Mi lesz veled, Szerelem?

Azt hiszem, egészen stílusos lesz négyszázadik bejegyzésnek egy ilyen téma. :)
Egy nem velem, csak közeli családtaggal történt esemény-sorozat kapcsán gondolkodtam el ezen. Igaz, akármelyikünkkel megeshet, hisz mindannyian emberek vagyunk, hibákkal, amiket a tökéletességről alkotott tévhiteink miatt nem is mindig veszünk észre.
Szóval, adva van egy tízéves kapcsolat, ami egy pillanat alatt semmivé foszlott, mondván, nincs már "szikra". Nincs lángoló szerelem, és az kell(ene) ahhoz, hogy az egész olyan legyen, amire azt lehet mondani, hogy kerek egész. Ezt én egyrészt értem, hiszen nőből vagyok. És igen, nekünk nőknek időről időre szükségünk van arra, hogy éreztessék velünk, szépek vagyunk, szexisek, izgatóak, és igen, nagyon-nagyon szerelmesek belénk. Ez így ugye rendben van?
De aztán végiggondolva, (természetesen csak és kizárólag a saját életemet) boncolgatva, és elemezgetve a dolgot, arra jutottam, hogy oké, kell ez, de ha minden nap ez lenne, szerintem megbolondulnék. A lángoló szerelmek korszakában, amikor leginkább a hormonjaink okozta mindenféle hatás miatt tudunk olyan istenigazából lángolni, pirulni, izzadni ez olyan természetes, mint a levegővétel. Igen, akkor, 15-18 éves koromban nekem is folyamatosan kellett a visszacsatolás, ha nem magától jött, hát kicsikartam. A szerencsésebbek ebben az életszakaszban megtalálják a másik felüket, akivel együtt zajlik minden további. A kevésbé szerencsések ezen az időszakon másképp esnek túl. Mégis, előbb-utóbb mindenkinek az életébe betoppan valaki, akit úgy nevez, hogy Ő. Nagybetűvel. Nem feltétlenül olyan, mint az a személy, akit abban a 15 éves kori lángolós tini korszakban álmodott magának. Lehet, hogy nem olyan a külseje, vagy épp nem olyan kocsija, munkája van, mégis Ő az, aki feltétel nélkül szeret, aki elnézi minden kisebb-nagyobb hibánkat, aki elfogad minket olyannak, amilyennek. És nekünk is Ő az, akinél tulajdonképpen mindegy is, hogy milyen színű a haja, vagy milyen színű szeme van, de egyáltalán nem lényeges az sem, hogy sportol e, vagy van e sportkocsija. Megint csak azt mondom, a szerencsések korán, még a huszas éveik elején megtalálják egymást. Egy darabig lángolnak mindketten, minden pillanatban átadják magukat a szerelem édes-csodás-felemelő-letaglózó érzésének. Ez az időszak a hihetetlen nagyságú telefonszámlák ideje, mert minden pillanatban tudatni és hallani akarjuk, hogy épp mi történik, hogy még mindig ugyanúgy szeret, és ez az időszak az az időszak, mikor az ágytól csak ritkán vagyunk képesek távol maradni, vagy ha mégis, hát leginkább azért tesszük, hogy felfedezzük, milyen is a konyhában, vagy a fürdőben, vagy épp bárhol.
Amikor ez a szerencsés pár átvészeli ezt a cseppet sem könnyű, örökös "készenlétet" igénylő lángoló szerelmes időszakot, akkor és ott, a csúcsponton szokott történni általában az a jelenet, amikor így, vagy úgy, kinek-kinek vérmérséklete, romantikussága, stb. szerint eldöntik, hogy akkor ez már maradjon így örökkön-örökké, és összeházasodnak.
És ezzel a lépéssel kezdetét veszi egy következő időszak. Nem kevésbé szerelmes, csak másképp. A férfiak nem kevésbé büszkék arra, hogy van valaki, aki annyira hozzájuk tartozik, hogy még a nevét is viseli (most már nem feltétlenül, de még mindig a többség így tesz), a nők pedig ízlelgetik a szót, hogy a férjem. Ebben az időszakban, szerelmesen, tele érzelmekkel megteremtik a közös életük helyszínét, magyarul otthon lesz a lakásból (albérletből, házból), ahol laknak. Még mindig kevés időt töltenek távol az ágytól, és élvezik azt a fajta szárnyaló boldogságot, amit ad az érzés, hogy szeretnek, és viszontszeretik őket, és amit ad az a fajta érzelmi biztonság, amire ekkor még senki nem is gondol így. És általában ebben az időszakban érkezik meg az a döntés, hogy akkor ha már ketten ilyen boldogok, miért ne teremthetnének ebből a boldogságból valakit, aki biztosan még boldogabbá teszi ezt az egészet.
Így érkezünk el a következő életszakaszhoz, amikor a boldog-izgalmas várakozós időszak után megérkezik a várva várt első gyermek. Az érzelmek ugyanolyan túlfűtöttek még ekkor is, a férfiak általában az első gyerek születése után még inkább szerelmesek a feleségükbe, mint annak előtte bármikor, a nők pedig újfent beleszeretnek abba az emberbe, akit erről az oldaláról még nem is ismertek.
