Hogy csinálod, mondd?

Mármint hogy a gyerekekkel.. mert nem sok a három? Hogy van időd ennyi gyerekre mosni, főzni? Egyáltalán, hogy bírtad, amíg kicsik voltak?
Hát igazából egyik kérdésre sem tudtam jól válaszolni. Mert soknak semmiképp sem sok a három, de néha nagyon sok. Igaz, olyankor az egy is sok lenne. Ha tehetném, vagy tehettem volna, többen lennének a háromnál is. És hogy is lenne sok? Miből? A jóból, amiből sosem elég? Vagy a szeretésből, ami mindig itt van velük együtt? Vagy abból, hogy mióta ők vannak, egészen biztos vagyok benne, hogy már nem éltem hiába?
Hogy van időm? Hát kell. Ennyi. Mosni is, főzni is. A mosógép mos programozva, ha a szükség úgy hozza. A főzés meg.. hát van, hogy csupa egészségtelent eszünk, mert van másfél órám vásárolni, elpakolni, főzni, teregetni.. na, olyankor eszünk valami sült krumpli-előrepanírozott bigyó kombót, vagy pizzát, vagy gombócot, amit csak kifőzni kell. De nem is szoktam ebbe belegondolni egyébként, hogy mire hogy van időm, vagy hogy nincs. Jobb is mondjuk, mert csak frusztrálnám vele magam, mert egészen biztosan találnék egy csomó  hibát, amit mások másképp csinálnak, és nyilván jobban, mint én. Volt egy ígéretem magamnak is, meg másoknak is, és egyelőre tartom magam ehhez. És ebbe belefér nekem a gyorskaja is.
És hogy hogy bírtam amíg kicsik voltak? Néha kiborultam, mert roppant haszontalannak éreztem magam, de egyébként nagyon-nagyon élveztem. Soha még olyan szabad nem voltam, mint abban a sok-sok évben. Minden rezdülésüket nyomon kísérhettem, minden fontos pillanatban ott voltam, mert ott lehettem. Nem adnám semmiért sem, és ha újrakezdeném, akkor is így csinálnám.
Amúgy meg tök érdekes, hogy még mindig csodabogárnak számítok a három gyerekemmel. Pedig én azt gondolom, tök átlagosak vagyunk így öten. Ja, és az meg aztán a csúcs.. hogy a gyerekem mindjárt tizennégy, én meg még csak harmincöt? Na, hogy ezt hogy csináltam.. ez is egy jó kérdés.. De erre tudok ám válaszolni.. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy hamar egymásra találtunk.