Azon gondolkodám..

Ma azon gondolkodom, hogy mi is legyen majd jövő hétvégén, amikor lesz négy napunk. Együtt. Ötösben. Minden porcikám arra vágyik, hogy újra átéljem a balatoni csendes semmittevést, kicsit újra lelazuljak. Csak ma legalább háromszor néztem meg az ott készült fotókat, és idéztem fel magamban az ott történteket. Még sokáig fogok belőle töltekezni, és nyilván ezért vágyom annyira oda, hogy még több legyen a töltekeznivaló.
Az azóta eltelt mindennapjaink azt bizonyítják, hogy nagyon is szükség van arra, hogy néha úgy legyen, hogy nem itt vagyunk, hanem máshol, ahol élmény minden perc, még akkor is, ha enni mindenhol kell, a ruha mindenhol koszolódik, stb. stb.
Szóval, azon gondolkodom, hogy de jó lenne valahova elmenni abban a négy napban. Miután az élmény-pillanataim helyhez kötöttek, így nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy oda, vissza... még egyszer.. és megint végigmenni az utcákon, és ismerősként beülni ebédelni a szomszédba, lábat lógatni a parton...
Ugyanakkor ez a négy nap az utolsó olyan négy nap iskolakezdés előtt, amikor kicsit gatyába rázhatom az iskolásokat, előkészülhetünk a következő tanévre. Na, ez az, amihez egyáltalán semmi kedvem. Nem érdekel kinek milyen füzet, ceruza, akármi van itthon, vagy mit kell venni. Egyáltalán semmi nem motivál ebben az egészben, és a legkisebb izgalmat sem érzek attól, hogy lesz egy másodikos, egy ötödikes, és egy nyolcadikos fiam. Nagy sóhajtást érdemel az egész, és addig, amíg nem muszáj, nem is akarok tudomást venni róla.
Na és még az is munkálkodik bennem, hogy már csak azért sem kéne utolsó rohamos itthon utolérős dolgokra pazarolni azt a négy napot, mert igazából ez a három gazfickó (a fiaim) is nagyon megérdemelné, ha még így a szünet utolsó napjain jutna nekik valami jó kis élmény, amitől majd nekik is inkább az marad meg a nyárból, hogy ez vagy az milyen jó volt, nem pedig az, hogy milyen sokat voltak egyedül, és hányszor rohant anya úgy munkába, hogy épp csak kész lett az ebéd, és már ott sem volt..
Majd valahogy amúgy biztos lesz.. csak épp ma ezen gondolkodtam.

És még egy teljesen más, ami viszont annyira megfogott ma, hogy muszáj idemásolnom. A könyvem elején volt, amit ma kezdtem el olvasni (Kate Morton- Az elfeledett kert)

"-De miért kell elhoznom a tündérkirálynő hajának három fürtjét?- kérdezte a vén banyától az ifjú herceg- Miért éppen hármat, miért nem kettőt, vagy négyet?
A vén banya előrehajolt, de egy pillanatra sem hagyta abba a fonást. -Mivel nincs más szám, gyermekem. Három a száma az időnek, hiszen múltról, jelenről, jövőről beszélünk. Három a száma a családnak, hiszen anyáról, apáról és gyermekről beszélünk! Három a száma a tündéreknek, hiszen tölgy, kőris és tövis között lelünk rájuk. 
Az ifjú herceg bólintott, hiszen a vén banya igazat szólott. 
-Így hát három fürtre van szükségem, hogy megfonhassam a varázserejű varkocsot. "
Eliza Makepace: a Tündérvarkocs c. meséjéből