Utolsó

Annak, akinek a hócipője tele van a nyaralásról szóló mindenféle beszámolóimmal, jó hírem van. Ez az utolsó nyaralós esténk. Mondhatnám, hogy már csak egyet alszunk, és megyünk haza. De azért nem mondom ezt, mert ennek most csupa szomorú felhangot tudok csak adni.
Nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek igazán jól megfogalmazni ezt az egész mindenséget, ami bennem van épp, de azért megpróbálom.
Úgy indultunk neki ennek az egész nyaralásnak, hogy lesz, ami lesz, pihenünk. És lett, ami lett, pihentünk. Persze, kirándulhattunk volna többet, mert éppenséggel felfedezhettük volna az egész Balaton-partot, kismillió kiránduló-hely van errefelé, rengeteg látnivaló, amit még mi sem láttunk. Lehet, hogy a jövő héten már majd bánni fogjuk, hogy valahova nem mentünk el végül, de az a helyzet, hogy pihentünk. Csak és kizárólag ez volt a feladatunk, mert éppenséggel mindegyikünk baromi fáradt volt fizikailag is, meg szellemileg is. Azt nem mondom, hogy átlustálkodtuk a napokat, mert nem igaz. Jártunk erre-arra, leginkább a strandra kísérgettük a gyerekeinket, ettünk jókat és finomakat, néztünk filmet, söröztünk, cidereztünk, jókat röhögtünk, és már el is telt a tizenhárom nap. Egy szempillantás alatt jóformán.
Most, így az utolsó estén még el szeretném Nektek mesélni- anélkül, hogy az illetőt nevesíteném (nem azért, mert nem érdemelné meg, hanem mert nem akarom zavarba hozni)- hogy milyen végtelenül hálás vagyok annak az embernek, akinek a jóvoltából ennyi ideig élvezhettük zavartalanul a Balatont. Nem jöhetett volna ez létre, ha nem ennyire nagylelkű velünk. Próbáltam neki is megfogalmazni, és próbálom Nektek is, hogy mennyire megható számomra, hogy valaki, aki nem rokonom ennyire önzetlen legyen velem. Nem vagyok ehhez szokva, és még mindig zavarba ejt a gondolat, hogy csak nekünk, csak azért, mert azok vagyunk, akik. Az év legfelhőtlenebb napjait köszönhetjük neki, és biztos vagyok benne, hogy még majd a karácsonyfa alatt is emlegetjük ezeket a napokat. Ugye, nem megy ez nekem.. Úgyhogy lehet, hogy csak annyit mondok neki így, nagy nyilvánosság előtt is, hogy KÖSZÖNÖM.
Kicsit hangolódom egyébként már az otthoni dolgokra. Várom, nagyon-nagyon várom a pillanatot, amikor majd a kutyáink észreveszik, hogy megérkeztünk. Fogalmam sincs, mit szólnak majd. Vajon kitörő örömmel fogadnak bennünket, vagy "szóba sem állnak velünk", amiért ennyi időre leléptünk?
Ezerszer tudatosítottam magamban, hogy hétfőn hajnalban dolgozni kell mennem. Jelen pillanatban el sem tudom képzelni, de majd ráhangolódok holnap este. Muszáj lesz.
Nem tudok egyébként kiragadni egy napot sem, hogy melyik volt a legjobb, mert mind az volt. Egyszeri és megismételhetetlen pillanatok, mind-mind itt vannak bent elraktározva, hogy majd a nehezebb napokon elővegyem, és lapozgassak közöttük. Ezerszer is meg fogom még magamban mosolyogni a pillanatot, amikor Rolira rátámadt a hattyú-mama, ahogy közeledett feléjük. (és Roli azóta sem mer a közelébe menni sem). Minden kávézásunknál eszembe jut majd, hogy nemrég ott ittuk a teraszon. Ahogy minden vonathang is arra fog emlékeztetni, ahogy a fiúk figyelték, mikor melyik vonat jön, és milyen mozdony húzza.
És bent is eszembe fog majd jutni a boltszámokról, hogy én bizony nemrég itt vásároltam...
Jó volt. Szép volt. És akár maradnánk is... bármeddig, akármeddig.. ha tehetnénk...
De remélem, Boglár visszavár majd. Mert mi szívesen jövünk majd újra.. bármikor, bármeddig.. ha tehetjük.