Én is blogger

Mióta olvastam Dominikánál ezt a bejegyzést, azóta többször is eszembe jutott már nekem is a téma. Kicsit másképp is, mint neki, bár nagyon sok mindenen elmorfondíroztam, amiket ő is írt. Mert igen, miközben írom ezeket a sorokat, (meg akármelyiket már) közben én élek is. Valóságosan mosolygok, akár gépelés közben is, és írtam én már ide potyogó könnyekkel is. Sosincs itt a hanglejtésem, mert azt még nem találták fel (illetve de, biztosan létezik olyan, hogy videoblogger) hogy megjelenjen írásban is, nincsenek mimikáim, félmosolyok, vagy szemöldökhúzások. Csak a szavak vannak, meg az írásjelek, amit igyekszem ugyan úgy használni, hogy kellően kifejezze a gondolataimat, mégsem lehetek benne biztos, hogy az olvasó is ugyanazokat a grimaszokat hallja, vagy kihallja e a kuncogást is néha.
Gondolkodtam azon is, és ezen sokkal többet, hogy vajon mennyire kettős élet ez, amit én bloggerként élek. Sosem hazudtam semmit magamról, sem jobbnak, sem rosszabbnak nem tüntettem fel magam, mégsem vagyok benne biztos, hogy Ti, akik csak innen ismertek, ismerhettek e valóban? Mert sosem láttok kiborulni, és csapkodni, és kiabálni, de ugyanígy sosem láttok szívből kacagni sem. Lehet e úgy ismerni valakit, hogy sosem találkozunk?
Ezzel kapcsolatban arra jutottam, hogy igen, lehet. Mert én (csak magamból kiindulva) sok-sok emberrel kapcsolatban érzem azt, hogy igen, ismerem. Mert részese vagyok a mindennapjainak azzal, hogy nyomon követem a blogján keresztül, tudom róla, mit olvas, hol járt, mit főzött, sütött, és még ezen túl... bepillantást nyerhetek a legmélyebb gondolataiba is. Így aztán megismerem őt, és kialakul bennem egyfajta kép. Előfordult, hogy valaki, akit addig sosem láttam, egyszer csak előrukkolt egy fotóval magáról, és nagyon meg is lepődtem, mert valahogy a képzeletem másmilyennek gondolta. Nem jobbnak, vagy rosszabbnak, csak másnak. De mindig jó, amikor arc is van a gondolatok mögött.
És gondolkodtam azon is, hogy vajon ismernek e egyáltalán azok, akik tényleg ismernek, és nap mint nap találkoznak velem? Nagyon kevés személyes ismerősöm van, aki olvas is engem. Talán egy ember volt, akinek beszéltem róla face to face, és azóta olvas is. Vannak, akik véletlenül találtak rám, és itt maradtak, azóta is nyomon követik itt is az életem mindenféléjét. Az, hogy ők itt maradtak, azt gondolom, jó, mert nem riasztottam el őket, bár.. nem felületes ismeretségekről beszélünk.
Azt nem tudom elképzelni, hogy bármikor is elő fog az fordulni, hogy valakinek ajánlom magam, és azt mondom, ha van kedved, nézz be hozzám. De azt hiszem, sokan vannak, akik nem ismernek egyáltalán, hiába találkozunk személyesen sokat. Ők ismerik az arckifejezéseimet, a hanglejtésemet, hallják a hangomat, látják a testbeszédemet, részesei a mosolyoknak, de nagyon-nagyon kevesen tudják, hogy mi minden rejtőzik még odabent. Talán az én hibám, hogy nem engedem őket közelebb, és nem akarom, hogy tudják rólam a többit. Talán nem is hiba, nem tudom.
Ha összegezzük, akkor mondhatjuk, hogy tulajdonképpen én már feltaláltam az osztódást. Mert itt is vagyok, meg ott is vagyok, mindkettő én vagyok, és egyik sem vagyok igazán én. :) Valahol pedig megvan ám az egész.