Változás

Ha valaha venném a fáradtságot, és visszaolvasnám ezt a több, mint ezernégyszáz bejegyzést, ami ide íródott az évek során, valószínűleg levonnám azt a tanulságot, hogy jó sokat változtam az évek alatt. Még mindig nem mondanám magam kiforrott egyéniségnek, és véleményem szerint nincs is ilyen, mert mindenki változik, alakul a körülményei hatására. Ki hogyan, az mindegy szerintem.
De ahogyan a jó pap, úgy mi mindannyian is holtunkig tanulunk. Az egész élet egy nagy-nagy tanulás, sosem hagyjuk abba, mert mindig van mit tanulni. Magunkról, másokról, dolgokról, akármiről. Vannak olyan témák, amik időről időre itt vannak bennem, mégsem írok róla, mert nem tudom jól elmondani. Gondolatfoszlányok, amik úgy keletkeznek, hogy járok-kelek a világban, beszélgetek emberekkel, dolgozom, vásárolok, blogokat olvasok, facebook-bejegyzéseket lájkolok (vagy nem). Tudom, hogy az évek alatt sokat szelídültem, és még talán annál is egy fokkal elfogadóbb vagy megalkuvóbb lettem, mint valaha voltam.
Van egy megdönthetetlen meggyőződésem (és egyszer erre még lehet, hogy ráfaragok), miszerint mindenki jó a maga módján. Néha még elkövetem azt a hibát, hogy bírálok másokat, mert én másképp csinálnám, mint ő. Van nálam is olyan, akiket nem szeretek igazán. Sőt, ha képes lennék haragudni hosszan, és tartósan, lenne pár ember, akit talán utálnék is. De ez az utálkozás elég távol áll tőlem. Épp ezért, mert van ez a megdönthetetlen meggyőződésem, senkit nem próbálok meg megváltoztatni. Nekem nem baj, ha el van hízva, ha ő jóban van magával. Nekem az sem baj, ha láncdohányos, ha neki így jó. Nekem az sem baj, ha valaki folyamatosan csak a negatív dolgokat sorolja, és folyton beteg is. Ez mind másnak az ügye, gondja, baja, vagy akár öröme. Nekem nem kell senkit megmentenem, csak és kizárólag saját magamat. És vagyok annyira nagyarcú, hogy azt mondjam, ha saját magamat megmentem, akkor már a világért is tettem valamit, mert nélkülem milyen szegény lenne már. :)
Igazából ez az egész annak kapcsán munkálkodik bennem, ami a városunkban hetek óta zajlik. Menekültáradat van nálunk, a befogadó állomáson nemhogy sokan vannak, hanem rengetegen. A városban sétálnak naphosszat, megtalálhatók az összes bevásárlóhelyen, a parkban. Interneteznek a free wifi-s területeken, az okostelefonjaikon, meg a tabletjeiken. Na, van közfelháborodás rendesen. Merthogy ők a mi pénzünkön, a mi városunkban, meg még ennél is durvábbak. Én részemről már sajnálom őket. Itt vannak egy tök idegen országban, ahol alig valakivel tudnak kommunikálni, és még mindenhonnan kapják a csúnya nézéseket is. Emberek ők is, ráadásul egészen biztosan nem egyszerű sorssal rendelkező emberek, akik egy jobb, nyugodtabb élet reményében adtak fel mindent valahol, ami a szülőhelyük és az otthonuk volt. Nehéz lehet. Én azzal is tisztában vagyok, hogy az ellátásukat honnan kapják, de a felháborodott köznek úgysem lehetne ezt elmagyarázni.
Erre nem vagyok túl büszke, de az én fiaim is beálltak a sorba, és lépten-nyomon megjegyzéseket tettek, amerre csak mentünk. Mígnem aztán Erik valamelyik nap szóba elegyedett az egyikkel, és csupa pozitív élménnyel tért haza, mert az ő angol tudásával is boldogultak egymással. Tegnap Patrikkal is történt egy ilyen, hozzá focizni állt be (a mára már azt is tudjuk) a húsz éves Salam, aki Eritriából érkezett, és megdicsérte Patrik angol tudását, és megbeszéltek egy jó pár dolgot. Ma már kifejezetten várták, hogy találkozzanak, és beszélgethessenek vele. Úgyhogy szépen lassan megváltozik bennük az a vélemény, amit a közös tudat diktált beléjük, és én ennek nagyon örülök.
Amúgy meg ennyi lenne az egész szerintem. Beszélgetni egy kicsit, és máris jobb hely lenne ez a világ.
Bár.. nekem így is jó. De hátha másnak nem. :) Neki tehetünk még ezzel jót..

Az első munkanapomat letudtam az új munkakörömben. Fura volt, de jobb volt, mint vártam. :) És innentől meg már még fura sem lesz. Tisztajó.