Hát ez..

Csupa jóról akartam ma írni. Például, hogy milyen jó is az, hogy egy csomó minden belefér egy napba. Nem, semmi olyan, ami máshol nem történik, csak ez most nekem olyan fura, és régnemlátott, hogy rendesen rá is csodálkoztam.
De aztán este úgy alakult, hogy egy teljesen más téma is befészkelt az agyamba, és rág-marcangol még mindig, pedig már majdnem három óra is eltelt azóta.. De nem hagy nekem békét, úgyhogy ki kell írnom magamból, mert amúgy is kicsit odavan a derekam, én már nem pakolok rá semmi többet.
Az, hogy mi itt többgenerációnyian együtt élünk, egy igazi zsonglőrpálya. Mindenkinek. Mert mindannyian másféle emberek vagyunk, még azok közül is, akik vér szerint egymás leszármazottai, vagy épp felmenői vagyunk. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon kilógok a sorból, mintha csak a gólya hozott volna, de elfogadtam ezt így. Ők ilyenek, ilyenek is voltak mindig.
A gyerekeket is mindig igyekeztünk úgy nevelni, hogy kerüljék a súrlódásokat, ne legyenek tiszteletlenek, és tartsák tiszteletben, hogy mindenkinek van magánélete. Életkorból adódóan ez mindig úgy sikerült, ahogy épp sikerült.
Ma a két kisebb este még játszott odakint. Egymást kergették a ház körül, majd miután a dédi üldözőbe vette őket, hát akkor bujkáltak előle. Ártatlan gyerekes fricskának szánták csak, de egészen másképp sült el. Én abból értesültem az egészről, hogy Roland jött be, sírva, és a szemét fogva. Felpattantam, hogy mi van vele, mire mondta, hogy a dédi belenyúlt a szemébe. Furcsállottam, de gondoltam, hát véletlenül. Mire Erik rákontrázott, hogy meg ránk kiabált, hogy "a k...a i...t, t...jatok innen". Ez az a szitok, amit nem tűrök. Még azt is jobban viselem, ha engem szidnak a szitokkal, de ezt nem. Főleg nem a gyerekek előtt. És legfőképp nem nekik.
Átmentem, azzal a szándékkal, hogy megkérem a dédit, hogy ilyet többet ne mondjon. Meg is kértem, igazán higgadtan, rendesen. Mondtam, hogy bármit, de ezt többet ne mondja a gyerekek előtt. Na persze dédimama, a maga összes hetvenhét évével bőszen nem értett egyet, és bőszen nem is értette, hogy mi bajom van. Aztán nekiállt zokogni, hogy ő aztán soha többet rájuk se szól, akkor se, ha lebontják a házat a feje fölül (wtf?), mikor ő mindig csak segít, és akkor én nekiesek egy ilyen miatt, mikor épp csak megbökte a függönyt az ablaknál...Egy darabig próbáltam nagyon türelmesen és nagyon higgadtan megértetni vele, hogy nem az a baj, hogy rászól, de lehet azt úgy is, hogy "Most már itt ne játszatok, mert engem zavar." De aztán a nagyapám is rákontrázott, hogy én nem vagyok elég megértő a nagyanyámmal, és el kell fogadni, hogy ilyen lett a természete, hogy mindenen sír, és minden idegesíti.
Nem értették, és egészen biztos vagyok benne, hogy sosem fogják érteni, hogy mit is mondtam nekik azzal, hogy megkértem, ne mondja ezt. Mert a lényeg nekik az, hogy én rájuk szóltam, amiért ők a gyerekekre szóltak. És majd nyilván soha többet. (meg majd most hozzám sem szólnak egy-két napig)
Ez kattog bennem, meg az, hogy a gyerekeimet arra szeretném nevelni, hogy az idős embereket tisztelni, és segíteni kell. De hogy lesz ez hiteles, ha itt vannak ezek az idős emberek, akik káromkodnak, mint a kocsis?

Na mindegy. Majd elmúlik ez is. És egyébként meg nincs igaza a nagyapámnak, mert igenis megértem, hogy ilyen lett. És sajnálom is érte. De látom azt is, hogy soha nem tett ellene semmit, mert mióta csak ismerem, csak a keserűség beszél belőle.