek utánam hülyén. És biztos ki is beszéltek a hátam mögött, de nem érdekel. Nem vagyok hajlandó arra pazarolni a drága időmet, hogy arról vitázzak, hogy MUSZÁJ a hétéves gyereknek a McDonald's-ban Happy Mealt ennie. Merthogy mennének kirándulni Tbányára vonattal, mert az olcsó. (tavaly is voltak) És ha már.. akkor fagyiznának egyet a fent említett gyorsétteremben, javasolták az óvónénik, mondván, van elég kiadás most.. De neeeem, ez így nem elég. Happy Meal menü nélkül nem is élet az élet.. Ja, engem is az asztal körül kergettek hétévesen, ha nem ettem ilyet. Nem sajnálom én sem a gyerekemtől, mert én is megveszem, ha alkalom adódik rá. De NEM ez a legfontosabb. Főleg nem úgy, hogy egyébként meg sírunk-rívunk, hogy minden milyen sokba kerül... Meg ha valamire pénzt kérnek az óvónénik, akkor húzzuk a szánkat, hogy ezt is nekünk kell fizetni.. Nem bírtam megemészteni, hogy közlik, hogy jó, akkor hála az égnek, külön lesz az anyáknapi ajándékozás a ballagástól (egy hónapja cseszegetnek ezzel lépten-nyomon, hogy intézzem el), de azt nem gondolják az óvónők, hogy ezért majd megint szabit vesznek ki. Nem bírom azóta sem megemészteni, hogy minek az olyannak gyerek (mikor hányan a fél életüket odaadnák érte, hogy lehessen), akinek az a lényeg, hogy mindegy mibe kerül, csak valaki szórakoztassa, vigye, etesse, nevelje, tanítsa meg beszélni, játszani, kommunikálni, szocializálja.... És bevallom, mocskosul szégyelltem magam, hogy ilyen szülők között ülök én is, akitől mindez olyan távol áll, mint Makó Jeruzsálemtől. Pedig nem vagyok tökéletes szülő, messze nem. Nem is akarok tökéletes lenni. De az én gyerekeim az én gyerekeim. Tőlem tanultak szavakat, mondókákat először, velem lettek szobatiszták, én adok nekik vacsorát, én készítem ki nekik a ruhákat, amiben iskolába/óvodába mennek, én hallgatom meg a fontos és kevésbé fontos dolgaikat, én utasítom rendre őket, ha csúnyán beszélnek, vagy ha összeverekednek. Néha utálnak érte, hogy mindent meghallok, meg mindent észreveszek.. de nem baj. Az óvónéni, meg a tanító néni pedig azért van, hogy felkeltse benne a tanulás iránti vágyat, és ösztönözze kihasználni azokat a képességeit, amit én, tökéletlen szülő nem feltétlenül vennék észre. És így egészítjük ki egymást. Lehet, hogy hülyén gondolom.... de ez van. :-)
Na és aztán a héten még, konkrétan tegnap erőt vettem magamon, és elmentem megiratni a gyógyszeremet, ami nélkül nem is élet az élet, ha már ott jártam, levetettem a véremet, ellenőrizendő, kell e már feliratkoznom a transzplantációs listára, és még nőgyógyászhoz is elmentem. Ez utóbbi nagy hőstett, jó ideje halogatom, mert majd ekkor, majd akkor... most ezért nem jó, most azért nem jó... Kivártam a soromat, mire úgy döntöttem volna, hogy najó, én megyek, pont akkor behívtak. Megvizsgáltak, alaposan... ultrahanggal is megnéztek, minden rendben. Rákszűrés eredménye pedig három hét múlva kb. Szóval, ez is kipipálva. Jó kislány voltam.
A fennmaradó időkben pedig takarítottam, jó alaposan, mindent kipakolva, mindent újra elmosogatva, aminek egyrészt szép tiszta szekrények az eredménye, másrészt meg az, hogy azóta vastagon kenem éjszakára a kezem, és kesztyűben alszom, mert iszonyatosan kiszárította a mosogatószer.

2009. ápr. 4.

