A világról

Ugyan sokkal kevesebbet látok-hallok-tapasztalok belőle mostanában, mint régebben, mégis úgy érzem, hogy most látok csak igazán sokat. Legalábbis az emberekből.
Annyiféle ember van, hogy talán nem is lehet csoportokba rendezni a különböző típusokat, mert vannak, akiket nem lehet csak úgy kategorizálni. Mégis van azért két "főcsoport", ahova simán be tudnék pakolni mindenkit, mondjuk, hogy sorolnám, hogy ki álljon balra, és ki jobbra. Nem, semmiképp nem különböztetnék meg senkit továbbra sem a bőrszíne, a neme, a vallása, vagy épp a fogyatékossága miatt. Ez nem számít. . Nincs ugyan rossz csoport, mert senkit nem tartok rossz embernek, de a másik csoportba raknék mindenkit, akivel kapcsolatban azt érzem, hogy "még sokat kell tanulnia".
Azt látom, hogy fejlődik ez a világ, folyamatosan és észrevétlenül ugyan, de változunk. Nyitottabbak lettünk azok felé a dolgok felé, amivel régen nagyon keveset törődtünk, nap mint nap gondolunk alternatív megoldásokra minden tekintetben. Tudjuk, és értjük, hogy a gondolatainknak teremtő erejük van, nagyon sokan el is hisszük. Vannak, akik görcsösen próbálnak jó dolgokat maguk elé képzelni, és csupa jót mondani, de nem megy. Nem értik, miért nem, és egy idő után azt mondják, hazugság az egész. Na, ők vannak a tanulós csoportban. Mert ők még nem értik, de már sejtik.. csak épp van még valami, amitől a szívük nincs teljesen nyitva. Vannak keserűségeik, amiket dédelgetnek magukban, és sajnálgatják magukat, minden nap újra és újra előveszik, átrágják, hogy egészen biztosan ne tudják elfelejteni.. Mindenkinek van csalódása, bánata, hiszen emberek vagyunk, és nem történik mindig minden pont úgy, ahogy szeretnénk. Nem is könnyű mindent megemészteni, vagy megbocsátani. A legkevésbé sem könnyű elengedni a rosszat, mikor olyan nagyon ragaszkodó az, hogy szinte levakarhatatlan. Mégis lehetséges.
Minden nagyképűség nélkül példálózom ilyenkor magammal. Mert tessék, nézz rám.. mit látsz? Látod mögöttem azt az utat, amit bejártam? Látszik e rajtam, hogy nincs apám tizenöt éves korom óta? Látszik e, hogy hányféle betegségbe menekültem ez alatt az idő alatt, és hányféle betegségből menekültem ki is ez alatt az idő alatt? Nem. Azt látod rajtam, hogy mosolyog az arcom, a szemem, és elégedett vagyok mindennel. Lehetne az is, hogy amikor rám nézel, egy megkeseredett arcú, szomorú szemű valaki néz vissza, aki folyton csak tördeli a kezét, mert még mindig vannak dolgok, amik nincsenek meg. De én abba a csoportba tartozom (amúgy sokan vagyunk ám ott), akik nyitott szívvel élnek. Az én szívem befogad mindent, ami jó, elfogadja, örül neki, és megelégszik vele. A nehezebb dolgokat is megélem én is, néha fáj is, de aztán útjára engedem. Egy perccel sem tartóztatom tovább a szükségesnél. Ami épp annyi idő, amennyi ahhoz kell, hogy megoldjam, vagy csak megtanuljam a leckét belőle.
Szóval, hogy visszatérjek az eredeti gondolathoz: elég régóta figyelem a csoport-arányokat, és mostanság meglepve veszem tudomásul, hogy egyre többen vannak velem egy csoportban, és valahogy folyamatosan kisebbedik az a rész, akik még hurrognak és kárognak mindenen.
Ebből pedig én azt a tanulságot vonom le, hogy a világ igenis jó. És még ennél is jobb lesz.. ahogy a csoport nő, és duzzad, már nem is olyan sok idő kell ehhez. :)