Ez az időszak lezajlik olyan negyedszázados korunkig. Onnantól kezdve pedig jön az érzelmi "mélyrepülés", amikor belépnek a rózsaszín felhők közé a szürke hétköznapok. Nem szeret senki senkit kevésbé, csak valahogy minden olyan más lesz. Mást igényel egy gyesen otthon lévő anyuka, és mást egy egész nap a család megélhetéséért küszködő apuka. A romantika, és a lángolás is annak függvénye, hogy mikor, mennyi idő marad két szoptatás, vagy épp vacsora és fürdetés idő között, vagy esetleg, hogy mikor alszik el a csemete. Az a hihetetlen mértékű szerelem szép lassan megszelídül, és lesz belőle egy mindennél erősebb szeretet-kapocs. Amiben jelen van a romantika, ahol vannak pillanatok, mikor előjön még a vad szerelem, de tartósan nem ez a jellemző rá. Sokkal jellemzőbb ebben a szakaszban már az, amikor egy-egy pillantásból tudják, értik, mire gondol a másik, amikor előre hallják, mit is fog mondani a másik, amikor elég egy ölelés egy fárasztó nap végén, mert az ott és akkor simán felér azzal a kamaszkori szexuális élménnyel is.
Na, és sokaknál itt jön a bibi. Mert a nő még ekkor is nő. És a nők általában ilyenkor sérülékenyebbek, mert ugye szültek egy-két (három, akármennyi) gyereket, aminek, hát, lássuk be, itt-ott nyoma van. A férfiak ilyenkorra elérték azt a csúcspontot, amikor már a maximumon teljesítenek mindenhol, és nincs tartaléka. A nők újfent igényelnék, hogy szexisnek, és kívánatosnak érezhessék magukat, a férfiak meg megnyugodva az érzelmi biztonságban, néha bizony elfelejtkeznek erről. Ilyenkor szokott előfordulni, hogy előbukkan egy bizonyos harmadik. Azt gondolom, hogy a legtöbb nő tudja, hol van a határ. Ha érzelmi biztonságban van, tudja, hogy szeretik, és ő is szereti azt az embert, aki mellett reggelente felébred, akkor ugyan tetszeni fog neki egy harmadik fél "udvarlása", de megmarad ezen a szinten.
Nyilván, van olyan is, amikor ezekben a szakaszokban másképp zajlik valami, és nyilván olyan is van, hogy mégsem működik, mert mondjuk a szerelem után nem marad semmi. Ők szoktak válni. Vagy ha nem kell hivatalosan kimondani, hát csak úgy egymástól búcsúznak. El tudom fogadni, hogy vannak emberek, akiknek sajnos nem sikerül, szomorú dolog, de hát van ilyen. El tudom fogadni azt is, hogy van olyan, hogy a harmadikról kiderül, hogy sokkal inkább lehetne nagy Ő, mint akiről eleinte feltételezte.
Ami abban a másik történetben mégis olyan fura, és elfogadhatatlan számomra.. az az, hogy hogyan lehetséges az, hogy egy évtizedes kapcsolatban, ahol ugye már végigjárták (végig kellett járniuk) ezt az érzelmi útvonalat, hogyhogy csak most tűnik fel, hogy a férfi, akit eddig feltétel nélkül szeretett, nem is tud igazán semmit nyújtani neki? Rendben van, hogy elmúlt a szerelem... de nem tudom elképzelni, hogy a sárba lehet taposni bárkinek az érzelmeit, férfiasságát/nőiességét egy pillanat alatt?
Tudom, hogy hajlamos vagyok a romantikára, néha túlzóan. Tudom, hogy nem vagyok egy egyszerű eset. De tudom azt is, hogy a saját életem válságában eszembe sem jutott bántani másokat. Tudom, ha úgy tűnt, bajban van a szerelmünk, hát tettünk érte, hogy ne így legyen. Hol én, hol Ő. Elég ehhez egy-egy gesztus, vagy egy-egy olyan pillanat, ami már rég volt.
De természetesen lehet, hogy túlidealizálom ezt az egészet. Lehet, hogy nem ez a nagy átlag, mármint a mi életünk. 15 éves korom óta vagyunk együtt a Párommal, aki akkor 17 volt. Gyakorlatilag együtt voltunk kamaszok, aztán együtt nőttünk fel. 21 és 23 évesek voltunk, mikor összeházasodtunk, és aztán megszületett az első gyerekünk. Az idén ennek 17 éve lesz. Ami egy szép kor. Ennek a 17 évnek minden tapasztalatával, érzelmi magasugrásaival, és mélyrepüléseivel együtt mondom azt, hogy ha két ember szereti egymást, és összetartozónak érzik magukat, akkor ott jöhet akárki harmadiknak........
Nem biztos, hogy mindent sikerült átadnom, amit ezzel kapcsolatban akartam. Már csak azért sem, mert tiszteletben tartva a másik két ember magánügyeit, nem írhatok róla többet. A lényeg remélhetőleg benne van, de majd ezt megmondjátok Ti.