Végre

...itt a nyár, és meleg az idő... Ez ma tényleg így volt. Nem viccelek, 30(!) fokot mutatott a hőmérő.. és nem a tűző napon. De jó is lenne, ha ez így maradna. :-) Mondjuk úgy novemberig, aztán lenne egy december, mikor hideg lenne, és esne a hó, és utána kezdődne elölről a meleg és a napsütés. Ja, kérem, hogy az nem lenne jó a vetésnek, meg a többinek? Mondanám, hogy kit érdekel... úgyis mindenből importot kapunk, mert a magyar gyümölcsöt meg exportálják. Hülyeség, de ez van.
Na, mindegy, nem is ide akartam kilyukadni a melegről, hanem oda, hogy már megint mostam mániákusan, tele mind az öt szárítókötelet, és annyira jó volt este behajtogatni (na, csak a kosárba ám) a friss illatú ruhákat... komolyan, a babaszag után rögtön ez a ruhaszag következik a jó illatok sorában. És dobogós még a friss kenyér. :-)
Amúgy, hogy ne legyek teljesen optimista, isssteni éjszakánk volt. Na, mielőtt felcsillanna a szemetek, hogy most majd valami pikáns és részletes hálószobatitkokról lesz szó, el kell hogy keserítsek mindenkit. Mert nem. Az egész úgy kezdődött, hogy hajnali négykor egy magából kikelve ébresztgető férjjel találtam szembe magam. Aki bizony nagyon álmos volt, (akárcsak én), nagyon morcos, és nagyon undorodva fogta a kezében legkisebb gyerekem piros, "VillámMcQueen"-es alsóját, amiben bizony volt valami, ami utojára csak a pelusban. (na meg egyszer kétszer a szobatisztaság felé vezető rögös úton is) Hááát, nem mondom, hogy nem egy hatékony ébresztő az ember lányának hajnali négykor kimosni az érintett bűzlő alsóneműt, (megmentve ezzel apuka azonnali kukába helyezési ötletétől a gatyát, magamat pedig a gatya után ordító gyerekem fülsértő hangjától), mert tulajdonképpen tényleg két másodperc alatt éber voltam. Aztán még mindez nem is volt elég, mert a gyermekem alváza is mosásra szorult, így aztán úgy esett, hogy "intimzuhannyal" indult a nap. De gyerek jófej lévén, utána rögtön visszaaludt. Anya is jófej, mert ő is. Pont egy órát.. amikor újfent futottunk a wc-re, szerencsére ezúttal odaértünk időben, és megmenekültem a mosástól. Még reggel 9-ig megismételtük úgy óránként a dolgot, mígnem akkor ugye már kellőképpen reggel volt, a fent nevezett gyermek úgy döntött, hogy akkor részéről ennyi lett volna. Ami tök jó, és örülök neki, meg minden.. de hogy miért kellett mindezt pont éjjel? Nem lehetett volna mondjuk reggel 9-től akár este 9-is játszani ugyanezt teljesen beszámítható állapotban? Majd legközelebb azért ezt az opciót mindenképpen a gyerek figyelmébe ajánlom. (hátha nem tudja)
Szóval ilyen előzmények után még szerencse, hogy már ébredés után sütött a nap. Ellenkező esetben szerintem a mai nap biztos, hogy elmarad. De hiába sütött, mert a szokásos menetrendszerinti fejfájás ma is megérkezett, nem is múlt el semmiféle fájdalomcsillapító és koffeinadagoló módszer ellenére sem. Pedig mindkettőt elég szorgosan adagoltam... Mire kitaláltam, mit együnk, és eljutottam a boltig, hogy be is szerezzek hozzá mindent azért már be volt ágyazva, kivéve az az ágy, ahol még a férjem pihente az éjszakai megpróbáltatásokat, és már ment a mosógép. Azon, hogy természetesen húst nem kaptam, már csak épphogy ment fel a vérnyomásom, mert célbavettem a harmadik üzletet is, persze több kilométerre tőlünk (az első kettő a szomszédban van, egy balra, egy jobbra). És minden kapkodás után sínre került minden.. és hihetetlen módon teljesen emberi időben ebédelhettünk. Azért hoztam a formámat, mert sikerült a tésztát megint túlfőznöm (utólag megint tudom már, hogy mi volt a baj... már megint rajta felejtettem a fedőt a leszűrt tésztán). Nem tudom, mi az oka, de újabban, mindig, minden alkalommal elkövetem ezt a bakit, pedig régebben sosem. Mindegy.. az eredménye az volt, hogy kettőkor nekiállhattam valami "normális" kaját is csinálni, ami nálunk tökéletesen egyenlő azzal, hogy hús hússal. És az egésznek az lett a vége, hogy gyakorlatilag egész nap pörögtem, mint a búgócsiga, mert amikor épp nem mosógépet szedtem ki, vagy nem teregettem, vagy nem mosogattam, vagy nem kaját gyártottam, akkor rollert kerestem elő, vagy épp sebes kezet/lábat pusziltam (az elharapott nyelvet valahogy nem akaródzott :-D), vagy azt magyaráztam, hogy is kell úgy közlekedni a biciklivel, hogy meg is tudjon állni, ha valami, vagy jelen esetben valaki elé lép. Lehetne az előadás címe Erik ismerkedése a fékkel, avagy mondd csak, anya, úgy is megyek, mint az őrült... Mert figyelt ő teljes három percig, míg tök higgadtan előadtam neki a mondandómat, aztán úgy tekert el mellettem, hogy lobogott a hajam a menetszéltől... szóval, ennyit erről.
Mindent összevetve azért jó kis nap volt ez, mert olyan jó idő volt. De úúúúgy elfáradtam, hogy így ülve már nehezemre esik majd az ágyamig is elvonszolni magam. Pedig mennyi dolgom lenne még...
És majd a tegnapi iskolabemutatásról is írok, meg arról, hogy újra meglátogatott minket Fogtündér is. Meg értesítésről az iskolavédőnőtől. Meg érdekes telefonról (nem nekem), meg asszem másról nem.. Majd szép sorban, csak előbb alszom... zZz zZz