Megy ez

Meg kell állapítanom, hogy az ember teljesítőképessége majdnemcsak határtalan. Mert amikor azt gondolja, hogy na, ezt már biztosan nem bírom, még akkor is előkerül valahonnan valami rejtett tartalék, és megy tovább minden. Ami elképzelhetetlennek tűnik, az is meg tud valósulni. Nem is kell ehhez túl nagy dolog, vagy rákészülés. Egyszerűen csak jön egyik dolog a másik után, az ember csinálja, és ennyi..
Ma délután fél ötkor voltam azon a ponton, hogy nem bírom tovább. Leszakad a derakam, fáradt vagyok, nyűgös vagyok, már minden összefolyik a szemem előtt. Ránéztem a kolleganőmre, aki szintén ugyanebben az állapotban volt. Mindketten álltunk egyik lábunkról a másikra, mert már sehol és sehogy nem volt jó. Összenéztünk, és gyorsan félre is, mert egyikünk sem akarta a másikat a kiborulás határán túlra lökni. Közel voltunk hozzá.. előttünk a sosemvégetnemérőnek tűnő munkahalom, aprólékos, sziszifuszi, nagyon fárasztó, és nagyon agyzsibbasztó. Órákat állunk egyhelyben, mert nem mehetünk addig el, amíg az épp elkezdett-tel nem végeztünk, és ez valami szörnyű érzés.
Mégis, átlendültünk valahol, valamikor, és megint rá is húztunk egy kicsit a munkaidőre, hogy be tudjuk fejezni, amit elkezdtünk.
És az a helyzet, hogy ez itt nem is ér véget. Egyikünknek sem. Mert itthon itt van a család, ahol mi anyák, feleségek, háziasszonyok vagyunk. A családunk pedig számít ránk, mi pedig semmi pénzért nem hagynánk őket cserben. Úgyhogy holnap is lesz főtt kaja is mielőtt újra nekilátunk a munkának, meg tiszta ruha is, meg még épp, ami kell.
Ez amúgy nem vállveregetős bejegyzés. Csak olyan emlékeztető mindenkinek, aki épp kiborulni készül... hogy van élet a határon innen is, és túl is. Megy ez.. csak hagyni kell.